Kiállítás

Senkiknek katedrálist

Murder - A gyilkos tárlat

  • Svébis Bence
  • 2012. december 5.

Kultúra

Sokkolt, de sajnos korántsem abban az értelemben, ahogy arra a szervezők számítanának.
Az élethű viaszbábokkal, fény- és hangeffektekkel telezsúfolt tárlaton a történelem rémtetteivel szembesülhet a látogató: népirtó csoportokkal, kéjenc kínzásokkal és magányos sorozatgyilkosokkal. Teremről teremre haladva, kronologikusan merülünk egyre mélyebbre az emberi brutalitás iszonyatában, mégsem azon borzadunk, amin valójában kéne.

Vlad Dracul, Hasfelmetsző Jack, a bostoni fojtogató vagy a Texasi láncfűrészes mészárlást ihlető Ed Gein tettei olyan hatásvadász, sokszor meseszerű módon jelennek meg előttünk, hogy képtelenek vagyunk átérezni e borzalmak valóságát. Jeffrey L. Dahmer testrészekkel telepakolt hűtőjéből hallgathatjuk végig az ócska bohózatba illő helyszínelést, vagy épp a Ted Bundy imitált kivégzése után felcsendülő örömzene (Bye Bye Baby) kelti bennünk azt az érzetet, mintha a Csupasz pisztoly egyik epizódjában járnánk. Mint tudjuk, a humor üveglencséjén megtörik az iszonyat, ám vannak dolgok, amikkel nem illik, mi több: kifejezetten kínos viccelődni. A tárlat amúgy is mindent bevet, hogy elidegenítse látogatóját: a díszletek fölött kiábrándító az álmennyezet, de talán ami még szomorúbb, hogy a filmbejátszásokon és a képeken csak és kizárólag megrendezett jeleneteket láthatunk. Egyetlen kivétellel nincs valós fotó a gyilkosokról, egyetlen fénykép se látható a tetthelyekről, az áldozatokról. Minden művi, mintha nem is a valósággal kéne szembesülnünk. A kiállítás végén kellemetlenül mentegetőző narrátorhang - mely végig elkísér minket - próbálja didaktikussá formálni a morbid szórakoztatást - kevés sikerrel. S a tárlat legnagyobb hibája is éppen ez: lomhán libikókázik komoly és komolytalan közt.

"A természet tévedése vagyok, egy vadállat" - mondta magáról Andrej Csikatilo. Kijelentése részben e kiállításra is igaz: szörnyű, ízléstelen tévedés.

Üvegpalota, Bp. V., Vörösmarty tér 1., május 31-ig

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.