Kérdező: Kérem, mondja el, miért szeretne nálunk dolgozni?
Jelentkező: Mert nincs vagyonom.
K: Tessék?
J: Ha mondjuk nagy értékű ingatlanaim vagy részvényeim volnának, nem lenne muszáj munkát vállalnom, hogy megéljünk a családommal. A tulajdonunk hozadéka eltartana minket életünk végéig. Sőt, akkor lenne időm rá, hogy megtaláljam, mire születtem, mivel adhatom a legtöbbet a világnak úgy, hogy közben önmagamat is megvalósítom.
K: Úgy értem, miért pont a mi cégünket, és miért ezt a pozíciót választotta?
J: Szó sincs arról, hogy választottam volna. Hónapok óta keresek munkát, többtucatnyi helyen jártam már. Mindenhol biztosítottak róla, hogy az anyagom nagyon figyelemreméltó, és megígérték, hogy majd értesítenek. Ennek ellenére mindössze három helyről kaptam viszszajelzést, és azok is elutasítóak voltak. Talán megérti, hogy ezek után mindenhová megpróbálok pályázni, ahol csak egy kicsi esélyét is látom, hogy felvegyenek.
K: Rendben van, közelítsünk másfelől! Miért gondolja, hogy ön a legjobb erre a pozícióra?
J: Nem gondolom. Nem is gondolhatok ilyesmit, hiszen a többi pályázót nem ismerem.
K: Mégis, mivel tudja alátámasztani, hogy rátermett, és el tudná látni a feladatait?
J: Nézze, önök, ugye, asszisztensi állást hirdettek. Az önéletrajzomból, amelynek révén behívott az interjúra, láthatta, hogy a végzettségem és a nyelvtudásom is magasabb szintű, mint amit elvárásként megjelöltek. Nyilván azt is olvasta, hogy az előző munkakörömben összetettebb és nagyobb felelősséggel járó feladatot láttam el.
K: És miért kellett otthagynia azt a munkakört?
J: A cég elköltözött az országból. Külföldre pedig semmiképpen nem tudtam velük tartani, hiszen itt nőttem fel, ideköt minden, ami számomra fontos. Itt járnak iskolába a gyerekeim, itt élnek a gyerekkori jó barátaim - ezt talán nem kell részleteznem. Ráadásul a feleségem itt talált biztos állást.
K: Ha ön jó szakember, akkor miért nem sikerült eddig elhelyezkednie?
J: Elárulná, körülbelül hány pályázóval versengek azért, hogy önöknél dolgozhassak?
K: Nem igazán értem, hogyan függ ez össze az ön alkalmasságával, de mivel kíváncsivá tett, megmondom: éppen száz jelentkezés érkezett.
J: És hány embert vehet fel?
K: Egyet.
J: Tehát kilencvenkilencet akkor is el kell utasítania, ha esetleg mind a százan tökéletesen alkalmasak lennénk, nem igaz?
K: Ööö...
J: Látja, az én esetemben, azt hiszem, főként ez a magyarázat.
K: A nagy túljelentkezés miatt mi csak a legjobb pályázót tudjuk felvenni.
J: Ön ezek szerint hisz abban, hogy van valaki közülünk, aki a többi kilencvenkilencnél megjósolhatóan jobban be fog válni?
K: Természetesen. Ön szerint nem így van?
J: Nem hát. Azt gondolom, hogy bizonyára egy csomóan maradéktalanul alkalmasak lennénk. Persze, ha csak egyetlen hely van, akkor a többieket valamilyen alapon mindenképpen el kell küldenie. Õszintén szólva, ebből a szempontból nem irigylem önt. Nehéz lehet "szakmai" szempontokat találni a nyilvánvalóan rátermett jelöltek kényszerű elutasításához.
K: Úgy érzem, eltértünk a tárgytól, az időnk pedig kevés. Javaslom, hogy koncentráljunk önre. Szeretném, ha elmondaná, mi jut eszébe arról a szóról, hogy "kihívás"!
J: Jaj... kérem, ne ijesztgessen!
K: Fél a kihívásoktól?
