Kultúra

kulthírek

2002 után ismét Magyarországra érkezett zenekarával, a Les Musiciens du Louvre együttesével. A március 29-i koncertre csupa ismeretlen művet hozott.

8 kis kritika

Ezt most nem lehet gyermeki rajongás és heves múltidézés nélkül sehogy. Ezzel a zenekarral (rövid biográfia később) tizensok évvel ezelőtt találkoztam először, és estem valami olyasmibe vele kapcsolatban, amit örök szerelemnek szoktak hívni mások. Emlékszem, a debütáló lemez kazettán volt meg, és a heti kétszer abszolvált angolórákra menet rendszeresen ez volt a soundtrack, mégpedig olyan elosztásban, hogy az A oldalt odafelé hallgattam meg, a B oldalt pedig a haza vezető úton, és mindig fele tempóval vánszorogtam fel a másodikra, ott pedig percekig szöszmötöltem az ajtónyitással, hogy a lemez végére tett, katarzisba hajló jammelést (Bury Me In Smoke) normálisan végighallgathassam, és ne kelljen kikapcsolnom pusztán azért, hogy bekiálthassam a konyhába, hogy hazajöttem.

Tipikus magyar rakendrollsors a (fogjuk rá) grunge-ban utazó Flopé: Alice in Chains- és Pearl Jam-feldolgozásbandából nőtte ki magát, van némi kötődése - Horváth Attila gitáros révén - az egykor kultikus A Kerthez is, kiadott már egy baromi hangulatos kislemezt, játszott minden olyan magyar klubban, ahová több füst fért be, mint néző, és fellépett a nagyobb helyeken is (Sziget, Wigwam, EFOTT), tette mindezt ráadásul úgy, hogy én például mindmáig emlékszem valami három évvel ezelőtti koncert minden akkordjára, pedig másra nem is nagyon abból az időből. És mégis: az öt éve kiadott négy számon kívül nem került még a boltokba tőle semmi egyéb, közönsége sehogy sem gyarapszik nagyobbra, mint egy Baktalórántháza-Röjtökmuzsaj-mérkőzésé esőben, amiknek következtében egyszer már hajszál híján fel is oszlott; no meg nem utolsósorban jelen lemezük is a spájzban, meg a csődbe menő és hasonló apró problémákkal küszködő lemezgyárakban pihen már majd' három éve.

Az ismerősség, mi több, az otthonosság lakályos érzete lengi be, s vonja egyetlen közösségbe a színpadot s a nézőteret az Operettszínház új produkciójában. Az Abigél ugyanis, ez az emberségre okító, s a bakfisromantikát antifasiszta detektívtörténettel elegyítő nevelődési leányregény meghitt ismerősünk, s a Nagy Könyv című szavazójáték óta bizonyítottnak tekinthető a tény, miszerint az árkodi Matula kakaóillatú, kálvinista belvilága olyan kulturális közkincs, amelyre különösebb kockázat nélkül bazírozható zenés színházi mű. Csakhogy korántsem pusztán Szabó Magda regényalapja (illetve, hogy őszintén szóljunk: a legendás tévéváltozat) ébreszti fel az újdonat musical nézőiben a többedik találkozás érzését, s persze még kevésbé az lankasztja olykor bizony fásult randevúvá e színházi estét. Mert ezt a musicalt már valóban sokadszor látjuk: Kocsák Tibor zenéje kísértetiesen emlékeztet saját korábbi színpadi műveire, a karakterbetétek, a sokadalmas tömegjelenetek zenéje éppúgy nélkülözi a meglepetéseket, akárcsak a mű egy-két, vitán felül slágergyanús száma. Még a legsikerültebb dal, a Vitay Georginának juttatott "Nincsenek csodák" sem kivétel a mondottak hatálya alól, hiszen e szám dallamvezetése és harmonizálása olyannyira kitaposott ösvényen halad a biztos hatás felé, hogy a processzusban helye se lenne tán a zeneszerzői originalitásnak.

Ismerjük ezeket a tiniket Larry Clark filmjeiből - maguk elé vagy a tévére merednek, korán kezdik a szexet -, egyetlen hűséges társuk akad csak: a gördeszka. A független filmesként és tehetséges epigonként számon tartott Gus Van Sant legújabb mozija, a Paranoid Park a rendező előző munkáinak (Gerry, Elefánt, Az utolsó napok) testvérdarabja és folytatása: a téma újfent az elliptikus, töredékekben elbeszélt halál. A beállítások a trilógiához képest lerövidültek, és a nézőpont is zömében belsővé vált - narrátor-főhősünk, Alex (Gabe Nevins) szemén keresztül látjuk a világot, amit a deszkázások, a tengerparti séták, a válófélben lévő és a képeken alig kivehető szülők, a szüzessége elvesztését szorgalmazó barátnő, egy rendőrségi nyomozás és a Paranoid Park tölt ki, mely a legvadabb és legmenőbb gördeszkások veszélyes és illegális találkahelye.

