Magyar Narancs: Nem is hallottam még erről a házról. Mostanában nyílt?
Török András: Már öt éve; talán azért nem tűnt fel, mert korábban borzalmas állapotban volt. Ha nem itt bérelnénk az irodát, akkor is az egyik kedvencem lenne, mivel épp a szívemhez közel álló civil kurázsi nagyszerű példája. Az történt ugyanis, hogy amikor a szemben lévő épületet renováltatta új tulajdonosa, az egyik lakó átsétált a túloldalára, megkereste az építő cég főnökét, hogy mi lenne, ha a tetőtérért cserébe felújítanák ezt a házat is. A főnök-vállalkozó, bizonyos Vad Tivadar osztott-szorzott, belement az üzletbe, és nemcsak felújította a házat, de - mivel a szeceszszió szerelmese -, ráadásképp megvette a földszinti üzlethelyiséget, visszaállította az elbarmolt portált és kávéházat, és csinos múzeumot rendezett be a saját gyűjteményéből.
MN: A homlokzaton azt olvasni: Bedő Ház.
TA: Bedő Béla erdélyi mágnás volt, rézbányái voltak, és hét bérháza Budapesten. Ez az 1903-ban elkészült ház volt a legkisebb, de építészetileg talán a legizgalmasabb. Vidor Emil tervezte, a Bedő család is ebben a házban lakott. Bedő Béla fiának, Rudolfnak jelentős műkincsgyűjteménye volt, tulajdonképpen már ő is berendezhetett volna itt egy múzeumot.
MN: Önök viszont egy irodát rendeztek be. Mit kell tudni a Summa Artiumról?
TA: Kilenc éve működő arts and business vállalkozás, voltaképpen brit mintára működő tanácsadó cég. Vállalatoknak és magánszemélyeknek segítünk beruházni a kultúrába.
Fotó: Galló Rita
MN: Nem lehet valami sok munkájuk.
TA: Most éppen van elég, bár az utóbbi egy-két évben nehéz volt. Idén nem is tudtuk megrendezni a nyolcadik Mecénás nap nevű gálaestünket és árverésünket. De alapítottunk már nagyon sikeres képzőművészeti díjat, hírleveleket adunk ki, könyvklubot működtetünk. Legfontosabb élő projektünk talán az általunk kezelt Polgár Krisztina Emlékalap tantermi színházi projektje - sok iskolába juttatunk el első osztályú, könnyen utaztatható előadásokat ingyenesen. Mostanában az köti le a legtöbb energiánkat, hogy színházaknak és zenekaroknak próbálunk ún. tao-támogatást szerezni - amit a nyereséges cégek az adójukból fizethetnek -, erre van a legnagyobb kereslet, mert amióta a kormány a sportot is beletette ebbe a kalapba, a nagy cégek sokkal nehezebben adnak pénzt kultúrára.
MN: Csak a budapestiekre fókuszálnak?
TA: Dehogy. A tao-támogatások szempontjából a legtöbb partnerünk vidéki. Budapest nem a munkám, hanem a hobbim. Turista vagyok a saját szülővárosomban, Budapest egyik krónikása, a helytörténeti művek fosztogatója, ami nagyszerű dolog. Más szerzőkkel ellentétben, akik újabb és újabb könyvet írnak, én immár évtizedek óta ugyanazt. A sztori 1989-ben kezdődött, amikor angol nyelven megírtam a Budapest: A Critical Guide című útikalauzt. Az volt a célom, hogy egy olyan könyvet vehessenek kezükbe az idelátogatók, ami nem csak a szépet, a kínosat is bemutatja. Sikere volt, három másik nyelvre is lefordították, németre két alkalommal is, ám mivel sok aktuális és szubjektív elem van benne, elég hamar avul. Kénytelen vagyok két-három évente újraírni, amit persze egyáltalán nem bánok.
MN: Magyarul viszont majdnem tíz évvel később jelentkezett vele.
TA: A Critical Guide nem az itthoniaknak készült, de a kiadó noszogatni kezdett, hogy írjam meg magyarul is. Azzal hárítottam, hogy lehetetlen, mert a fókusza egészen más, tele van elemi, bevezető ismeretekkel - ez magyarul nevetségesen hatna. De amikor 1998-ban, a városegyesítés évfordulóján volt egy pályázat, nekiveselkedtem, és megírtam a magyar változatot, a Nagy Budapest könyvet, ami persze teljesen eltér az angoltól. Ennek 2001-ben jelent meg a második, bővített kiadása, és most a harmadik, ami már teljesen más, mint az előző kettő. A címe is változott, ez most "csak" Budapest könyv. Hangsúlyos alcíme is lett: "avagy Simplicissimus szerint a világ".
MN: Miért vártak vele több mint tíz évig?
