Magyar Narancs: Ön nemrég, a Pannon Filharmonikusok tizedik fővárosi koncertsorozatának sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott: tíz éve bejelentkeztünk, hogy szeretnénk a nagyok között lenni. Ez nyilván nemcsak a pesti koncertekre, de arra az egész átalakulásra is vonatkozott, amely az ezredforduló óta a pécsi zenekar életében végbement.
Horváth Zsolt: A 2000-es évek elején Hamar Zsolttal, a zenekar akkori zeneigazgatójával kezdtük meg azt a távlati tervezést, amely először is fölmérte a nagy múltú, hagyományait tekintve kétszáz éves zenekarban rejlő energiákat, majd ennek alapján készült egy stratégiai anyag, amely a tulajdonos, Pécs város vezetői és az egész város közvéleménye számára megfogalmazta, mit is lehetne kezdeni az együttessel. Nem álmodozás vezetett minket, hanem professzionális módon végig akartuk gondolni, hogyan válhatna a zenekar Pécs kulturális önmeghatározásának fő elemévé, és hogyan lehetne egyúttal a városmarketing hatékony eszköze az országon belül és a külföld felé egyaránt. Bő tíz évvel a rendszerváltás után, amikor a hazai nagyvárosokban még nagyjából mindenütt a korábbi, szélesen kiterjedt kulturális intézményrendszer létezett, de már érződött az ésszerűsítés, az újragondolás kényszere, ez nagyon izgalmas kísérletnek tűnt számunkra. Pécs ehhez szerencsés helyszín volt, hiszen a város régóta a kulturális decentralizáció egyik bölcsője vagy Petri-csészéje, ha tetszik. Vagyis mindez többről szólt, mint hogy egy kicsit jobban hegedüljünk és pontosabbak legyenek a belépések. A munkakultúrától a marketingig a zenekar egész misszióját, attitűdjét és közképét akartuk átformálni: transzparens módon, bratyizás nélkül, társadalmi aktivitást generálva, hosszú távra építkezve. És ide tartozik egyébként a pesti jelenlétünk is, hiszen túl azon, hogy a magyar koncertélet számára elsősorban ezek révén válunk láthatóvá, nekünk is szükségünk van arra a külső, kritikai reflexióra, amit csak itt kaphatunk meg.
MN: A zenekar jelenlétét és művészi teljesítményét figyelve nem vitás, hogy a Pannon Filharmonikusok együttese sikeres éveket tudhat maga mögött. Mik voltak e fejlődés legnagyobb korlátjai?
HZS: Amikor megkezdtük ezt a munkát, az járt a fejünkben, hogy ne legyen ez a történet egy-egy vidéki művészeti társulat nagy korszakához hasonló, csak néhány személyhez kötődő és egyetlen periódusú tünemény. Ehhez az egész status quo-t kellett volna megbontanunk, s ez eddig csak részben sikerülhetett. Például nyilvánvaló, hogy amint elhagynánk Pestet, sokak számára újra láthatatlanná válnánk, noha közben felépült Pécsett a Kodály Központ Európa legjobb akusztikájú koncerttermével, de még mindig kívül a kulturális szcéna legszűkebb körén. Az EKF is, miközben hihetetlen lendületet adott a zenekarnak, nem hozott igazi változást a kultúrafinanszírozással kapcsolatos gondolkodásban, miután lezárult a 2010-es év, ráadásul a külső érdeklődés is erősen visszaesett. A zenekar viszont beváltotta a kulturális ipar keltette igényeket: programjaink vendégéjszakákat generálnak, vonzó turisztikai része vagyunk a városnak, amelyet a tudatos és gondos programkínálatnak és a garantált minőségnek köszönhetünk. Az anyagi korlátokról persze nem lehet hallgatni, hiszen az út, amire léptünk, nagyon komoly támogatási intenzitást tenne szükségessé a fenntartó, a sajnálatosan igen nehéz pénzügyi helyzetben lévő Pécs részéről. Amikor elindultunk, az