Nézhetjük úgy

Halál Velencében

Vannak előadások, amelyek nézőként meglepnek, zavarba hoznak, és beszélni is nehéz róluk, mert nem viszonyulhatunk hozzájuk úgy, mint általában a színházhoz. Meg kell keresnünk a saját nézőpontunkat, és lehet, hogy ez nem is sikerül azonnal, az előadással egy időben, később azonban mégis maradandóbbnak bizonyulnak, mint sok „hagyományos” színházi este. Gyanítom, hogy Kulka János különleges monodrámája is ezek közé az előadások közé fog tartozni.

Mert mit kezdjünk egy némajátékkal, amelyben alig történik valami? Egy férfi alszik egy szállodai szobában. Ébredezik, felkel, kávét főz. Öltözködik. Vár valakit, aki nem jön. Közben elhangzik néhány rövid részlet Thomas Mann Halál Velencében című kisregényéből. (A hangoskönyv anyagát még Kulka János betegsége előtt rögzítették.) Csuja László rendezésében nincs közvetlen megfeleltetés, itt nem egy írót, hanem egy karmestert látunk, nem a tengerparton vagyunk, hanem a hegyekben. Hősünk nem megfigyel, hanem várakozik.

Csupa olyan mikrocselekvést látunk, amelyekkel a monodrámák szövegét szokták megtámogatni, hogy oldják a szövegmondás egyhangúságát. Itt azonban ezek az alig cselekvések adják ki magát az előadást. A karmester real time-ban megfőzi a kávét, mint egy sokat utazó, szállodákban élő ember, aki a személytelen, idegen terekbe is megkísérli becsempészni az otthonosság illúzióját. (Ó, az a kávéfőző szett! nem csodálkoznék, ha a nézők egy része a beszerzési forrásért ostromolná a színházat). Leül, mélázik, többször hív valakit, aki nem veszi fel a telefont. Az idősödő emberek komótosságával mozog. Közben a mimikája a legfontosabb eszköze: a homloka mögött hullámzó érzelmek kivetülése, elnedvesedő szeme, a szomorú félmosolya.