Kultúra

Talán a pingvin a legelhasználtabb "vicces állat"; minden második poénban frakkot hord, táncol, szörföl és vándorol - még David Attenborough-nak sincs több mondanivalója róla. Totyogására, fejmozgatására és tollászkodására valamennyi emberi érzelem, bárminő dramaturgia ráhúzható.

Gus van Sant csináljon bármit is, az Otthonom, Idahónak, a Good Will Huntingnak, de akár még a Drugstore cowboynak is biztosan mindig lesznek értői, rajongói. Még akkor is, ha most az Ígéret földje csupán egy vékonyka tanmese a gonosz ügynök bácsiról, aki jóvá válik, amint rájön, hogy a pénz helyett sokkal többet ér a családi hagyaték és a környezetvédelem.

Eric San, vagyis Kid Koala, a vajkezű, bravúrt bravúrra halmozó lemezjátszista láthatóan nem elégszik meg azzal, hogy pusztán a hangok és melódiák egymásra eresztésével vagy a hibátlan ritmikában elővezetett szkreccseléssel kápráztassa el közönségét.

Dadub: You Are Eternity Shed mérföldkőnek számító 2008-as albumán a Waved Mind utolsó perce monológba torkollik, melynek legvégén elhangzik, hogy végre visszajutottunk oda, ahonnan jöttünk: az igazi technóhoz.

Morfondírozhatnánk azon, hogyan használható ma az avantgárd mint technika, mint attitűd, és közelebbről: mire jut vele a Vass Tibor nevével fémjelzett Spanyolnátha folyóirat és köre. De az online kiadvány harmincéves főszerkesztő-helyettesének ötödik kötete más, bár nem kevésbé nagy horderejű információkkal szolgál: "...én a reklámszakmából élek, Enikő fodrászol, az albérletből nemrég szabadult lány tanul. Berka zombifilmeken nevelkedett, engem Zsírsátán tanított az életre, Vass JA-díjas, Marci Johannát szereti..." Ha szeretnék tudni, mi a helyzet Anettel és Virággal, feltétlenül vegyék meg Székelyhidi könyvét. Egyébiránt nem ajánlom.

Elhibázott cím ez, még akkor is, ha elsőre jól hangzik, könnyen megjegyezhető, és tulajdonképpen bármit rejthet maga mögött. Ezt a titokzatosságot igyekszik is fenntartani Barlog, noha sok értelme nincsen, hiszen a Maxim nevű hős csak az első novellákat uralja, ez a három szöveg viszont nincs komoly hatással a kötet egészére. Maxim afféle posztmodern Huckleberry Finn vagy Dean Moriarty lenne, aki szerzőnket kézen fogva kószál a szövegrengetegben, és közben pufogtatja jóravaló féligazságait. Barlognak azonban sokkal jobban áll a posztmodern anekdotázás, amikor csinálja, mint amikor beszél róla.

Kicsit olyan ez a könyv, mintha tömegsírból szólna. Volt egyszer egy Kádár-korszak, volt benne egy Magyar Nemzet nevű napilap, és volt egy zenekritikus ("civilben" zenetudós - és ez fontos mozzanat!), aki hetente közölt remek stílusú, okos, nem csupán napi érdekű, a hallgatóságot erősen orientáló beszámolókat.

Úgy elröppent ez az öt év, mintha csak aludtunk volna egyet. És újra a Gothár Péter rendezte Amphitryonra ébredünk - csak most nem Kaposváron, hanem a Nemzetiben. Nincs új koncepció, csak más színészek és más kontextus. Az is elég.

Tolószékes arisztokratát játszott az utóbbi idők legnagyobb európai filmsikerében, az Életrevalókban, és sűrűn használta a lábát (hisz sokat kellett menekülnie) az utóbbi idők tán legjobb francia thrillerében (Senkinek egy szót se!). Most pedig új filmje, a Ne zavarjanak! ügyében beszélgettünk el vele.

A Pannon Filharmonikusok az elmúlt évtized során új szintre emelték teljes működésüket. Stratégiai vállalkozásukról a zenekar 2003 óta hivatalban lévő igazgatóját, a trombitás és közgazdász Horváth Zsoltot kérdeztük.

Filozófusból lett üzletember, de már régóta csak az írásnak él. Negyedik regénye, a Rükverc színpadi bemutatóját követően élettapasztalat és alkotás viszonyáról, írói szerepvállalásról és az irgalom hiányáról beszélgettünk.

A minket körülvevő világ kortárs költészete lényegében eltűnt az életünkből. Miért nem érdekel ez senkit? És másfelől: biztos, hogy olyan nagy baj ez? Kinek hiányoznak ezek a könyvek? Érdemes-e ezen a gyakorlaton változtatni, és ha igen, hogyan lehet?