Zsinórpadlás – interjú

„A kivéreztetés utolsó fázisa”

Szikszai Rémusz színész, rendező

Színház

Az idei Szemle Pluszról három díjat is elvitt a Hóhérok című tatabányai rendezése, köztük a legjobb rendezésért járót is. Megkérdeztük tőle, hogyan lett színészből rendező, vannak-e babonái, s mit gondol a változó színházi hierarchiáról meg a nemzetis balesetről.

Magyar Narancs: A Hóhérok a harmadik Martin McDonagh-darab, amelyet előveszel, miért szereted őt annyira?

Szikszai Rémusz: Imádom ezt az őrült angolt. A filmjeit és a színdarabjait is. Csodásan ír, számomra fontos kérdésekről. A Párnaember levehetetlen a Radnótiban, Szegeden a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című darabját rendeztem, amely a kolonializmust és a rasszizmust gúnyolja ki. A Hóhérokat nehéz tömören összefoglalni. Az ember sajnos atavisztikusan bosszúálló teremtmény, hiába próbálja meg kordában tartani magát, az csak a felszínen sikerül. Gondolj csak arra, ahogy manapság a közösségi médiában, egy-egy szalagcím láttán ízekre szednek valakit, felületes tudás alapján. Azonnal ítélkezünk és fogalmazunk meg sommás véleményeket, mint egy vérre szomjazó falka. Tán erről szól.

MN: Marosvásárhelyen végeztél színész szakon, de egy ideje már inkább rendezőként jegyzed a darabokat. Miért?

SZR: Már színészként is mindig az előadás egésze érdekelt. Talán azért nem rendeztem hamarabb, mert kevesebb volt az önbizalmam és a bátorságom. De egyszer csak azt éreztem, nem vesztek semmit, ha kipróbálom. Aztán egyik rendezői munkából jött a másik, így jutottunk el oda, hogy tíz telefonból kilenc azért cseng, hogy rendezzek, és nem azért, hogy játsszak. De hiányzik a színpad, jó lenne játszani. Évek óta azon gondolkodom, hogyan lehetne egyensúlyba hozni a kettőt.

MN: Magyarországi rendezők közül egyre többen dolgoznak Erdélyben, te miért nem?

SZR: Temesváron rendeztem egyszer, és hívtak máshová is, de ezek többnyire egyeztetési problémák miatt meghiúsultak. Valóban sokan dolgoznak kint, itthon pedig egyre több ember szorul ki a szakmából, aminek biztosan vannak politikai okai is. De az is igaz, hogy Erdélyen belül is nagyobb a mobilitás. Minden felgyorsult. Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron vagy Temesváron nagyon erős színházi műhelyek vannak. Nincs nyelvi akadály és már az országhatár sem az, ez legalább annyira benne van ebben, mint a politikai okok.

MN: Azért is kezdtél rendezni, mert idegesített, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szerinted kellene?

SZR: Színészként valamennyiünk alapélménye ez, ha rossz rendezővel találkozunk. De nem csak ez motivált. Amúgy nagyon jó néző vagyok, nem úgy nézek egy előadást, hogy én mit csináltam volna másképpen, át tudom adni magam. Nem kedvelem, amikor valaki megnéz egy előadást, és azonnal tudja, hogy kellett volna megcsinálni. A rendezés mindig valamilyen módon egy világ leké­pezése. Amikor színész vagyok, tisztában vagyok a rendező magányával és felelősségével. Ha segíteni tudom az ötleteimmel az jó, ha nem, akkor neki kell kihúznia magát egy-egy nehezebb helyzetből, de azt is ismerem. Rendezőként mindig tudom, hogy milyen fent állni a színpadon, érzem a diszkomfortot, érzem, hogy segítenem kell a színésznek alkatától, helyzetétől és személyétől függően. Másfajta empátiával dolgozom, bár ebben sem lehet általánosítani, mert dolgoztam már olyan rendezővel, aki iszonyatosan empatikus volt és sosem állt színpadon, és olyannal is, aki igen, mégis tapló volt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.