A KP, azaz kultúrpolitikai vitasorozat márciusi epizódja kicsit sokat akart. Veiszer Alinda, az est szervezője két órában szerette volna végigtárgyalni a magyar kultúra kényes és problémás részeit úgy, hogy vélemény, vita és hozzászólás is legyen – meg kiselőadás is. Meghívott vendégei: Karácsony Gergely (Együtt–PM), L. Simon László (Fidesz) és Komlósi Csaba (LMP) nehezen bírtak magukkal, hiszen ha belemelegedtek egy témába, akkor még Veiszer „két perc per fő” szabálya sem ért semmit. Az est egyébként nyugodtan indult Inkei Péter (a Budapesti Kulturális Obszervatórium vezetője) bevezetőjével, aki arról beszélt, hogy az elmúlt húsz év nagy kultúrpolitikai „vívmányai” közé tartozik a Nemzeti Kulturális Alap és az szja 1 százalékának szabad adományozása (bár állítása szerint ez utóbbinak csak 10 százaléka megy kultúrára). A magyar kultúrpolitikának szerinte az a legnagyobb baja, hogy nem egységes koncepció szerint, hanem teljesen kiszámíthatatlanul, egyéni érdekektől befolyásolva alakul (erről bővebben is kifejtette véleményét nekünk nemrég egy interjúban). Szerinte ezt jól mutatja az is, hogy sok európai országban a kultúráért felelős államtitkársági poszt a leggyakrabban cserélődő tisztség.
| ||
„Mi egy aktív részvételen alapuló kultúrpolitikát szeretnénk képviselni” – kezdi Karácsony Gergely az Együtt–PM-szövetség kultúrpolitikai koncepciójának ismertetését. Szerinte azok az intézmények működnek jól, ahol az állam, az állampolgárok és a szakmai szervezetek együttműködésében gondolkodnak. Ma Magyarországon a kultúrafogyasztásban kirívóan nagy társadalmi egyenlőtlenségek vannak. „Az a generáció, amely már a rendszerváltás után szocializálódott, nagyon kevés kapcsolatban áll azzal, amit mi kultúrának nevezünk” – mint mondja, erre a jelenségre ki kell dolgozni valamiféle stratégiát, mely hozzáférhetőbbé teszi a kultúrát. Karácsony megfogalmaz egy nagyon fontos kritikát is a mindenkori kormánnyal kapcsolatban, mely szerint a hatalmon lévő pártok összekeverik saját maguk szimbolikus reprezentációját a kultúrpolitikával.
Komlósi Csabán Veiszer nehezen talál fogást, hiszen az LMP-s képviselő rengeteget beszél, de valahogy hiányoznak szavaiból a konkrétumok. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy – ahogy azt ő maga is megjegyzi – ők nem készülnek kormányzati szerepre, tehát úgysem tudnak véghezvinni semmit abból, amit szeretnének. De végül sikerül kinyögnie, hogy az LMP nem tartja megfelelőnek az NKA-t a pénzelosztásra – ők sokkal inkább azt szeretnék, ha a forráselosztások nem intézményi, hanem lokális, közösségi szinten valósulnának meg. Azt javasolja, ha nincsenek újabb források, akkor a meglévőket kell átcsoportosítani, például a magyar filmtől kellene elvenni a pénzt, és más területnek adni, hiszen szerinte ez az ágazat túl jól finanszírozott, ehhez képest nincs közönsége.
| ||
L. Simon speciális helyzetben ül képviselőtársai között, hiszen – amint Veiszer is mondja – nehéz őt a kultúrát érintő pártprogram alapján kérdezni, mert olyannal a Fidesz nem rendelkezik, ennek megfelelően nem is erről beszél, sokkal inkább az intézményközpontú forráselosztás legyilkolásának LMP-s víziójára reagál. Szerinte ez egy kivitelezhetetlen dolog. Veiszer azonban mindenáron ki akarja szedni L. Simonból, hogy mi a Fidesz távlati kultúrpolitikai célja. Mindenki kapaszkodjon, gyönyörű gondolat következik. A jelenlegi kormánypárt minden erejével azon van, hogy demokratizálja a kultúrát, amely kihat a politikára is, tehát ezzel egy időben a politika is demokratizálódik. „Az MMA elősegíti a politika demokratikusabbá tételét az önmaga demokratikusságával?” – teszi fel Veiszer a kérdést, és ezzel meg is nyitja a beszélgetés mókásabb részét. Mindenki dőljön hátra, L. Simon reagál.
„Viszonylag hamar eljutottunk idáig, azt hittem, tovább ki fogjuk bírni. (…) Nem hiszem, hogy úgy nézek ki, mint valami sámán, aki a jövőbe lát, és meg tudja mondani, hogy mi lesz a Magyar Művészeti Akadémiával” – feleli L. Simon, majd hozzáteszi, hogy ilyen kontextusban nem is kéne az MMA-ról beszélni, mert az nem is számít. Veiszer kicsit megdöbben, hiszen – mint mondja – egy 4,5 milliárdos intézményt nem azért hoznak létre, hogy aztán az ne számítson.
Ezután nyugodtabb mederben folyt tovább a beszélgetés. Az este folyamán különböző művészeti ágak képviselői mondták el a véleményüket a saját területüket érintő problémákról. Pataki Ágnes producer szerint a filmet érintő problémákra az oktatás lehetne a megoldás: olyan gyerekeket kellene kinevelni, akikből masszív filmnéző és filmértő közönség válna. „Nem a magyar filmművészet vagy filmpolitika hibája, hogy ezek a filmek nem jutnak el a fogyasztókhoz” – reagál Karácsony arra, hogy számos kisfilmes műfaj eltűnőben van. Ő is azt a nézetet támogatja, hogy először meg kell teremteni azt a közönséget, amely ezeket majd nézni fogja, és ebben a középiskolai rendszernek van nagy felelőssége. „Az a probléma, hogy a kortárs művészet formanyelvét széles közönség egyszerűen nem érti” – vélekedik L. Simon, és ő is tisztában van azzal, hogy ez ellen a közoktatásnak kell tennie. Ehhez kapcsolódóan sikernek könyveli el a híres mindennapi testnevelés bevezetését, és ugyanilyen lendülettel fogják megreformálni majd az ének- és a rajzoktatást.
Súlyos témákon kellett „átrohanni” az este folyamán, többek között a múzeumi negyed helyzetén, amelynek a finanszírozása egyáltalán nem tűnik egyértelműnek, ezért Karácsony Gergely nem is számol azzal, hogy valaha meg fog valósulni. L. Simon talán sokakat meglepő módon az alternatív színházakkal kapcsolatban azt gondolja, hogy művészi és szellemi értelemben vérfrissítést hoznak, éppen ezért igenis szükség van rájuk. Arra a kérdésre, hogy akkor miért csökkent nagyjából a felére az állami támogatásuk, nem nagyon tud mit mondani, de mindegy is, mert már lassan éjjel fél tizenegy, Komlósi Csaba ott is hagyja az asztalt, mert megy a busza. Igaza is van, késő van már ilyen ellentmondásokba belemenni. Majd legközelebb.