volt az eltervezett felállás, hogy a város adja az infrastruktúrát és a humánerőforrások bértömegét, a menedzsment pedig az államtól és a magánszférából összegyűjti a produkciókhoz szükséges pénzeket. Már ez is szinte meghaladja a város teherbíró képességét, olyannyira, hogy megkockáztatom: ha 2003-ban nem menekültünk volna előre, ma már csak egy kamaraszimfonikus együttese lenne Pécsnek. Így, miközben az együttes minden területen ugrott egy-két szintet, az anyagi források nem bővültek. Konkrétan: abból a fizetési keretből, ami a rendelkezésünkre áll, nem tudunk állandó szólókürtöst szerződtetni, nem tudunk társulatot építeni. Dacára annak, hogy egyébként a zenekar a saját bevételeit megnyolcszorozta az elmúlt tíz évben. A jegy- és bérletbevételeinket maximalizáltuk, miközben a szponzori hozzájárulások igencsak megsínylik a válságot. Pécsnek most van egy presztízsterméke, ennek az értékével tisztában van, visszabontani az elmúlt tíz év építkezését nem akarja, de most, amikor újra egy lépéssel előrébb kellene haladnunk, a külföld felé, nem képes többet befektetni a zenekar fejlődésébe. S korlát itt az is, hogy a források beszűkülése a nagyvárosok esetében nem járt együtt a prioritások kijelölésével, hogy a "virágozzék száz virág" típusú kultúrafinanszírozást nem váltotta fel egy átgondoltabb technika, hogy nem szűnik az évről évre megújuló dominanciaharc a költségvetési forrásokért.
MN: És mennyire sikerült ledönteni azt a korlátot, amit a "vidéki zenekar" sommás és igazságtalan, de virulens előítélete jelent?
HZS: Ezt szerintem mi már túlléptük, s ma talán valahol a két szint között lebegünk. De egész egyszerűen megváltoztak körülöttünk az elvárások, ami a szintemelkedés biztos jele. Hozzánk nem a gázsit és az igényeket jóindulatúan leengedve, rimánkodás árán jönnek el a hazai vagy külföldi vendégművészek, hanem azokkal az elvárásokkal és teljesítménnyel, mint a világ nagy koncerttermeibe. Ezt a Pannon Filharmonikusok elért színvonala mellett nyilvánvalóan maga a Kodály Központ léte is garantálja, ami egy A kategóriás hely. Ez egyszerre teher és tökéletes visszajelzés számunkra. De állami exporttermékké még nem váltunk, a különböző kulturális évadokban a Pannon Filharmonikusokat nem küldik külföldre, ami azt jelzi, hogy a brandépítésünkkel a status quo-t még nem sikerült teljesen felborítanunk.
MN: Vélhetőleg a döntéshozók azt gondolhatják, hogy a Kodály Központ felépítésével egy időre letudták önöket. Elismerés gyanánt pedig ott a "nemzeti zenekar" státusa.
HZS: A "nemzeti zenekar" címek kiosztása elsősorban földrajzi elvek érvényesítésével történt, ami legitim megoldás, de alapvetően nem minőségelvű. Az viszont igaz, hogy a Kodály Központ több szempontból is meghatározza a jövőnket. Elsősorban hatalmas esztétikai elvárásokat támaszt velünk szemben, azután nyilvánvalóvá teszi - mondjuk, a hangszerparkunk gyengéinek leleplezésével - az előrelépés kényszerét, s nem utolsósorban a zenekar létezésének a záloga. Mert ahogyan a Pannon Filharmonikusok nélkül sosem épült volna meg a Kodály Központ, úgy most már a helyszín (is) garantálja a létezésünket. S bár most talán épp a legnehezebb pillanatban beszélgetünk, amikor tíz év után nemhogy a további fejlődés, de a jelenlegi állapot fenntartása sem garantált anyagilag, az nem kétséges, hogy számunkra jó értelemben véve nincs visszaút: a Pannon Filharmonikusok már nem kerülhet vissza az NB II.-be.
