Zsinórpadlás – interjú

„Lehet máshogyan is”

Izsák Lili jelmez- és díszlettervező

Színház

Szürreálisan realista, futurisztikusan hétköznapi jelmezei és díszletei többször felkeltették a szakma és a közönség figyelmét, az idei Színikritikusok Díjánál is jelölt volt a legjobb díszlet kategóriában. Hogyan nyer előadásról előadásra inspirációt, és mit jelent számára az autonóm alkotási folyamat – ilyesmikről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Építésztervező művészként végeztél. Mikor és miért kezdtek el érdekelni a terek, a látványvilág?

Izsák Lili: Apukám, Izsák József festőművész volt, és egy nagy műteremlakásban nőttem fel. A téli műteremben volt a nappalink, a galérián a könyvtárunk és a konyhánk. Az iskolai szünetek egy részét alkotóházakban töltöttük, Szigligeten, Zsennyén. Egyszóval a terek, amelyek körülvettek, nem voltak átlagosnak mondhatók. Sokat utaztunk, kiállításokra jártunk. Az építészetet azért választottam, mert azt éreztem, hogy ez egy polihisztor szakma, amely folyamatosan reagál a környezetére. Ez érdekelt benne a legjobban. A díszlettervezés vicces módon sokáig nem érdekelt, mert itthon legtöbb esetben múzeumszerűnek láttam az előadások esztétikáját. Aztán jött a Krétakör. Utána meg a külföldi színház élményeim. Akkor megértettem, hogy ezt lehet máshogyan is csinálni.

MN: Milyen terek inspirálnak téged leginkább a színpadon kívül?

IL: Bármi tud inspirálni. Egy épület, egy installáció, egy táj vagy ezeknek az egymáshoz való viszonya. Vagy ahogyan az ember bánik a térrel, ahogyan nyomot hagy rajta. Egy Ólafur Elíasson-installáció ugyanúgy triggerel, mint az a kupleráj, ahogyan Budapest sok része kinéz. Tehát a legminőségibb igényesség és a legidegesítőbb értékherdálás, igénytelenség is. Nyilván mindegyik mást indít be bennem, máshogyan, de inspirál.

MN: Mekkora alkotói szabadsága lehet egy díszlettervezőnek, ha elsősorban a rendező koncepciója alapján kell elindulnia?

IL: Az alkotói szabadság nem feltétlenül ellentéte az alkalmazott művészetnek. Nem attól leszek alkotóként autonóm, ha képzőművészetként tekintek a munkámra, nem pedig alkalmazott műfajként. Nekem egy jó előadáshoz elengedhetetlen az értelmes koncepció vagy szándék. Tudnom kell, hogy akivel vagy akinek dolgozom, miért akarja megrendezni az adott darabot, mit akar vele közölni, kit akar vele megszólítani. Itt indul az én munkám. És ideális esetben ez ettől a ponttól műhelymunka. Ami azt jelenti, hogy ha van egy erős gondolat vagy világos szándék, akkor mind azért dolgozunk, hogy ez létrejöjjön. A saját szakterületemhez nyilván jobban értek, mint a rendezők, és az a dolgom, hogy a díszlettel, térrel, jelmezzel egy olyan világot hozzak létre, amelyben az adott előadás működni tud.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.