J: Attól félek, amit ezen mostanában érteni szoktak. A minap például felhívott egy volt katonatársam, hogy szeretne velem egy jót sörözni és beszélgetni. Kicsit csodálkoztam, mert amúgy hosszú évek óta hírét se hallottam, de belementem a dologba, és nosztalgikus érzésekkel, kicsit talán meghatottan készültem a találkozásra. Utóbb kiderült, hogy az illető nem annyira beszélgetni akart, mint inkább beszervezni valami ügynöki hálózatba. Az lett volna a lényeg, hogy indítsak saját vállalkozást, és ennek égisze alatt nevenincs tisztítószerekkel ügynököljek. Na, ő például ezt nevezte "izgalmas kihívásnak". Megütötték a fülemet ezek a szavak, mert valahogy teljesen idegenül csengtek az egykori barátom szájából. Lentiben sosem mondott ilyeneket, pedig ott aztán tényleg szembesültünk néhány izgalmas kihívással - már a hagyományos értelemben. Oda akarok ezzel kilyukadni, hogy a "kihívás" szóról nekem a lehetetlen munkafeltételekkel párosuló irreálisan magas elvárások jutnak eszembe, valamint az átverés alapos gyanúja. Mert hát tudnék még mesélni, de azt mondta, kevés az időnk, így inkább válaszolnék a hátralévő kérdésekre.
K: Mondana arra is egy példát, mit tett azért, hogy javítsa az elhelyezkedési esélyeit?
J: Amikor már két hónapja munkanélküli voltam, elmentem egy karrierépítési tanácsadóhoz, hogy segítsen felkészülni az interjúkra, illetve megfogalmazni a pályázatokat. Ijesztően magas óradíjat kért, de én őszintén szólva elég kétségbeesett voltam, így jobb híján belementem a dologba.
K: Kérem, meséljen erről bővebben! Érdekelne, hogy milyen tapasztalatokkal és tanulságokkal gazdagodott a konzultációk során.
J: Nos, a tanácsadási folyamat lépcsőzetesen épült fel. Először alapvető ismereteket kellett volna megtanulnom az önéletrajzírásról és az interjúzásról. Ebbe belekezdtünk ugyan, de aztán az én kezdeményezésemre átugrottuk ezt a szintet.
K: Miért?
J: Nézze, óránként tízezerért hallgattam olyan tanácsokat, hogy az önéletrajzban ne vétsek helyesírási hibát, és az interjúra érkezzek pontosan. Úgy éreztem, hogy félreértjük egymást, ezért megnyugtattam a tanácsadó hölgyet: nem arról van szó, hogy értelmi fogyatékos lennék, és úgy érzem, az alapvető neveltetés terén sem szenvedtem hiányt. Kicsit csalódottan bár, de javasoltam, hogy lépjünk tovább a következő szintre.
K: Ez már hasznosnak bizonyult?
J: Hasznosnak nem mondanám, de mindenképpen tanulságos volt. Az úgynevezett kapcsolatépítés került terítékre. A hölgy elmagyarázta, hogy ma már az állások igen nagy hányada a személyes ismeretségek révén talál gazdára. Akinek pedig nincs kiterjedt kapcsolatrendszere, gyakran nem is értesül a lehetőségekről. Azt javasolta, hogy járjak olyan rendezvényekre, szórakozóhelyekre, ahol találkozhatok a megcélzott szakterület képviselőivel, és kezdjek el tudatosan ismerkedni. Ahogyan ő fogalmazott: "építsek ki célirányosan egy kapcsolati hálót".
K: És tett lépéseket?
J: Igen. Elköszöntem a tanácsadótól.
K: Nem tartotta jónak a javaslatot?
J: Nem kétlem, hogy javítottam volna az esélyeimen, ha hallgatok rá. De számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy érdekből - egy majdani állás reményében - ismerkedjek. Ez olyasvalami, ami merőben idegen tőlem. Mindig is csak a természetesen feléledő szimpátia indított arra, hogy megismerjek valakit. Igen, ez kiszámíthatatlan, szubjektív dolog, néha félre is vezet. Mégis hiszem, hogy ez így helyes, és hogy a családomat, a barátaimat, a rendezett magánéletemet alapvetően ennek köszönhetem. Lehet, hogy ez a felfogás más számára elavult vagy korlátolt, és nem is biztos, hogy az egyetlen elfogadható megközelítés, félre ne értse, nem moralizálni akarok. Az viszont egészen bizonyos, hogy én már így, felnőttfejjel nem tudok kibújni a bőrömből. Az emberi kapcsolatokról alkotott felfogásom és benső érzelmi reflexeim nem fognak érdemben változni, és nem is szeretném, hogy változzanak.
K: Értem. Hát... zárásként kérem, foglalja össze, miért kellene, hogy felvegyük az állásra!
J: Félek, hogy nem tudok ügyes választ adni. Hiszem, hogy a képességeimmel az előéletem fényében nem lehet probléma. Tudom azt is, hogy ez kevés az üdvösséghez, mert alkalmasok tucatjai állnak még mögöttem sorba. Mit mondhatnék? Egészséges, teherbíró férfi vagyok, aki mindig is munkából élt, és mindig büszke volt rá, hogy jól végzi a dolgát.
K: Köszönöm. Majd értesítjük.
