Karácsony, lidércnyomás

Átrendezett vonások

Lélek

Minden évben egy kicsit korábban kezdődik a nyomasztás. Idén egy magazin mellékletében bukkantam az első fecskére szeptemberben, a háromoldalas cikk azt taglalta, hogy már most késésben vagyunk, de talán még behozhatjuk a lemaradást.

A cikk szerzője szerint karácsony szent napjáig minden héten vegyünk szeretteinknek valaminő ajándékot, így kizárt, hogy bárkit is kihagyjunk, aztán ünnepélyesen csomagoljuk be őket, így megúszhatjuk a kényszerű és az utolsó pillanatokat megrontó kapkodást. A menüt meg pláne gondoljuk ki jó előre, mert ha nincs otthon elég étel, minden összedől. Az ünnepnek "gyönyörűnek kell lennie", habár a stresszt se így, se úgy nem tudjuk megúszni, legfeljebb kicsit mérsékelhetjük a kínokat.

A magam részéről

már hosszú évek óta megúszásra játszom. Nincs otthoni főzőcske, és másoktól se várom el a traktát. Sőt, az ajándékozási tortúrától is igyekszem távol tartani magamat, amennyire csak lehetséges. Azt viszont csak mostanában sikerült felfejtenem, hogy miért szorongok az ajándékozástól. Anya hagyatékát rendezgetve mondta a húgom, milyen különös, hogy A gyűrűk ura trilógiának nem találja a második kötetét. Akkor hasított belém a felismerés. Másodikos általános iskolás voltam, közeledett a karácsony. A jól ismert módszerrel zajlott az osztálybéli ünneplés: összeírtuk a neveket, beledobtuk egy kalapba, majd mindenki húzott. A kis rituálé után azonnal elfelejtettem a dolgot, csak az ajándékozás reggelén villant be, hogy valamit nekem is virítanom kellene. Szüleimtől nem kérhettem tanácsot, ők kora reggel, még bőven az indulásom előtt elhúztak otthonról. Kisgyermekként az ajándék nekem mindig azt a drága halmot jelentette, amit én kaptam, fogalmam sem volt, mit találjak ki. "Egy könyv!" - ugrott be, én is sokszor kaptam könyvet! Nézegettem a saját kollekciómat, de egyiktől sem tudtam volna jó szívvel megválni, lekaptam hát egy vaskos, kép nélküli kötetet anyáék polcáról. Csomagolóanyagnak a konyhai celofánt használtam, és ha már a konyhában voltam, került a könyvre egy kis süti is. Elégedett voltam, úgy éreztem, sikerült a feladat, nagy lesz az öröm.

Sosem felejtem el a lány arcát, mikor kibontotta a csomagot. (Nemcsak a könyv volt neki értelmezhetetlen, de a ráolvadt szolid csokimáz is.) Tartotta magát, csak akkor sírt fel, amikor mindenki elmondta, hogy mit is kapott.

 


Fotó: Legát Tibor

Felnőttként persze ritkán fejezzük ki könnyekkel a csalódottságunkat, ha hasonló meglepetés ér, de láttam én már azóta is különösen átrendeződő vonásokat! Gondolom, nem vagyok egyedül a szorongással, ami akkor tör rám, ha a kihalni sehogy sem akaró metódus újra felbukkan, főleg a munkahelyi karácsony keretében. Kihúzzuk a gazdaságist vagy azt a kollégát, akin a legtöbbet nevettünk a háta mögött. Vagy akiről úgy gondoljuk, hogy nála ízléstelenebb embert nem hordott hátán a föld. Ráadásul felnőttként már jön a sakkozás az összegekkel, mi a megfelelő, még nem hivalkodó, de azért nem ciki? Aki a gyűlölt főnököt húzza, az húzza a legrövidebbet, hiszen mi is lehetne jó neki, de jó az ajándékozónak is, mi az, amivel nem tűnik benyalósnak, de fantáziátlan olcsójánosnak sem? Egyszer annyira ráparáztam egy hasonló feladatra, hogy a legdrágább, leggyönyörűbb dolgot, amit valaha valakinek adtam, egy érdektelen munkatársamnak csomagoltam be. Új voltam a helyen, nem is számítottam közkedveltnek, így senki nem árulta el, hogy náluk ez csak egy játék, belső poénokon alapuló, filléres irodai cuccokkal kápráztatják el egymást. Így a hello kittys gemkapocstartó és társai mellett az én grandiózus meglepetésem elég kellemetlen volt - főleg nekem. De az se jobb, ha kikötik, hogy csak saját készítésű dologgal lehet előrukkolni. Amit én saját magam készítek, az maximum a reggeli kávé...

Egyébként mi értelme van ennek az egésznek? Iszonyú nyomás ez az ajándékkényszer, de nem csak munkahelyen. Van, akinek egyszerűen adni kell valamit, különben megsértődik. Tavaly egy évig jártam önismereti csoportba, a félév végi utolsó alkalom épp az ünnepek előtt volt. A többiek mind készültek valamivel, reggel a székemen a gyermekkori álmokat idéző halom mosolygott. Házi mézeskalács "Orsi" felirattal, naptár, fenyőfadísz. Én nem vittem semmit, mert eszembe sem jutott. A szívem összeszorult, mivel ez csak az egyik - az első - helyszín, hamarosan megyek még sok más közösségbe is. Készüljek én is? És ha igen, mivel? Amúgy épp ezek a ránk kényszerített alkalmak szülik a felesleges ajándéktárgyak ilyentájt mindent leuraló bizniszét. Mindenütt bódék hülye egyentárgyakkal, el nem tudom képzelni, ki örül szívből az éneklő Mikulásnak, akinél, ha fellebbentjük a palástját, női idomokat találunk. Az ezredik könyvjelzőnek. A karácsonyi idézeteket tartalmazó kötetkének. A lakásdíszeket még csak-csak értem, de mire jók a háromszoros életnagyságú Mikulások, villogó kerti angyalok.

Az utóbbi évek végét családi ágon Angliában sikerült lehúznom, ott kicsit máshogyan, kicsit tán szimpatikusabban zajlik az egész cirkusz. Szenteste kocsmatúra, és 25-én reggel, még pizsamában zajlik az ajándékosztás. Aztán ismerősről ismerősre járunk, mindenkivel koccintani és nevetgélni.

De a lényeg december 26-a - nyitnak a plázák, izmos árengedményekkel. Na, ez az én napom, ilyenkor tankolok. Árérzékeny árnyam nehezen viseli, hogy az ünnepek előtt mi mennyibe kerül, s nekem tökmindegy, ha egy kicsit később landol a pakk. Épp ezért, ha ünnepek előtt megkérdezik, mit szeretnék, azt mondom, semmit. Na de utána!

Neked ajánljuk