A szorongás nemcsak, hogy az emberi lét természetes velejárója, de normális dózisban felettébb hasznos is. Mi több, ha valaki sosem szorong, az már önmagában kóros elmeállapotra utal. A természetes félelemérzet segít abban, hogy megérezzük a veszélyt, és elkerüljük a bajt. Amikor ugyanis stresszelünk, megnõ a szervezet vér- és oxigénellátása, következésképp "kihegyezõdnek" az érzékszerveink. Ezért van, hogy nemegyszer kifejezetten serkentõleg hat a teljesítményünkre egy kis drukk. Ezt facilitáló szorongásnak nevezi a szakirodalom, vagyis olyasféle felspannoltságnak, amely nemhogy blokkoló volna, hanem éppen fordítva: fokozza az eredményességet. Jó esetben ilyet érzünk egy iskolai felelet vagy más nyilvános szereplés elõtt és alatt. Az irreális mértékben felnagyított tétrõl szóló gondolatok viszont már gátló, szakszóval debilizáló gyomorideghez vezetnek - ez pedig képes a mindennapjainkat megkeseríteni, és egyértelmûen orvosi kategória. Ilyenkor hevesebben ver a szívünk, kiszárad a szánk, megfeszülnek az izmaink, és úgy érezzük, menten megfulladunk. Megmagyarázha-tatlan fáradtság lesz úrrá rajtunk, mégsem vagyunk képesek elaludni, csak idegesen forgolódunk az ágyban, akár órákon át. Nem ritka a hányinger és a szédülés sem, az obligát hasgörcs pedig gyakran negyedóránkénti vizelhetnékkel párosul. Ha a fenti tünetekbõl magunkra ismerünk, ideje nekilátni az okok keresésének. Ez azonban korántsem egyszerû feladat, ugyanis ahány pszichológiai iskola, annyi-féle magyarázata született már a szóban forgó tünetegyüttesnek.
Bróm, démonbánya, felülírás
Egyes teóriák szerint életünk néhány kitüntetett, kudarcos epizódja és kisiklott emberi viszonylataink állnak a háttérben (ez a szorongás szociális elmélete), sok szakember viszont úgy véli, hogy az állandó parázásra való hajlam genetikailag öröklõdik, vagyis ha a szülõk ideges típusúak voltak, akkor mi is nagyobb eséllyel válhatunk stresszesekké. Ez utóbbi feltételezés persze csak a generalizált vagy más néven általános szorongásra vonatkozik, hisz azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy például a víziszony apáról fiúra szállna. (A pánikbetegség nem azonos az általános szorongással. A pánikbetegség ugyanis rohamokban nyilvánul meg, a generalizált szorongás viszont jóval tartósabb állapot.) Abban sincsen egyetértés, hogy a rohamokat kísérõ, testünkben lejátszódó kémiai jelenségek a zilált tudatállapot okozói vagy következményei-e. Az viszont tény, hogy egyes nyugtatószerek (bróm vagy bármilyen szerotonin-újrafelvételt akadályozó készítmény) hatékony tüneti kezelést jelenthetnek, igaz, általában azon az áron, hogy gyógyszerfüggõvé teszik a beteget. A feszültségol-dás házi módozatai (alkohol, fû) is könnyen mindennapi rutinná válhatnak, még tovább növelve a szorongásra alapot adó élmények számát. A freudiánus megközelítés szerint a betegesen szorongó ember azért reagálja túl annyira a dolgokat, mert telis-tele van feldolgozatlan, tudata mély bugyraiba elsuvasztott gyermekkori emlékekkel, amelyek a maguk sunyi módján felnõttkorban is hatnak - mégpedig ily galádul. A lélekgyógyász feladata is ebbõl következik: elõ kell bányászni ezeket a démonokat, és meg kell küzdeni velük. A kognitív, illetve narratív pszichológia hívei ezzel szemben nem firtatják a régmúltat, már csak azért sem, mert sokszor egyszerûen kideríthetetlen, hogy honnan indult az egész para, e helyett a szorongást kiváltó "gondolati vesszõparipát" próbálják felülírni. Például úgy, hogy a terápiás beszélgetéseken egy másik, megnyugtatóbb magyarázatrendszert kínálnak fel a világ rémségeire. Ha például valaki egy autóbaleset után nem mer kocsiba szállni, akkor megkísérlik elmagyarázni neki, hogy az autózás a történtektõl még nem lett úgy általában veszélyesebb üzem.
