„Mariguana, csodás e ritmus” – énekelte Ákos Stefi, nem sejtve bármiféle rejtett mondanivalót. A dal 1958-ban jelent meg, közvetítette a rádió is, így okkal feltételezhető, hogy az énekesnő hazai kábítószerekről alkotott véleménye – miként a hallgatóké is – voltaképpen megegyezett azzal, amit a Kincses Kalendárium szerzője már ötven évvel korábban megállapított Izgató és kábító szerek című írásában: „Ezek közül az anyagok közül legismeretesebb az alkohol.”
Oldja meg az ENSZ
Hét évvel később ugyanezt lehetett volna mondani. 1965-ben is kizárólag az alkoholfogyasztás okozott problémát Magyarországon, a kábítószer a hazai sajtóban vagy bűnös nyugati élvezetként, vagy a Horthy-korszak romlottságának szimbólumaként jelent meg. „A kokó, vagyis a kokain Magyarországon ma már nem beszédtéma. De sok szó esett róla a felszabadulás előtt, hiszen a kábítószer-élvezet a húszas években hovatovább már társadalmi problémává nőtte ki magát” – írta Szabó László a Lobogó című lapban, azzal a kiegészítéssel, hogy akkoriban „a kábítószerek elterjedése persze csak járulékos következménye volt egyéb társadalmi bajoknak”. A Kék fény című műsorral közismertté vált szerző szerint azonban a szocializmusban nem fordulhatnak elő olyan „egyéb társadalmi bajok”, amelyek a kábítószereket divatba hozhatnák. Ezek után inkább csak üres diplomáciai gesztusnak tűnik, hogy a magyar állam az 1965. évi 4. törvényerejű rendelettel szentesítette az ENSZ 1961. március 30-án kelt „egységes kábítószer egyezményét”, amely a kábítószernek minősített anyagok (vegyületek) gyártását és használatát kizárólag gyógyászati és tudományos célokra korlátozta. Mód Péter ENSZ-nagykövet téma iránti érzékenységet mutatja, hogy rövid hozzászólásában csak annyit mondott, hogy a magyar kormány „nagy figyelemmel kíséri” és „tevékenyen támogatja” az ügyet, ugyanakkor tiltakozik amiatt, hogy nem hívták meg Kínát… Ezek után az sem lenne meglepő, ha kiderülne, négy évvel később a magyar parlamenti képviselők úgy szavazták meg a vonatkozó törvényerejű rendeletet, hogy el sem olvasták. De ha véletlenül mégis a kábítószerekre terelődött a szó, sokkal aggasztóbbnak találták, hogy magyar fiatalok a nyugati rádióállomásokra tapadva zenével kábítják magukat; hogy egyre több zenekar alakul, és ezek majdnem olyanok, mint a galerik, amelyeknek a felszámolását a rendőrség akkoriban tűzte a zászlajára. Ám míg a többi szocialista országban szinte kizárólag efféle hatósági eszközökkel próbálták elejét venni a zenéhez köthető ifjúsági lázadásnak, Magyarországon a hatalom – amely 1956 óta okkal rettegett a fiataloktól – még a maga bumfordi eszközeivel is képes volt úgy alakítani az új játékszabályokat, hogy a fiatalok többsége észre se vegye. Különben meg hiába játszott jobb zenéket Cseke László a Szabad Európán, ha vele ellentétben Komjáthy György majdnem olyan jó zenéit a Petőfi rádióban nem zavarta senki. A magyar ifjúság ugyancsak elalélt a Magyar Televízió Táncdalfesztiváljaitól is, amely megfelelő körülményeket biztosított a veszélyesnek hitt beatzenekarok domesztikációjához, s közben főleg olyan új, fiatal előadók kaptak lehetőséget, akiknek operettes dalait náluk jóval idősebb, dörzsölt hazai slágerszerzők írták. Még az idomításra alkalmatlannak tűnő együtteseknek sem kellett feladni, próbahelyet, fellépési lehetőséget kaptak a külvárosokban, állami vállalatok művelődési házaiban, klubjaiban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
