„A kirekesztés ellen szól”

Fiatalok, hátrányos helyzetűek és slammelnek, hogy megmutassák más hátrányos helyzetű kortársaiknak: nem kell félni, nem kell elfogadni a megkülönböztetést. Debrecenben jártunk, a Hajdúhadházi Fiatalok csoport tagjaival beszélgettünk.

„Nyáron kezdődött az egész, amikor szerveztünk a többiekkel egy rapjamet, ahová elhívtuk a DebreSlamet is. Köztük volt Varga Norbi is, aki aztán felvette velünk a kapcsolatot, és elkezdtünk együtt dolgozni. Kitaláltuk, hogy írunk egy dalt és csinálunk hozzá egy klipet is. Augusztus óta készülünk rá, nagyon izgulunk, hogy végre bemutathatjuk” – meséli Rostás Péter a Hatherc [6hz] projekt bemutatkozó slammelése előtt Debrecenben. Siet hozzátenni, hogy nyár óta kevesebb idejük volt gyakorolni, elfoglaltak, mindenki tanul. Péter 16 éves, kőművesnek készül, de a zene a mindene. „Zenészcsaládban születtem, van egy bandánk, egyre többet hívnak esküvőkre, ballagásokra. Gyerekkorom óta dobolok, de azt most kicsit félreraktam, másfél éve gitározni kezdtem. Úgy érzem, életem végéig a zenével akarok foglalkozni.” A fiatalember a Hathercben is gitározik és énekel, rajta kívül négyen vannak, Pápista Péter szöveget mond, Lakatos Sándor, Szremenyák Péter és Varga Norbert slammelnek. Azt mondják, mindannyian megélték, hogy milyen az, amikor hátrányos helyzetük vagy cigányságuk miatt megkülönböztetés érte őket, ez ellen akarnak harcolni, és minél több hátrányos helyzetű gyerekhez eljutni az országban. A legidősebb közülük épp csak 21 éves.

 

A csoport

Norbi kivételével a fiúk mindannyian hajdúhadháziak, ott születtek, ott élnek, és ott is aktívak: a Hajdúhadházi Fiatalok elnevezésű, 2016 óta létező, egyelőre csak informális, jelenleg 20–25 fős csoport tagjai. A nagyjából 13 ezer fős város tavaly az országos hírekbe is bekerült, nem túl pozitív megvilágításban. Hajdúhadház az Észak-alföldi Operatív Program keretében, A sport, mely egyenlővé tesz nevű projekt részeként 400 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapott, ebből 85 milliót használtak fel egy játszótér és sportpálya építésére, hogy „a leszakadó rétegek által lakott területeken sportolási és közösségi lehetőségeket teremtsenek a szegényeknek”. Ehhez képest az önkormányzat, mint kiderült, tavaly ősszel 500 forintos belépőt szedett, az ő megfogalmazásuk szerint „jelképes összeget” kértek csak. Az eset nagy felháborodást váltott ki, a Hajdúhadházi Fiatalok tagjai is aktivi­zálták magukat az ügyben: tájékoztatták a lakosokat, és aláírást gyűjtöttek a belépődíj megszüntetéséért. A tiltakozás végül sikerrel járt, ma már „csak” regisztrálni kell annak, aki csúszna egyet a csúszdán. Azóta az önkormányzat és a csoport között nincs kommunikáció, pedig a fiatalok legnagyobb vágya, hogy legyen egy állandó helyük, ahol a programjaikat megtarthatják. „Részt vettem Hajdúhadházon 2013 és 2015 között egy közösségfejlesztő programban, ami 2015-ben véget ért, de azt éreztem, éppen mostanra ért be a csapat, ezt nem hagyhatom abba. Ezért 2016-ban megalakítottuk a Hajdúhadházi Fiatalok csoportot, felkereső ifjúsági munkába kezdtem, és azóta is szervezzük a programokat a helyi fiatalokkal a helyi fiataloknak. Színházat, ki mit tud?-ot, nyári tábort csinálunk, most pedig elindult a Hatherc nevű művészeti projektünk. A célunk, hogy kortárs segítő csapattá váljunk” – mondja Kovács Annamária közösségfejlesztő, a csoport szervezője.