A viselkedésterápia során - amely egy másik jelentõs lélektani iskola, a behaviorizmus logikáját követi - megint másképp járnak el; újra és újra szembesítik a pácienst szorongásának tárgyával, és fo-kozatosan hozzászoktatják az adott valamihez, hogy megtanul-jon szembenézni vele. Legyen az macska, pók vagy éppen az elektromosság - merthogy mindhárom fóbia igencsak elterjedt. Mint ebbõl is kiderül, a fóbiák minden esetben egy konkrét tárgyhoz kötõdnek. A bezártságtól való félelem, vagyis a klausztrofóbia az egyik leggyakoribb ezek közül, de ezrek szenvednek idehaza szociális fóbiában is. 'k egyszerûen képtelenek emberek közé menni anélkül, hogy rájuk ne törne a pánik. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a négy fal között reprodukálhatatlan szituációktól rettegõk - ilyen például a tériszony vagy a tömegiszony - gyógyítására a csoportos terápia alkalmasabb, mint a négyszemközti elbeszélgetés. A poszttraumatikus stressz is ebben a közegben kezelhetõ a leghatékonyabban. Aki ebben szenved, azzal egyszer valami olyasmi történt, ami a közérzetére hosszú távon rányomta a bélyegét, és ez okozza a patologikus szorongást. Az élmény összeegyeztethetetlen az illetõ önképével, és vagy az álmaiban kísérti õt, vagy pedig az történik, hogy a kulcseseményhez hasonló helyzetek irreális félelmeket váltanak ki belõle. Típusosan ide tartoznak a katasztrófák és a nemi erõszak áldozatai, továbbá azok, akik megjártak már egy háborút, és nem tudnak szabadulni a gyötrõ emlékektõl. Csak az álta-lános szorongásra igaz tehát az a közszájon forgó megfogalmazás, miszerint a szorongó ember valami olyantól fél, amirõl nem tudná megmondani, hogy valójában micsoda - hisz a fóbiák és a poszttraumás stressz esetében egyértelmû a félelem okozója. (Itt jegyzendõ meg, hogy a depresszió szaktudományos értelemben nem azonos a szorongással, bár gyakran együtt jár vele.)
Magyar háló
Mint a felvezetõben említettük, Magyarországon megközelítõleg félmillióan szoronganak patologikus módon, közismert tény ugyanakkor, hogy a magyar ember, ellentétben mondjuk a tengerentúli átlagpolgárral, nem szívesen, kizárólag végsõ megoldásként fordul pszichiáterhez lelki gondjaival. A pánikolók közt nagy számban vannak fiatalok, akár tizenévesek is. Nemcsak azért, mert az iskolai közeg a stressz melegágya, hanem azért is, mert a legtöbb fajta szorongás fiatalkorban alakul ki. 'k azonban a legritkábban szánják rá magukat, hogy szakemberhez forduljanak, a szüleik pedig általában úgy vélik, hogy gyermekük egyszerûen "ideges típus", de hát elõ-fordul az ilyesmi - ettõl még nem kell orvoshoz rohangászni. Pedig - mint a kezelés lehetõségeinél már utaltunk rá - egy pszichiáterrel folytatott õszinte beszélgetés jó eséllyel javíthatna állapotukon. Ezt a vákuumot ismerték fel a szorongas.com internetes weblap megalkotói. Korábban is voltak ugyan hasonló kísérletek, mint például a kifejezetten a szenvedélyek témakörére specializálódott bura.hu, azt azonban az érintettek többsége részben a nehéz nyelvezet, részben pedig az interaktivitás hiánya miatt túlontúl tudományoskodónak tartja. A terület "hivatalos" honlapja, a "drogportál" is képtelen volt megtalálni a hangot a tizen-huszonéves korosztállyal, aminek egyik oka talán az lehet, hogy utoljára 2002-ben frissítették a nevezett oldalt. A néhány hónapja indult és máris több tízezer látogatót vonzó szorongas.com viszont virtuális lelki segítõket is foglalkoztat, akik válaszolnak is az írásban feltett kérdésekre. (A kezdeményezés sikerét látva a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium is beállt a támogatók közé.) "Sokat beszélnek a szenvedélybetegségek elleni harcról és a drogprevencióról, de az okozatok helyett szerintünk az okokra kellene összpontosítani" - ismertette a fórum filozófiáját Réz György fõszerkesztõ. "Ha megszüntetjük a szorongás okát, és segítünk a fiataloknak megbirkózni problémáikkal, jóval kisebb eséllyel nyúlnak majd különbözõ szerekhez, és az öngyilkossági kísérletek száma is csökkenhet - folytatja. Hatalmas pénzeket spórolhatna a társadalom azzal, hogy a félelemben élõk lelki segítésére összpontosít, hisz kutatások bizonyítják, hogy számos szervi bajnak éppen az állandó szorongás az egyik kiváltója." Réz egy teljes hálózat kiépítését tervezi a honlap köré, amelyben idõvel majd a személyes találkozókra is alkalmat adó rendelõk is megtalálhatók lesznek. Az ifjú pszichológusgárda mellett drogprevenciós szakembereket, sõt természetgyógyászokat is foglalkoztatnak a minél hatékonyabb és minél inkább személyre szabott segítségnyújtás érdekében.
