Sokkolt, de sajnos korántsem abban az értelemben, ahogy arra a szervezők számítanának.
Az élethű viaszbábokkal, fény- és hangeffektekkel telezsúfolt tárlaton a történelem rémtetteivel szembesülhet a látogató: népirtó csoportokkal, kéjenc kínzásokkal és magányos sorozatgyilkosokkal. Teremről teremre haladva, kronologikusan merülünk egyre mélyebbre az emberi brutalitás iszonyatában, mégsem azon borzadunk, amin valójában kéne.
Vlad Dracul, Hasfelmetsző Jack, a bostoni fojtogató vagy a Texasi láncfűrészes mészárlást ihlető Ed Gein tettei olyan hatásvadász, sokszor meseszerű módon jelennek meg előttünk, hogy képtelenek vagyunk átérezni e borzalmak valóságát. Jeffrey L. Dahmer testrészekkel telepakolt hűtőjéből hallgathatjuk végig az ócska bohózatba illő helyszínelést, vagy épp a Ted Bundy imitált kivégzése után felcsendülő örömzene (Bye Bye Baby) kelti bennünk azt az érzetet, mintha a Csupasz pisztoly egyik epizódjában járnánk. Mint tudjuk, a humor üveglencséjén megtörik az iszonyat, ám vannak dolgok, amikkel nem illik, mi több: kifejezetten kínos viccelődni. A tárlat amúgy is mindent bevet, hogy elidegenítse látogatóját: a díszletek fölött kiábrándító az álmennyezet, de talán ami még szomorúbb, hogy a filmbejátszásokon és a képeken csak és kizárólag megrendezett jeleneteket láthatunk. Egyetlen kivétellel nincs valós fotó a gyilkosokról, egyetlen fénykép se látható a tetthelyekről, az áldozatokról. Minden művi, mintha nem is a valósággal kéne szembesülnünk. A kiállítás végén kellemetlenül mentegetőző narrátorhang - mely végig elkísér minket - próbálja didaktikussá formálni a morbid szórakoztatást - kevés sikerrel. S a tárlat legnagyobb hibája is éppen ez: lomhán libikókázik komoly és komolytalan közt.
"A természet tévedése vagyok, egy vadállat" - mondta magáról Andrej Csikatilo. Kijelentése részben e kiállításra is igaz: szörnyű, ízléstelen tévedés.
Üvegpalota, Bp. V., Vörösmarty tér 1., május 31-ig