Mivel Hajdúhadházon nincs állandó helyük, a hatherces fiúk egymásnál, a helyi cukrászdában vagy más vendéglátóhelyeken, esetleg a 17 kilométerre lévő Debrecenben próbálnak. Bemutatkozó estjüket a debreceni Alternatív Közösségek Egyesületének épületében tartották, amely több helyi civil szervezetnek ad otthont. Az estre sokan érkeztek Hadházról is. Annamária szerint ez fontos fordulópont lehet, egyrészt mert a közös élmény enyhítheti a családok közötti feszültségeket, másrészt sokan féltik és nem merik elengedni a gyere­kei­ket a debreceni programokra, vagy akár továbbtanulni, ám ha ők maguk is megnézik a helyszínt, a várost, ez a jövőben talán könnyebben fog menni.

 

A cél

„Régebb óta slammelek, Színész Bob (vele készült interjúnkat lásd a keretben) karolt fel, mindent, amit tudok, azt A tudás 6alom projektben tanultam. 12 évesen kezdtem szövegeket írni, akkor még elhittem magamról, hogy gengszterrapper vagyok, az is volt az életcélom, hogy az legyek. Nem volt jó a családi hátterem, csináltam hülyeségeket, és folyamatosan hátrányos megkülönböztetés ért. Az osztályfőnököm rendszerint az orrom előtt cigányozott, elegem lett” – meséli Varga Norbert, aki szintén a környékről, Létavértesről származik. „Akkor költöztem el Budapestre, és találkoztam Színész Bobbal és a slammel. Most 20 éves vagyok, egyetemre készülök, szociálpedagógia szakra, ma már az a célom, hogy megszerezzem a diplomámat, és Borsod vagy Hajdú-Bihar megyében dolgozzak egy hátrányos helyzetű fiataloknak fenntartott lakásotthonban. A fiatalokkal való munkában kitűnő eszköz a slam.” Norbi járja az országot, iskolákban, tanodákban, javítóintézetekben tart előadásokat. Emellett slammel is, és vezeti a Hatherc próbáit: költészettanórákat tartott a fiúknak, segített a szövegírásban, a színpadi jelenlét kialakításában, gyakoroltak csoportban és külön-külön is. Most közösségi finanszírozásban gyűjtenek pénzt arra, hogy a dalukhoz videoklipet is tudjanak készíteni, a forgatókönyvet már megírták, a producert már megtalálták, csak a forrásra várnak.

„Ez a produkció a kirekesztés ellen szól, arról, hogy attól, hogy hátrányos helyzetű vagy, nem kell a perifériára kerülnöd – mondja Pápista Péter, aki maga is megélt ilyen szituációkat. – Az általános iskolában számtalanszor éreztették velem a társaim, hogy lenéznek, amiért nem vagyok olyan anyagi helyzetben, mint ők. Azt akarjuk megmutatni a helyi fiataloknak és minél több embernek az országban, hogy ennek nem kell így lennie, ez ellen lehet tenni.” Péter 21 éves és Debrecenben egyetemista, történelem–könyvtár szakos tanárnak készül. „Engem sokat szekálnak a suliban, nem tudom, miért, meg hogy miért kell ennek így lennie, de üzenem nekik, hogy egyébként barátok is lehetnénk” – ezt már a 17 éves Szremenyák Péter közli, aki szintén kőművesnek tanul, de valójában katona akar lenni, viszont a zene is érdekli. Még nem tudja, megmarad-e hobbinak, vagy komolyabban is akar vele foglalkozni. Kezdeti félénksége után rutinnal és magabiztosan slammel, ő kapja a legnagyobb tapsot az előadásért is és a produkció utáni beszélgetés során is, amikor az őt ért kirekesztésről beszél. „Rajos voltál, földim!” – veregetik vállon a közönség soraiból a lányok, ő meg visszahúzódik baseballsapkája alá.

„Köztünk is voltak súrlódások, egyet nem értések és szakadékok, de a közös munka során ezeket át tudtuk hidalni. Igazi család lettünk” – állítja Lakatos Sándor. Mint mondja, neki abban is segített ez a projekt, hogy leküzdje a gátlásait, félelmeit. „Sok gyerek nem mer kiállni, beszélni, elmondani a véleményét. Én is ilyen voltam, de ez a csoport és ez a dal sokat segített. Régebben megfordultam egy-két tehetségkutató műsorban, az ottani győztes énekesek voltak a példaképeim, ma már szívesebben folytatnám a munkát ebben a csoportban, járva az országot, biztatva másokat, hogy én is féltem, de ezt le lehet küzdeni.”