TA: Az első változat három évvel ezelőtt kész volt, de kiváló kiadóm, Rochlitz András visszaadta azzal, hogy kicsit csalódott, mert olyat szeretett volna, mint Szerb Antal Budapesti kalauz marslakóknak című könyve. Ez akkor mellbe vágott, mivel az egy egészen picike könyv, illusztrációkkal együtt harminc oldal, teljesen más műfaj. De csak meglódította a fantáziámat, és ekkor elindultam a fikció irányába is. Simplicissimus figuráját még a kilencvenes évek elején találtam ki, a 2000-ben kezdtem azokat a tárcákat írni, melyeknek ő a főhőse, később a Budapest folyóiratba költözött át. Az ő alakját, illetve barátját, az aggodalmaskodó és mindig mindent jobban tudó Complicatust emeltem be az új szövegbe. Mindketten lelkesednek Budapestért, csak az egyik naivan, a másik "ördög ügyvédje" módjára. A régi kiadásokhoz képest változás, hogy interaktív dolgok is - rejtvények - kerültek az új kiadásba, rajzok templomtornyokról, timpanonokról, a feladat nagyon egyszerű, hol vannak? Megfejtés a kötet végén. Az igazsághoz tartozik, hogy tizenkét év alatt kissé elszemtelenedtem. Csomó olyan dolog került a könyvbe, ami nem is Budapestről szól, inkább arról, hogyan élvezzünk bármilyen nagyvárost. Ennek az elszemtelenedésnek a csúcsa az a fejezet, amiben Simplicissimus kilenc életvezetési tanácsa található - például "Pártold az új dolgokat!", vagy "Mindig fel kell mászni!" és hasonlók -, és három dolog, amiről ő is csak álmodozik.
MN: Elárulja, hogy mi az?
TA: Csak a legutolsót: "Ne ragadj le Pesten és Budán!", vagyis a szokásos helyeiden. Sajnos javíthatatlan pesti vagyok, úgy vélem: "Budán nem történik soha semmi".
MN: Különös egy útikalauztól, hogy szinte egyáltalán nem tartalmaz aktuális fotókat. Régieket annál inkább.
TA: Úgy gondolom, hogy kedvcsinálónak jobbak az archív fotók, és persze hiszek a rajzok erejében: Felvidéki András barátom fantasztikus térképeket készített, ha jobban megnézi, még a fáknak is megrajzolta az árnyékát. Mai fotókban nem hiszek, tessék inkább elmenni, és megnézni, milyen most. Aztán az ember gyűjtögesse a kincseket, készítsen róluk listát, és ossza meg másokkal. Az egyik kedvenc könyvem Malcolm Gladwelltől a The Tipping Point (A fordulópont), ebben olvastam, hogy az tud divatos lenni, ami ragadóssá válik. Én a Budapest-mániámat szeretném átragasztani másokra, azt a szenvedélyes érdeklődést és szeretetet, amit kiskamasz korom óta érzek.
MN: Emlékszik arra, hogyan alakult ki ez a szenvedély?
TA: Hetedikes koromban tanárjelölt érkezett a Váci utcai zeneibe, - egy gyönyörű, fiatal lány -, és azt mondta, hogy városnéző szakkört indít. A haja, az illata azonnal magával ragadott, muszáj volt a szakkörbe jelentkeznem. De hamar kiderült, hogy nem csak a tanárnő varázsa miatt volt érdemes. Nagyszerű helyekre vitt el bennünket, nem a jellegzetes turistacélpontokhoz, hanem mindenféle titkos, legalábbis nekünk új területekre. Fantasztikus dolgokat ismerhettem meg, akkor alakult ki szenvedélyes érdeklődésem. Amit viszont röstellek, hogy elfelejtettem a nevét, és a régi osztálytársaim is! Mindenki emlékszik a jelenségre, a szakkörre, de pont a nevére nem. Remélem, hogy boldog nagymama, jelentkezik a Narancs szerkesztőségében, én pedig küldhetek neki egy könyvet.
MN: Amiből egy fantasztikus nagyvárost ismerhetünk meg - hétköznapi pestiként olykor túlságosan idealizáltnak tűnik ez a kép.
TA: Ez igaz, mégis rettentően bánt, hogy a budapestiek nem szeretik eléggé a városukat. Abban reménykedem, ha minél többet tudnak róla, annál inkább megszeretik. Az első etap mindenképpen az érdeklődés felkeltése a múltról, de engem az különböztet meg csodálatos városvédő barátaimtól - van egy nagyon klassz, nyílt asztaltársaságunk, a Nagy-Budapest Törzsasztal, amit Saly Noémival együtt alapítottunk -, hogy az új dolgok is lelkesítenek. Meggyőződésem, hogy Budapest sikerreceptje a réginek és az újnak egy különleges szimbiózisa, amelyre egyébként már ma is vannak nagyon jó példák.
MN: Engem elszomorít, hogy húsz év alatt nem született olyan épület, ami emblematikussá tudott volna válni. Ma is a Halászbástya meg a Parlament van a kulcstartón, de a hatvanas években az Erzsébet hidat vagy a Körszállót is megfestették a porcelántányérokra.
