Kultúra

Erich „Rickerl” Bohacek (Voodoo Jürgens) szerethető, de megbízhatatlan udvari bolondként járja Bécs legragacsosabb kocsmáit.

„A tehetséged olyan, mint a szalonna. Nem elég fellógatni a kéménynél. Először jól be kell dörzsölni sóval, majd mindennap ellenőrizni kell!” – tanácsolják Elsie-nek, akinek a szalonnához illő tehetsége konkrétan az éneklés.

Bár a film nem tragikus hangoltságú, néhol finom iróniát is tapasztalhatunk, azért a térdünket nem fogjuk csapkodni két öregember (a férj alzheimeres, a feleség rákos) agóniája, meg egy az életét kudarcként megélő zeneszerző öngyilkossága láttán.

Ráfoghatjuk akármire, hogy lelki táplálék, fajunk szellemi öröksége, a művészet (egyik) elsődleges célja akkor is a nőszerzés. Eszmei fajfenntartás, ha úgy tetszik.

Azt túlzás lenne állítani, hogy David Gil­mour végigdolgozta volna az elmúlt 35 évet. A Pink Floyd énekes-gitárosa a kilencvenes évek elején ismerkedett meg Polly Samsonnal, akivel családot alapított, és aki lényegében a fő alkotótársa lett. Gilmour rengeteg időt töltött, illetve tölt még mindig a szeretteivel, és elsősorban emiatt ad ki csupán évtizedenként egy lemezt. 

Tényleg szükség volt Christian Tafdrup horror-szatírájának amerikai remake-jére?

Három pár, háromféle társadalmi státusz, háromféle dinamika, három kudarcos viszony – megvan a harmadik darabja is Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiájának.

Mókás és dühítő gyűjtemény a heti sajtóból. Többnyire az utóbbi.

Ebben a különös interjúkötetben, amelynek több fejezetében egy-egy harmadik fél is bekapcsolódik a beszélgetésbe, Gyárfás Dorka többnyire afféle narrátorként kíséri Kulka Jánost, csupán alkalmanként lendítve tovább a témát egy-egy új irányba.

Vannak előadások, amelyek nézőként meglepnek, zavarba hoznak, és beszélni is nehéz róluk, mert nem viszonyulhatunk hozzájuk úgy, mint általában a színházhoz. Meg kell keresnünk a saját nézőpontunkat, és lehet, hogy ez nem is sikerül azonnal, az előadással egy időben, később azonban mégis maradandóbbnak bizonyulnak, mint sok „hagyományos” színházi este. Gyanítom, hogy Kulka János különleges monodrámája is ezek közé az előadások közé fog tartozni.

Richard Nixon Budapesten is járt, 1963-ban jól felhizlalt csirkét nyújtogatott neki egy árus az óbudai piacon, az emberek körbevették és csodálták, sokkal közvetlenebbül, mint később Kínában; akkor még nem nyert választást (éppen elveszítette John F. Kennedy ellen).

A Színházi Kritikusok Céhe az idén 45. alkalommal adta át a kritikusdíjakat. A mára csak mutatóba maradt független szakmai díjak egyikét a céhtagok szavazatai alapján ítélik oda.