Kultúra

Katona 30 - Emlékképek - címmel nyílt kamarakiállítás a FUGA hátsó fertályában, amely egyfelől teljesen hagyományos fotótárlat, ami akár a színház előterében vagy büféjében is helyet kaphatott volna, másfelől pedig termékenyen kaotikus kelléktár, intimebb tér, melyben a színészek (illetve szereplők) levetett ruhái és apró használati tárgyai között sétálhatunk, mintegy a színfalak mögé jutva. E két komponens szépen kiegészíti egymást, bár nem áll egészen össze - amin talán segített volna, ha kicsit kevertebb a tárgyak és képek elhelyezése.

Kristóf Ágota Trilógiacímű művének első részét vitte színre - Erick Aufderheyde azonos című színpadi változata nyomán - a Forte Társulat: a minimálpróza, a zöldségek nyersesége és a tornadráma misztériuma találkozik szerencsésen a színpadon, mondhatnánk, ahol a szöveg, a képzőművészet, a zene és a tánc szerves egységéből születik kortárs színház.

Szkafanderes-fémsisakos pasas ébred egy panelház tetején, majd egy semmiből előbukkanó maszkos idegennel elegyedik társalgásba arról, hol is vannak ők voltaképp, s mik a szabadulás lehetséges útjai. Nos, e kérdések Sóstai Zoltán filmjének mind a 78 perce során elkísérik a nézőt, ám válaszok nem érkeznek - nem véletlenül.

Naiv kamaszok azzal szórakoznak, hogy felpróbálják a menő drogdíler filmekből elirigyelt szerepét. Iszonyú cool lenne a balhé, ha nem jönne a rendőrség öt másodpercen belül, hogy aztán valami felháborítóan kretén törvényre hivatkozva benn is tartsák kicsikét a film főhősének fiát. Úgy 10 vagy esetleg 30 évre. Hacsak nem ad fel valakit. De ugyan kit tudna feladni egy beijedt 18 éves? Tán egy másik beijedt 18 évest.

Ha Al Pacino régi, nagy múltú rockbanda lenne, most tartana a harmadik (az első kettőnél nem is azt mondtuk, hogy soha, csak azt, hogy egy kicsit vége, de nem örökre) búcsúkoncertjénél.

A várostematikus szkeccsfilmről - ha az szándékai szerint személyes reflexiók sora lenne - nyilván a Paris, je t'aime és a New York, I Love You jut eszünkbe. Az Enyedi-Máthé-osztály végzős rendezői azonban sokkal szabadabban kezelték tárgyukat, nem imázsfilmet vettek fel.

Talán a pingvin a legelhasználtabb "vicces állat"; minden második poénban frakkot hord, táncol, szörföl és vándorol - még David Attenborough-nak sincs több mondanivalója róla. Totyogására, fejmozgatására és tollászkodására valamennyi emberi érzelem, bárminő dramaturgia ráhúzható.

Gus van Sant csináljon bármit is, az Otthonom, Idahónak, a Good Will Huntingnak, de akár még a Drugstore cowboynak is biztosan mindig lesznek értői, rajongói. Még akkor is, ha most az Ígéret földje csupán egy vékonyka tanmese a gonosz ügynök bácsiról, aki jóvá válik, amint rájön, hogy a pénz helyett sokkal többet ér a családi hagyaték és a környezetvédelem.

Eric San, vagyis Kid Koala, a vajkezű, bravúrt bravúrra halmozó lemezjátszista láthatóan nem elégszik meg azzal, hogy pusztán a hangok és melódiák egymásra eresztésével vagy a hibátlan ritmikában elővezetett szkreccseléssel kápráztassa el közönségét.

Dadub: You Are Eternity Shed mérföldkőnek számító 2008-as albumán a Waved Mind utolsó perce monológba torkollik, melynek legvégén elhangzik, hogy végre visszajutottunk oda, ahonnan jöttünk: az igazi technóhoz.

Morfondírozhatnánk azon, hogyan használható ma az avantgárd mint technika, mint attitűd, és közelebbről: mire jut vele a Vass Tibor nevével fémjelzett Spanyolnátha folyóirat és köre. De az online kiadvány harmincéves főszerkesztő-helyettesének ötödik kötete más, bár nem kevésbé nagy horderejű információkkal szolgál: "...én a reklámszakmából élek, Enikő fodrászol, az albérletből nemrég szabadult lány tanul. Berka zombifilmeken nevelkedett, engem Zsírsátán tanított az életre, Vass JA-díjas, Marci Johannát szereti..." Ha szeretnék tudni, mi a helyzet Anettel és Virággal, feltétlenül vegyék meg Székelyhidi könyvét. Egyébiránt nem ajánlom.

Elhibázott cím ez, még akkor is, ha elsőre jól hangzik, könnyen megjegyezhető, és tulajdonképpen bármit rejthet maga mögött. Ezt a titokzatosságot igyekszik is fenntartani Barlog, noha sok értelme nincsen, hiszen a Maxim nevű hős csak az első novellákat uralja, ez a három szöveg viszont nincs komoly hatással a kötet egészére. Maxim afféle posztmodern Huckleberry Finn vagy Dean Moriarty lenne, aki szerzőnket kézen fogva kószál a szövegrengetegben, és közben pufogtatja jóravaló féligazságait. Barlognak azonban sokkal jobban áll a posztmodern anekdotázás, amikor csinálja, mint amikor beszél róla.

Kicsit olyan ez a könyv, mintha tömegsírból szólna. Volt egyszer egy Kádár-korszak, volt benne egy Magyar Nemzet nevű napilap, és volt egy zenekritikus ("civilben" zenetudós - és ez fontos mozzanat!), aki hetente közölt remek stílusú, okos, nem csupán napi érdekű, a hallgatóságot erősen orientáló beszámolókat.