TA: Sajnos ilyen épület valóban nincs, de vannak helyette más, csodálatos dolgok, például a Borjúvágóhíd és a mellette levő Máriássy-ház - egy ingatlanfejlesztő központja működik ott -, vagy az MKB Bank épülete Angyalföldön, a Lőportár és Kassák Lajos utca sarkán, amit úgy hívok, "Budapesti Vasalóház", mert olyan a formája, mint a nevezetes New York-i háznak. Vagy a Kopaszi-gát pavilonjai, különösen a vízirendőrség.
MN: Ezek magánberuházások. Állami vagy fővárosi példát tudna mondani?
TA: Nem könnyű, de azért előfordul. Nagyon tetszik például, ahogy újjáépítették a Március 15. teret. Vagy a CET fantasztikus lehetett volna. Vagy lesz még.
MN: A Nemzeti Színház is, ha nem az épül, ami.
TA: Én is elszalasztott lehetőségek tömegét látom, amivel lemaradunk a versenytársaktól, de a külföldiek még így, hibáival együtt is imádják a várost. Számtalanszor tapasztaltam, hogy ha valaki véletlenül idekerül egy konferenciára, az visszajön - a családjával együtt. De azt elkeserítőnek tartom, hogy sem a fővárost, sem az államot nem izgatja ez a siker. Ha jól emlékszem, az idei költségvetésben 37 millió forint volt Budapest marketingjére, Bécsben ugyanerre hatmilliárd forintnyi eurót használnak fel, pedig Bécsnek talán nem is volna rá szüksége, hiszen anélkül is özönlenek oda a turisták. Ez nem támogatás, hanem ésszerű befektetés kérdése.
MN: Mi lehet az oka ennek a passzivitásnak? Hogy Budapest mindig is kozmopolita, és ezért bűnös városnak számított? Mert "nem a magyarok" építették?
TA: A régi irodalmat olvasva nem érzem ezt az ellenszenvet, inkább úgy tűnik, hogy a vidékiek büszkék voltak Budapestre - ez volt az ő Bécsük. A bűnös város inkább huszadik századi találmány, 1919 idején jött divatba, ami fokozatosan enyhült, és a Kádár-korszakban már nem lehetett érezni. De 1998-ban valóban beindult egy nagyon erős Budapest-ellenesség, aminek dramaturgiai csúcspontja az volt, hogy Atkári János főpolgármester-helyettes az 1999-es költségvetés böngészése közben vette észre, hogy nincs benne a 4-es metró. Most ismét érezhető, hogy fővárost csak fejőstehénként használja a kormány, bár még ennél is nagyobb tragédiának érzem a széttagoltságot, hogy egy helyett 23 város működik itt, a saját érdekeivel. Ráadásul a Fidesz választási programjában eredetileg szerepelt a kerületek egyesítése. Budapest békaperspektívájából szomorúan kell konstatálnom, hogy a jelenlegi uralkodó párt és kormány mindent megváltoztatott, amit nem kellett volna, de amit kellett volna, azt nem. Borzasztó látni ezt a pusztítást: 1867 óta először fordul elő, hogy nincs egységes műemlékvédelmi hatóság.
MN: Viszont van új Budapest-zászló meg egy rakás új utcanév. Éppen ma keresztelték át a Frankel Leó utat.
TA: A zászló egy kabarétréfa. Kétszer kellett megváltoztatni, mert kiderült, hogy az első már a honvédségnek korábban megvolt. Képzelem, milyen alapos egyeztetések voltak! Az utcanevek is teljesen átgondolatlanul változtak meg.
MN: Az asztaltársaság miért nem hallatta a hangját, amikor ez az ámokfutás elkezdődött?
TA: Ez egy politikailag sokszínű társaság, ami alapvetően jó dolog. Azon a héten, amikor a Roosevelt és a Moszkva tér átnevezése révén sikerült az USA-t és Oroszországot egyszerre magunkra haragítanunk, a törzsasztalnál az egyik történész tagunk a legnagyobb örömmel fogadta, hogy az Akadémia végre a Széchenyi téren van.
MN: Ez talán lehetne egy vita alapja, az már kevésbé, hogy Komár László a bulvársajtóban dicsekedett vele, hogy Tarlós neki kedveskedett az Elvis Presley sétány-nyal és a Kocsis Sándor labdarúgóról elnevezett utcával.
TA: Tény, hogy vannak rettentően irritáló dolgok, de Budapest ennél sokkal rémesebb dolgokat is átélt. Ám még így, a mostani körülmények között is egy visszahúzott rugóhoz hasonlítanám a várost, amely bármelyik pillanatban lendületbe jöhet, és ahogy a 19. század végén, a jövőben is pillanatok alatt virágzásnak indulhat. Őszintén remélem, hogy meg fogom érni ezt az újjászületést.
A Budapest könyvről írt kritikánk a Visszhang rovatban olvasható.
