Magyar Narancs: Miért érdekes a #metoo kampány egy szociálpszichológusnak?
Kende Anna: A #metoo két szempontból példa nélküli: ilyen őrült tempóban terjedő és ilyen hatalmasra nőtt online kollektív cselekvést keveset láttunk korábban. A kérdés az, elindíthat-e társadalmi változásokat? Mitől függ egy ilyen kampány hatása? A másik sajátosság a tartalma: a szexuális zaklatás. A kampány beágyazódik a társadalmi nemek rendszerébe, a nők és férfiak közötti viszonyokat sajátos csoportközi konfliktusként jeleníti meg, de megoldást is keres rá.
MN: A #metoo-t alapvetően női kampányként értelmezik?
KA: Nem. A szexuális zaklatás nem elválasztható a nemek társadalmi helyzetétől, a nemekhez kötődő társadalmi elvárásoktól. Az elkövetők túlnyomó többsége férfi, és noha az áldozati oldal messze nem ilyen homogén, jelentős többségben vannak a nők. A szexuális zaklatás nem elválasztható a társadalmi státusztól, hatalmi helyzetekben jön létre, a magas társadalmi státusz pedig inkább jellemző a férfiakra, mint a nőkre. Ezek tények, a kérdés az, mit kezd velük a #metoo-kampány, amiben a fenti okok miatt a nők áldozati, a férfiak pedig elkövetői csoportként körvonalazódnak. Ezért Nyúl Boglárka és Lantos Nóra kollégámmal közösen anonim, online kérdőívben mértük fel a kampány megítélését: a kérdések a #metoo-ra, általában a férfiak és nők társadalmi helyzetére és az áldozatokat hibáztató nemierőszak-mítoszok elfogadottságára irányultak. A válaszadó csak a nemét és végzettségét adta meg. Több mint tízezer kitöltött kérdőív érkezett egy hét alatt, ez óriási szám, de a válaszok nem reprezentatívak a magyar társadalomra nézve.
MN: Mi lett a kutatás leglátványosabb eredménye?
| ||
KA: Ritkán tudunk ennyire erős összefüggéseket kimutatni, mint itt: a #metoo szélsőségesen megosztó a nemi hovatartozás mentén. A kutatás alaphipotézise egy izraeli pszichológus elméletén alapszik: ez azt állítja, hogy egy csoportközi konfliktus feloldásához az áldozati és az elkövetői csoport aktivitása is szükséges, de ettől a közös fellépéstől mást vár áldozat és elkövető. Az előbbi megerősítést, kölcsönös támogatást, felhatalmazást, az utóbbi pedig valamiféle morális helyreállítást, közös jóvátételt, aminek a végén a saját csoportjára büszke lehet. Ezt csak részben igazolta a kutatásunk. A válaszadó nők nagy többségben pozitívan vélekedtek a kampányról, és valóban akkor csatlakoztak – osztottak meg tartalmat vagy lájkolták másét –, ha ez megadta nekik a megerősödés és a saját életük feletti kontroll érzését. Úgy vélték, a kampány hatékony és elérheti célját. A válaszadó férfiak jóval kritikusabbak voltak, kevéssé látták meg a kampányban a morális helyreállítás lehetőségét: az esélyt, hogy mi, férfiak most tehetünk valamit azért, hogy mindenkinek jobb legyen. A nők a szexuális zaklatást genderkérdésnek látták, a férfiak jóval kevésbé kapcsolták össze ezt a két dolgot. Jellemző volt a férfi válaszadóknál az a félelem is, hogy a kampányból csak rosszul jöhetnek ki, hatalmi veszteséggel. Kevésbé is látták hatékonynak a „mozgalmat”. Valószínűleg az határozza meg a férfiak véleményét a kampányról, hogy magát a szexuális zaklatást mennyire tartják közös társadalmi problémának, mennyire elégedettek a férfi-nő viszonyokkal általában. Szociálpszichológiai közhely, hogy a status quo megváltoztatásában motiváltabbak az alacsonyabb társadalmi státuszúak: aki nyeregben van, kevésbé akar változást.
MN: Most nagyjából homogén társadalmi csoportokról beszélünk, de mi van a kivételekkel, vagyis a női elkövetőkkel és a férfi áldozatokkal?