„Ez már felelősséggel jár”

Horváth Kristóf, alias Színész Bob színészből lett slammer. Egyebek közt hátrányos helyzetű és roma gyerekeknek tart foglalkozásokat. A Roma Oktatási Alap által szervezett A tudás 6alom című slamverseny indító klipjének ötletgazdája.

*

Magyar Narancs: A slam elengedhetetlen műfaj a foglalkozásokhoz, vagy működne bármi más is?

Horváth Kristóf: Mindenkinek minden törődés jólesik, ezért más műfaj is tudna működni, de én ehhez értek, ezt csinálom. A slam egyébként azt jelenti: van egy probléma, ami foglalkoztat, és amit megpróbálok úgy körbejárni, a szöveget úgy megírni, hogy közben megértem nemcsak az adott problémát, hanem magamat és a körülöttem lévő világot is. Fontos az is, hogy játékos legyen a dolog. Ha elmegyek órát tartani egy iskolába, mindig érzem a feszültséget, hogy a diákok egy „mi a kedvenc színed?”-re is lefagynak, mert az állandó helyes válaszok kényszerében élnek. Ezek a foglalkozások ezt a bénultságot szeretnék oldani. Nemrég volt az egyik foglalkozáson egy dadogós kissrác, aki eleinte alig mert beszélni, a végére pedig olyan szuperül, dadogás nélkül elmondta a Fekete bikapata című nyelvtörőt, hogy öröm volt hallgatni. Ebben nem az a lényeg, hogy dadogás nélkül kimondta, hanem hogy van ez a beszédhibája, ami neki azt tanítja, hogy ha megszólalsz, kudarc vár rád, de csak azért is megszólalt. A csoda nem a mondat végén született, hanem az elején, a megszólalása előtti csendben, amikor úgy döntött, mégiscsak elrugaszkodik. Ez az, ami számít.

MN: Mi a foglalkozások menete?

HK: Ez mindig más, főként az adott csoport gyerekei határozzák meg, és attól is függ, mennyi időnk van. Nem mindenki akar szöveget vagy verset írni, de a beszélgetésben, játékban általában mindenki részt akar venni. Sok a téma, amiről izgalmas beszélni: hogyan fogjuk fel magunkat, vagy azokat a helyzeteket, amelyekbe hátrányos helyzetűként vagy romaként belekerülsz, mit okoznak, mit lehet velük kezdeni. Ezeket szeretem imp­rovizációs játékokban feldolgozni, fontos, hogy megmaradjon a játékos-humoros keret, de tanuljunk is. Aztán megszületik egy okos mondat, egy fontos szó, amit feltétlenül fel kell használni a szövegben. Beszélünk a versformákról, arról, hogy mitől szólal meg valami zeneileg, eddigre általában már nagyon együtt vagyunk, gördülékenyen alakul az írás. Ez a színészmesterség, a drámapedagógia, a tranzakcióanalízis, a pszichológia és a költészet egyvelege. De egyre inkább afelé tartok, hogy csak legyünk együtt, legyünk boldogok, játsszunk, engedjük el magunkat.

MN: A témák a legtöbbször a megkülönböztetésről, az elfogadásról szólnak.

HK: Sok dologban veszek részt, foglalkozom emberi jogi témákkal, én is mindig tanulok, és amit újonnan tanulok, azt beviszem a csoportba is. Arról például csak mi beszélhetünk hitelesen, hogy milyen ma Magyarországon romának lenni, mi mondhatjuk meg, hogy mi sért minket, és hogyan szeretnénk azt kezelni. De van sok más olyan helyzet, amikor nem cigányként jelenünk meg, ez szintén fontos: cigányok vagyunk, de mellette költők, állatvédők, természetbarátok, szerelmesek és sok más minden is. Amit mi csinálunk, az az egész társadalom szempontjából hasznos.

MN: Az a célod, hogy egyfajta mozgalom épüljön ki a foglalkozásokból?

HK: Abszolút, ez a terv. Nem tudok ott lenni mindenhol, ahol szükség van arra, amit csinálok, ezért fontos, hogy a tanítványaim komolyan veszik, életpályának tekintik, sokat dolgoznak, és remek foglalkozásokat tartanak. Remélem, egyre többet lehet rájuk bízni. Nem azt akarjuk, hogy járjuk az országot, te pedig gyere és csodálj minket a színpadon, hanem hogy vegyél részt a közösségben és az alkotásban. Nem tekintünk magunkra példaképekként, de vannak, akik számára azok lehetünk. Ez már felelősséggel jár.