A honlap pszichológusgárdájához fordulók problémái a legkülönfélébbek lehetnek. "A segítségkérõ levelek legtöbbje hétköznapinak mondható problémákról számol be" - meséli Kõszeg Sára pszichológus segítõ, aki egyébként az Országos Pszichiátriai és Neuroló-giai Intézetben pszichoterápiás betegvezetéssel foglalkozik. "Van, aki önbizalomhiányban szenved, másnak családi problémái vannak, vagy egyszerûen csak úgy érzi, hogy a környezetében élõ emberek egyike-másika nem elég barát-ságos vele, de olyan is elõfordult, hogy valaki csak annyit kérdezett, vége lesz-e valaha is a rosszkedvének. Van, aki azért szorong, mert súlyfeleslege vagy más testi hendikepje van, és olyan is akadt, aki többször gondolt már az öngyilkosságra is, és próbálkozásai is voltak. Tipikus a barátok, barátnõk közti rivalizáció vagy általában az egyenlõtlen emberi viszonylatok - ideértve a párkapcsolatot is -, illetve a teljesítési kényszer és a magány miatti szorongás. Nagyon sok gimnazista keres meg minket. Nekik könnyebb így, névtelenül, személyes találkozás nélkül írni a szorongásaikról. Fontos szempont emellett, hogy míg egy magánterápiáért fizetni kell, az interneten a dolog természetébõl adódóan minden ingyenes. Ráadásul a virtuális találkozóknak nincsen meghatározott rendje sem; az illetõ bármikor írhat, és a válaszolás is jóval rugalmasabban mûködik, mint ha egy rendelõbe kellene bejelentkeznie." A névtelenségnek azonban hátulütõje is van. Ha ugyanis valaki nem ír többször, akkor nem lehet tudni, hogy megoldódtak-e a gondjai, vagy valami más van a háttérben. A "netdokikhoz" fordulók egynegyedével alakul ki tartósabb levelezés, a többiek az elsõ válasz után nem jelentkeznek többet, talán azért, mert a legtöbbjük csak egy jó szóra vagy valamilyen pozitív megerõsítésre vágyott.
Napló magamnak
Az internetes segítségnyújtásnak persze komoly korlátai is vannak. "Krízishelyzetekben ilyen feltételek mellett is lehetõség van segíteni, de >>nagy dolgokat- folytatja Kõszeg. Jellemzõen há-rom technikát ötvöznek a szorongas.com szakemberei. "Nemegyszer arra kérem õket, hogy vezessenek naplót arról, hogy milyen problémáik voltak, és hogyan oldották meg azokat, illetve mit éreztek azokban a helyzetekben" - tárja fel fortélyait az egyik segítõ, egyszersmind bemutatva, hogy miként mûködnek a fentebb elmé-letben már ismertetett technikák a gyakorlatban. "Az ilyen >>házi feladatoknak>gyûjtögetése<< segíthet abban, hogy átfogalmazzuk a szorongásunk hátterében álló érzéseinket." Az egyik segítõ így foglalta össze teendõit: "A bajok értelmezésében próbálok segíteni, például azzal, hogy rávezetem az illetõt, hogy milyen rossz problémamegoldási módokat alkalmaz, vagy melyek azok a gondjai, amelyekkel nem mer szembenézni."
Pánikra tehát semmi ok.
Bugyinszki György
