Kiállítás

Senkiknek katedrálist

Murder - A gyilkos tárlat

  • Svébis Bence
  • 2012. december 5.

Kultúra

Sokkolt, de sajnos korántsem abban az értelemben, ahogy arra a szervezők számítanának.
Az élethű viaszbábokkal, fény- és hangeffektekkel telezsúfolt tárlaton a történelem rémtetteivel szembesülhet a látogató: népirtó csoportokkal, kéjenc kínzásokkal és magányos sorozatgyilkosokkal. Teremről teremre haladva, kronologikusan merülünk egyre mélyebbre az emberi brutalitás iszonyatában, mégsem azon borzadunk, amin valójában kéne.

Vlad Dracul, Hasfelmetsző Jack, a bostoni fojtogató vagy a Texasi láncfűrészes mészárlást ihlető Ed Gein tettei olyan hatásvadász, sokszor meseszerű módon jelennek meg előttünk, hogy képtelenek vagyunk átérezni e borzalmak valóságát. Jeffrey L. Dahmer testrészekkel telepakolt hűtőjéből hallgathatjuk végig az ócska bohózatba illő helyszínelést, vagy épp a Ted Bundy imitált kivégzése után felcsendülő örömzene (Bye Bye Baby) kelti bennünk azt az érzetet, mintha a Csupasz pisztoly egyik epizódjában járnánk. Mint tudjuk, a humor üveglencséjén megtörik az iszonyat, ám vannak dolgok, amikkel nem illik, mi több: kifejezetten kínos viccelődni. A tárlat amúgy is mindent bevet, hogy elidegenítse látogatóját: a díszletek fölött kiábrándító az álmennyezet, de talán ami még szomorúbb, hogy a filmbejátszásokon és a képeken csak és kizárólag megrendezett jeleneteket láthatunk. Egyetlen kivétellel nincs valós fotó a gyilkosokról, egyetlen fénykép se látható a tetthelyekről, az áldozatokról. Minden művi, mintha nem is a valósággal kéne szembesülnünk. A kiállítás végén kellemetlenül mentegetőző narrátorhang - mely végig elkísér minket - próbálja didaktikussá formálni a morbid szórakoztatást - kevés sikerrel. S a tárlat legnagyobb hibája is éppen ez: lomhán libikókázik komoly és komolytalan közt.

"A természet tévedése vagyok, egy vadállat" - mondta magáról Andrej Csikatilo. Kijelentése részben e kiállításra is igaz: szörnyű, ízléstelen tévedés.

Üvegpalota, Bp. V., Vörösmarty tér 1., május 31-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.