Kultúra

Jövő kedden ismét Magyarországra látogat a legnagyobb hazai rajongótáborral rendelkező külföldi együttes. A Depeche Mode budapesti koncertjére már szeptemberben (!) eladták az összes jegyet, sőt a nyári ráadásra is több mint húszezret. A rendszerváltás óta nem volt olyan könnyűzenei esemény (leszámítva az Illés és az Omega összeborulásait, illetve néhány össznépi István, a királyt), amit ekkora érdeklődés kísért volna. Valóban ilyen nagy dolognak számít, ha egy immár huszonöt éves, tinisztárnak indult, s elegánsan megöregedő brit banda tavaly megjelent új lemezével turnéra indul?

Az orosz-magyar kulturális kapcsolatok legújabb kori bimbózását ismét volt szerencsénk...

Ha az volna a kérdés, hogy harminc John Cale-lemezből melyekre esküszöm, gondban lennék: igazán jó szívvel ha ötöt mernék ajánlani. A súlyosan szikár Music For A New Societyt és a Dylan Thomas-versekre írt szívszorító-szimfonikus Words For The Dyingot feltétlenül, aztán a Lou Reeddel közös Warhol-hommázs, a Songs for Drella jöhetne, és még két koncert: a kimondottan rockos John Cale Comes Alive és a Cale-dalokat egy szál zongorára emelő Fragments Of A Rainy Season.

Ezúttal is kiderült, milyen mérvű a magyar publikum Richter-szükséglete. A foyer-ban a nagy koncertek előtti izgatott serteperte, az arcok lázban égnek, mindenki készülődik, mindenki adni akar valamit, nem csak a pianista az öltözőben. Igen, a pesti publikum Szvjatoszlav Richter halála óta (1997) szemmel láthatóan elárvultnak érzi magát; kell neki valaki, akiről azt szeretné hinni, hogy ő fedezte fel, akit gyámolíthat, aki kielégíti ekként hiúságát, és akinek visszatérő koncertjei azzal a nemes illúzióval táplálják, hogy a világ a művészet segítségével mégis megváltoztatható, és hogy maga az ember is jobbá lesz a művészet révén. Richter ezt a szerepet töltötte be, és ha most - pontosabban három éve, szinte véletlenül és számunkra az ismeretlenségből, mint anno Richter - megkaptunk egy ugyancsak orosz, némiképp szintén enigmatikus, introvertált művészt, már kész is a tézis: Richter redivivus!

Az még csak hagyján, hogy kik azok, de némileg problematikusabb, hogy mit akarnak. És akkor hol van az még, hogy mit akar a rendező, Bacsó Péter...

Nyolc kis kritika

kulthírek

Pjotr Bogatirjov emlékének

A Tétova tangó rendezője a Godot Galéria félhomályában mesélt nekünk moziról és melankóliáról, a kisemberek világáról és a pszichoanalízisről.

Nyolc kis kritika

A New Yorkban élő Nickodemus (többek között a Turntables On The Hudson című parti- és kiadványsorozat atyja) egyike a legjobb ritmusérzékkel megáldott elektronikuszene-készítőknek. Lemezei hihetetlenül elevenek, frissek és ropogósak: szinte kedvünk volna beleharapni a zenébe - már ha nem volna ez valami egészen abszurd baromság.

Máté Szabolcsnak kimondottan jól áll, hogy a saját maga által eleve szűkre húzott határokon belül próbálja továbbrajzolni a valójában már négy éve függőben hagyott magyar rap- (és hiphop-) királyi karrierjét.

A darab címe tényleg "beszélő fejek" - de angolul (talking heads) ez (egyebek mellett) egy összenőtt szókapcsolat, magyarul meg nem. És nem is fejek beszélnek, hanem egész nők; ők mondják Alan Bennett novellaszerű monológjait. Ezek a monológok nem elképesztően jók, hanem eléggé jók, igazi (angol) szakember írta őket, a jó iparos gondosságával.

Amikor 1991-ben az Amerikai psycho megjelent, valóságos kultúrsokkot okozott a világban, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy annak is határozott véleménye volt róla, aki nem olvasta.