Kultúra

A hirtelen jött tavasztól részegülve a Váci utca felé vesszük az irányt. Megkergültünk? Alighanem.

Ó, mennyire kiveszett belőlünk ama képesség, hogy érzékelni és élvezni tudjuk a régi elbeszélő művészet egyik alapvető jellegzetességét, ami nem más, mint az élőbeszédszerűség, azaz a mondott, a kimondott, az elmondott, az előadott, a valóban nézők előtt elbeszélt események szavainak ritmusa, tagoltsága, lendülete és retorikája, avagy - ha már ez egy zenei rovat - a muzsikája!

A helyszín Lisszabon. Komoly megpróbáltatások árán végre megérkezünk Belémbe.

kulthírek

"Naponta tapasztaljuk, hogy miféle szakadék tátong az eladás alapján összeállított, illetve az irodalmi világban uralkodó, többnyire szóbeszédre, na meg a szaklapok kritikai rovatainak értékelésére támaszkodó, jobb híján szakmainak nevezhető értékítéletek között." Ezzel a mondattal indítottuk útra februárban Minimum tizenegyes című irodalmi ajánlólistánkat, és nincs rá okunk, hogy másként kezdjük márciusban. Akinek vannak még illúziói e téren, azoknak azt ajánljuk, látogassanak el egyszer a Múzeum körúton fellelhető, Könyvudvar nevű műintézetbe - mazochista hajlamú kortárs irodalmároknak különösen javallott. De van lehetőség még egy próbára: ha valaki megnézi a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár honlapján a kölcsönzési statisztikákat, megállapíthatja, hogy a leggyakrabban hazavitt műveket szintén nem a kortárs magyar vagy világirodalom jelesei írják. Listánkkal ezt az űrt, mondhatni értékvákuumot próbáljuk meg némileg betölteni; ajánlatokat szeretnénk tenni olyan értékes művek olvasására, amelyek esetleg önhibájukon kívül maradtak a háttérben, vagy a kedvező szakmai fogadtatás ellenére sem nyerték el a vásárlók rokonszenvét. De tudunk fordított esetet is: míg például Varró Dániel Szívdesszert című verseskötete hónapon át igen előkelő helyen állt a könyvesboltok eladási listáján, és a különféle irodalmi lapok kritikusai fenntartásaik ellenére inkább kedvező véleménnyel voltak róla, ebben a hónapban mindössze egy zsürorunk javaslatai közt szerepelt, ráadásul nem is a maximális pontszámmal.

Anya csak egy van - tartja a népi bölcsesség, és erre az egyre az ifjú Hallamnak nagy szüksége lenne, ám fájdalom - és fájdalomból, főleg a kamaszkoriból, bőven mérnek filmünkben -, ez a hajó már elment. Pontosabban a csónak, melyen a kedves mama egy feketebetűs napon kievezett a skót családi kastélyhoz tartozó tóra, és vízbe fojtotta bánatát.

8 kis kritika

A jobb híján magyar indie színtérnek nevezett, angolszász hatású szcéna legrégebben létező zenekara az Amber Smith. A 2000-ben alakult társaság felállása különböző tagcserék és vargabetűk után 2004-ben állandósult, két évvel ezelőtt jelentették meg Reprint című nagylemezüket, majd idén februárban jöttek ki a folytatással - Introspective címmel. A zenekar dalszerző-énekes-gitárosa először adott interjút a Narancsnak.

Diligramm című, 1997-ben megjelent lemezük után a magyar popzene egyik legnépszerűbb zenekara lettek és máig azok. Új, előre telt házas turnéprogramjukról, a Quimby Teátrumról beszélgettünk a zenekarvezetőkkel.

Vannak esetek, amikor első pillantásra valószínűtlennek tűnő kombinációkról derül ki, hogy igenis életképesek, s vad, szinte micsurini logikájú hibrideknek tapsolhat a kifinomult publikum. Itt van például Kelley Polar, akinek még az életrajzát is mintha egy sztrájktörő forgatókönyvíró vetette volna papírra - merő unalmában. Pedig nyilván szóról szóra igaz, hogy Dubrovnikban született bő három évtizeddel ezelőtt, diplomata szülők gyermekeként, hogy zenei képzését diszkórajongó nővére vette a kezébe, mikor Kevin még csak hároméves volt és persze csodagyerek - már ekkor komponált, persze szimfonikus (!) űrdiszkószámokat. Később jöttek a klasszikus zenei tanulmányok, zongora- és hegedűleckék, végül tizennyolc éves korában megnyerte a William Primrose Nemzetközi Hegedűversenyt, s kisvártatva bekerült a világhírű Juillard zeneiskolába, ahonnan azonban 2004-ben kimaradt mint notórius renitens (amúgy most is hegedül az Apple Hill Chamber Players nevű kamarazenekarban, mely előszeretettel lép fel a Föld konfliktuszónáiban - a Közel-Kelettől a Kaukázusig).