Három új dvd, amiből kettőnek olyan a borítója, mintha vérrel lenne összemaszatolva (Viridiana, Az öldöklő angyal). A harmadik a kikötözött Catherine Deneuve vállára koncentrál (A nap szépe).

Normális esetben komoly oka van annak, ha egy rendező kétszer is nekifut ugyanannak a darabnak (most nem arról beszélek, amikor valaki önnön rendezését lekoppintva végighaknizza az országot, ilyen is van). Ez a komoly ok általában az szokott lenni, hogy hiányérzet marad a rendezőben, hogy elégedetlen önmagával (esetleg a színészeivel). Alföldi Róbert a kecskeméti Don Carlos címszereplőjével, Makranczi Zalánnal bizonyosan elégedett volt, hiszen másodszor, a Bárka Színházban is rábízta a szerepet. De mégis: ez a Carlos más, mint a kecskeméti volt.

Úgy tűnik, mintha Csontó szinte mindenütt jelen lenne; a tavaly decemberi összegző kiállítása után szerepelt a két hete véget ért Fény című kiállításon, s munkái nemcsak a Dorottya utcában láthatóak, hanem az Inda Galéria pár napja megnyílt Átjárás című csoportos tárlatán is. Ez a "bőbeszédűség" az ezredforduló táján alakult ki, abban az időben, amikor Csontó szakított az alkalmazott grafikával, és rálelt a fotó- és a videoinstalláció műfajára. Az egyedi, meglepően újszerű képi nyelv megtalálása - amelyet általában a kép és szöveg talányos viszonya határozott meg - mégsem vezetett egy zárt trade-mark kialakításához: Csontó mer és képes túllépni az általa választott stiláris jegyeken. Sokszor oly mértékben, hogy első pillantásra nehezen köthető össze az adott munka azzal a (szükségszerűen) sematikus képpel, melyet gyakran használnak fel mankóként a kortárs művészettel foglalkozó kritikusok. Ilyen például a sajtóanyagban, illetve több értelmező írásban is megtalálható kitétel, miszerint a művészt "az egyén és a közösség kapcsolata foglalkoztatja".

Melyik világ az igazi? Mindkettő nem lehet. Az egyik így igaz, a másik úgy igaz? Az egyik valóságos, a másik nem. De mindkét világ megrendít és már-már térdre kényszerít. Az egyik a szépségével, a másik a kegyetlenségével. A csoda és a szenny. Az egyik világ ember nélküli, csak természeti jelenségek, állatok, plüssmacik vannak benne. No meg mesebeli vagy vicces alakok. A másik világ túlhumanizált, már-már démonian emberi. De míg a mesevilág képei önmaguk tiszta körrajzát adják (Takács Mari illusztrációi), a másik könyv hideg színtócsáiban fuldokló, groteszk, elesett figurák foszforeszkálnak (Demeter Ádám képei). És mindkét könyvben a rajzok már-már egyenértékűek a szöveggel. Más dolgok vannak földön és égen, de az egyik azoknak szól, akik éppen ennek a világnak az éteri hangjait nem hallhatják. A rettegés, az aberráció uralta "gyermeki" világ nehéz ajtaja nem tárul a másik világ impresszionizmusba öltöztetett csodái felé.

Nagyjából egy évtized kenyércéduláit gyűjtötte össze Szijj Ferenc a legutóbbi könyvhétre megjelent kötetében. Versekről van szó természetesen, de ezek a versek együtt valamiféle naplóformát idéznek meg, ahol cím helyett mindegyik szöveg annak a napnak a nevével szerepel, amelyiken íródott (kivéve a kötetzáró Utolsó napokat). Csakhogy szabálytalan feljegyzések ezek, hisz a napok (és így a versek) sorrendje véletlenszerű, mint az is, hogy ugyanazzal a "címmel" hány írás kapott helyet a kötetben (Péntekből például tizenkettő, míg Keddből csak öt). Ráadásul az itt közölt versek szinte kivétel nélkül meghaladják egy kenyércédula méretét.

Balogh Antit persze lazán ott felejtettük a Györe-padon, de semmi vész, mert ő jobban járt így.