Magyar Narancs: A Hóhérok a harmadik Martin McDonagh-darab, amelyet előveszel, miért szereted őt annyira?
Szikszai Rémusz: Imádom ezt az őrült angolt. A filmjeit és a színdarabjait is. Csodásan ír, számomra fontos kérdésekről. A Párnaember levehetetlen a Radnótiban, Szegeden a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című darabját rendeztem, amely a kolonializmust és a rasszizmust gúnyolja ki. A Hóhérokat nehéz tömören összefoglalni. Az ember sajnos atavisztikusan bosszúálló teremtmény, hiába próbálja meg kordában tartani magát, az csak a felszínen sikerül. Gondolj csak arra, ahogy manapság a közösségi médiában, egy-egy szalagcím láttán ízekre szednek valakit, felületes tudás alapján. Azonnal ítélkezünk és fogalmazunk meg sommás véleményeket, mint egy vérre szomjazó falka. Tán erről szól.
MN: Marosvásárhelyen végeztél színész szakon, de egy ideje már inkább rendezőként jegyzed a darabokat. Miért?
SZR: Már színészként is mindig az előadás egésze érdekelt. Talán azért nem rendeztem hamarabb, mert kevesebb volt az önbizalmam és a bátorságom. De egyszer csak azt éreztem, nem vesztek semmit, ha kipróbálom. Aztán egyik rendezői munkából jött a másik, így jutottunk el oda, hogy tíz telefonból kilenc azért cseng, hogy rendezzek, és nem azért, hogy játsszak. De hiányzik a színpad, jó lenne játszani. Évek óta azon gondolkodom, hogyan lehetne egyensúlyba hozni a kettőt.
MN: Magyarországi rendezők közül egyre többen dolgoznak Erdélyben, te miért nem?
SZR: Temesváron rendeztem egyszer, és hívtak máshová is, de ezek többnyire egyeztetési problémák miatt meghiúsultak. Valóban sokan dolgoznak kint, itthon pedig egyre több ember szorul ki a szakmából, aminek biztosan vannak politikai okai is. De az is igaz, hogy Erdélyen belül is nagyobb a mobilitás. Minden felgyorsult. Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron vagy Temesváron nagyon erős színházi műhelyek vannak. Nincs nyelvi akadály és már az országhatár sem az, ez legalább annyira benne van ebben, mint a politikai okok.
MN: Azért is kezdtél rendezni, mert idegesített, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szerinted kellene?
SZR: Színészként valamennyiünk alapélménye ez, ha rossz rendezővel találkozunk. De nem csak ez motivált. Amúgy nagyon jó néző vagyok, nem úgy nézek egy előadást, hogy én mit csináltam volna másképpen, át tudom adni magam. Nem kedvelem, amikor valaki megnéz egy előadást, és azonnal tudja, hogy kellett volna megcsinálni. A rendezés mindig valamilyen módon egy világ leképezése. Amikor színész vagyok, tisztában vagyok a rendező magányával és felelősségével. Ha segíteni tudom az ötleteimmel az jó, ha nem, akkor neki kell kihúznia magát egy-egy nehezebb helyzetből, de azt is ismerem. Rendezőként mindig tudom, hogy milyen fent állni a színpadon, érzem a diszkomfortot, érzem, hogy segítenem kell a színésznek alkatától, helyzetétől és személyétől függően. Másfajta empátiával dolgozom, bár ebben sem lehet általánosítani, mert dolgoztam már olyan rendezővel, aki iszonyatosan empatikus volt és sosem állt színpadon, és olyannal is, aki igen, mégis tapló volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