A nyolcvanas éveket nyögjük, ihlető forrását minden diszkóalapú retromozgalomnak. Az oroszok már a diszkóban vannak, övék a Brighton Beach-i táncparkett és a keleti parti drogkereskedelem, de a rendőrség egyelőre még az ős-brooklyni keménytökűek hitbizománya. A rendfenntartás, miként a rendbontás is, apáról fiúra szálló mesterség, a legkisebb fiúkon a sor, hogy gumibottal a kézben továbbvigyék az apai örökséget. Rendezőnk, James Gray is ilyen legkisebb fiú: úgy csüng a papa moziján, mintha legalábbis az élete függne tőle, hogy alkalmi színtársulataival időről időre újrajátszhassa A keresztapát vagy a Francia kapcsolatot.

Tartózkodó várakozás előzte meg Pfitzner 1917-es keltezésű, legsikeresebb operájának megkésett magyarországi bemutatóját, hiszen a XVI. századi egyházzene óriását címszereplővé avató mű emberes terjedelme éppúgy kimerítő mulatságot ígért, akárcsak az a megannyi, lopva fellapozott operakalauz, amelyekből a műfaj vájtfülűi próbálták kiolvasni a rájuk váró élmény esztétikai minéműségét. Ám az aggodalom megalapozatlannak bizonyult: a Giovanni Pierluigi da Palestrináról (vagy inkább ürügyén) megírt opera ugyanis, bár zenei világa nem mentes a hipertrófiától, egykönnyen befogadható késő romantikus muzsika, ha tetszik, a "romantikus opera halotti éneke", amint Thomas Mann fogalmazott.

Régóta gondolkodom azon, hogy meg kellene írni a Gőg a magyar festészetben című tanulmányt, mely a 19. század közepétől, "nemzeti festészetünk" (ahogy Lyka Károly mondja) megszületésétől egészen napjainkig szedné büszkén virító csokorba hazánk gigászi művészei közül azokat, akik beteljesítetlen nagyra hivatottságukat, valamint nagyra hivatottságuk beteljesíthetetlenségét pusztán a külső körülmények rideg ádázságának tudták be. Például legyőzettek a kortársak kisszerűségétől, irigységétől vagy éppen másképp: szétzúzattak a vaksors csapásaitól, széttépettek a széthúzás tépéseitől, megalázta őket az arcátlan kozmopolitizmus, de meg a szűkagyú nacionalizmus is, felvérződtek az idők farkasfogától, midőn a maradiak és haladárok kettős csapásai alatt vergődtek, s nem maradt más nekik, mint a rájuk hagyományozódott "atyai" örökség. A sértettségből és a durca habarcsából megképzett Patyomkin-fal, mely mögé hazamehettek, és természetesen a metafizikaivá dagasztott gőg. Madarász Viktor, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan biztosan és talán Szinyei Merse Pál is szerepelne az első félidőben, hogy aztán kövesse őket Bortnyik Sándor és Bernáth Aurél - utódaik kilétét most nem fedem fel...

Hogyan működött a királyi udvar mint hatalmi - kormányzati, igazságszolgáltatási, kulturális - centrum, miként folytak a mindennapok, milyen formák között közlekedtek egymással a különböző rendű-rangú emberek? Ideális esetben ilyesfajta kérdésekre vár tárgyiasult - de legalább tárgyakkal alátámasztott - válaszokat az ember még egy ennyire távoli korszakot idéző kiállítástól is. De azt is tudjuk, hogy ideális esetről a legkevésbé sem beszélhetünk, hiszen Mátyás király udvarának/udvarainak reneszánsz pompájából szinte mindent megsemmisítettek a következő évszázadok. Különösen ezzel a korszakkal kapcsolatban van okunk sopánkodni történelmi katasztrófáink miatt, mert az itáliai reneszánsz első fogadó országa történetesen a mi - akkoriban nem is kicsiny, jelentéktelennek pedig végképp nem mondható - hazánk volt, csak hát az akkor felvirágzó udvari kultúra a továbbiakban nem indulhatott organikus fejlődésnek, és Mátyás uralkodása a művészet- és tudománytermelés szempontjából időbeli zárvány maradt.