KA: Egyéni történetekről ezek a kutatások semmit sem mondanak, egy személy cselekedeteit nem indokolja a csoportdinamika, ehelyett a társadalmi folyamatokat, a kollektív fellépéseket, a mozgalmak működését vizsgáljuk. De érdekes, hogy a válaszadóink kissé túlbecsülték a férfi áldozatok számát, és jelentősen túlbecsülték a női elkövetőkét ahhoz képest, amennyiről tudunk. Erre több magyarázat lehet: egyrészt a szokatlan esetek nagyobb figyelmet kapnak, másrészt ez védekezési mechanizmus is lehet. A férfi áldozatok esete azért is fontos, mert a szexuális zaklatás elszenvedéséhez társuló szégyen és stigmatizáció őket másképpen sújtja; erről még kevesebbet beszélünk, mint a női áldozatokról.
MN: Ha elfogadjuk azt a hipotézist, hogy egy csoportok közötti konfliktus feloldását csak az elkövető csoport bevonásával lehet elérni, akkor a kutatásuk alapján a #metoo eljutott a saját határáig, ugyanis úgy tűnik, kimaradnak belőle a férfiak.
KA: Valóban úgy látjuk, hogy ez a kampány akkor érhet el pozitív változást a szexuális zaklatás területén, ha nem csak nők számára fontos ügy. Szerintem nagyon jó, hogy ez a kampány ekkora érdeklődést váltott ki, és hogy a nők ilyen pozitívan vélekednek róla. De a #metoo megítélésében látható nemi megosztottság egy felkiáltójel: ha valaki a kampány talapzatán akarna további társadalmi változást elérni, meg kell nyernie hozzá a férfiakat. A #metoo úgy keretezi a szexuális zaklatás problémáját, hogy a férfiak nem igazán találják a kapcsolódási pontot. Az érem másik oldala viszont az, hogy a hallgatás áttöréséhez az kell, hogy a nők felhatalmazva érezzék magukat történeteik megosztására, kialakuljon egy női szolidaritás, egy támogató csoportkohézió. Nem lehet rögtön egy konfliktus minden szereplőjét megszólítani, első lépésben a tagoknak fel kell ismerniük: van egy közös ügyünk, amiért együtt kell tennünk.
MN: A #metoo-kampányt élesen kritizálta a Wired újságírója. Azt állította, hogy a digitális közösségi tereken végigsöprő morális pánik nem növeli a társadalmi változásra irányuló valódi cselekvést, hanem csökkenti: ha kiírhatom magamból a felháborodásomat, másnap kisebb valószínűséggel adok pénzt egy ugyanazon a területen aktív szervezetnek.
KA: Sok kutató vizsgálja, hogy az online aktivizmus minőségileg eltér-e a hagyományos aktivizmustól: lehet-e belépő, vagy éppen hogy kielégíti az ilyen igényeket, enyhíti a bűntudatot és passzivitást szül. A kutatások alapján mind a kettő igaz, mindkettőre vannak példák, de fontos észrevenni, hogy a közösségi médiában folyó kampányok is „igazi” kampányok, hatékonyságukat nem az akció színtere határozza meg. Nagy kérdés, hogy a #metoo- kampány után a résztvevők kialakítanak-e egy közös tudást arról, hogy mostantól együtt felléphetnek valamivel szemben. Hogy a kezükben van a hatalom. Ha igen, akkor lesz folytatás. De valószínűsíthető, hogy a kampány már most megváltoztatta a társadalom szemléletét: egy újabb botrányra talán egy kicsit mások lesznek a reakciók, például kevesebben fogják kérdőre vonni az áldozatok beszámolóinak hitelességét.
MN: Amiatt is kritizálták a kampányt, hogy az áldozatokra helyezi a megszólalás terhét. Mintha az ő felelősségük lenne, hogy kiálljanak a nyilvánosság elé.
KA: Ez egy indirekt kritika, nem hiszem, hogy a csoporttagok nyomást gyakorolnának másokra, hogy álljanak elő a történetükkel. Szerintem minél többen szólalnak meg, annál könnyebb megszólalni, noha mindenféle kampányrészvételnek van költségoldala. Arról nem gyűjtöttünk adatot, miért nem vesz részt valaki a #metoo-ban. Egy másik kritika szerint a nemi erőszak áldozatait nehéz helyzetbe hozza a kampány, mert ők az elszenvedett trauma miatt nem szeretnének előállni a történetükkel. A kérdőív szöveges részében többen jelezték, hogy nemi erőszak áldozatai – a válaszok alapján úgy látom, rájuk ez nem volt igaz, ők nem kritizálták a kampányt amiatt, hogy nem jeleníti meg megfelelő módon az ő traumatikus tapasztalatukat. Ellenkezőleg, fokozottan érzékenynek tűntek mindenféle szexuális zaklatásra, ezért kifejezetten támogatták. De ezek példák, általános kijelentést nem mernék tenni erről.
