Védett környezetben
Aggasztóan gyakori tapasztalat, hogy a fiatalok nem tudnak megfelelően bánni indulótőkéjükkel, s vagy maguk tapsolják el néhány hét leforgása alatt, vagy erre specializálódott csalók és alkalmi "jóakarók" fosztják ki őket. Előfordul az is, hogy maguk az édesszülők bukkanak fel hirtelen mindaddig elfeledett állami gondozott gyermekük nagykorúvá válása tájékán, hogy rátehessék a kezüket a pénzre. A jelenlegi rendszerben elsősorban a gyerekek nevelőire hárul a feladat, hogy megtanítsák növendékeiket a felelősségteljes és ésszerű pénzkezelésre, ezt azonban az állami gondozott létben rejlő pszichológiai konfliktusok hallatlanul megnehezítik.
A 18. életév vízválasztó, hiszen a jog innentől kezdve felelős döntésre képes személyként tekint mindenkire, s ez az állami gondozott fiatalok esetében tényleges döntéskényszert is eredményez. (Érdemes elgondolkodni azon, hogy akár a "problémamentes" családokban nagykorúvá vált fiatalok közül hányan lesznek ténylegesen, "fejben" is felnőtté, mire elfújhatják a 18 gyertyát.) A gyermekvédelmi gondoskodásban felnőtté növekedetteket legalább még egy évig megilleti az úgynevezett utógondozás, mely azt jelenti, hogy a megfelelő szakembereknek segíteniük kell a fiatalokat ügyeik intézésében, az őket támogató társadalmi szervezetekkel történő kapcsolattartásban, esetleg a családba való visszailleszkedésben. Az azonban, hogy az újdonsült felnőtt él-e ezzel a lehetőséggel, természetesen teljes mértékben saját belátására van bízva. Ha a volt gondozott nem tudja önállóan biztosítani a létfenntartását, nappali tagozaton tanul, vagy valamilyen szociális bentlakásos intézménybe várja a felvételét, saját kérésére teljes körű utógondozói ellátásban is részesülhet, azaz legfeljebb 24 éves koráig továbbra is az intézményben (vagy a nevelőszülőnél) maradhat. Szállása és étkezése így biztosított, s szakszerű segítséget kap a további előtakarékossághoz, tanuláshoz, munkakereséshez, illetve különféle pályázatok benyújtásához is, igényeinek és lehetőségeinek megfelelően. Ezzel viszont újabb évekre vállalnia kell a szervezett nagyközösségi élettel elengedhetetlenül együtt járó szabályokat és a sokszor szégyellt, titkolt és mielőbb elfeledni vágyott állami gondozott mivoltot. Az utógondozói ellátás mindenképpen egyfajta - persze korántsem mindig beteljesülő - lehetőség arra, hogy a fiatal felnőtt védett környezetben juthasson el az igazán realisztikus és felelős gondolkodásmódhoz, s hogy objektív feltételein is tovább javíthasson.
Mit tehet a nevelő?
Ellenállhat-e azonban a varázsütésre ölbe hulló, hatalmasnak tűnő pénzösszeg és a látszólag korlátlan szabadság csábításának egy olyan 18 éves gyerek, akinek folyton sorakoznia kellett az ebédhez, alkalmazkodni az egymást követő intézmények, nevelők és gyermektársak különféle elvárásaihoz, miközben persze ő is mindig szabad és autonóm fiatal szeretett volna lenni, akárcsak családban felnőtt kortársai? Elvárható-e a mértékletesség és a hosszú távú belátás egy olyan tizenévestől, akinek alapvető élethelyzetévé még gyermekkorában a megfosztottság vált ("én nem élhetek rendesen, mint más gyerek"), s ennek megfelelően mindig is sóváran vágyott rá, hogy a sikeresnek és függetlennek látszó "civil" fiatalokhoz hasonló lehessen; úgy öltözhessen, szórakozhasson, és olyan státusszimbólumokat birtokolhasson, mint ők?
Első megközelítésben persze mindenkiben az a kérdés merül fel, hogy a gyerekekkel dolgozó nevelők, pszichológusok és egyéb szakemberek a probléma ismeretében miért nem tudják felkészíteni gondozottaikat a várható nehézségekre. Túl azon az egyszerű tényen, hogy 18 évesen még a családban nevelkedett gyerekek túlnyomó többsége sem felkészült hasonlóan felnőtt horderejű döntésekre, az állami gondozottak esetében további nehézségekkel is számolni kell.
Értelemszerű okokból az állami otthonban felnövő gyerekeknek általában többszörös traumák gyengítik az érzelmi kötődési képességét, melyen keresztül a tartós személyiségépítő hatások elérhetnék őket. Ezért nehezebb érzelmileg és szemléletileg éretté válniuk, és fokozottabban ki vannak téve annak, hogy világlátásukban és érzésvilágukban gyermetegek maradnak. Igazán hosszú távra értékeket közvetíteni és szemléletet formálni ugyanis csak úgy lehet, ha a gyermek és a felnőtt (vagy idősebb gyerektárs) között bizonyos mélységű személyre szóló érzelmi kapcsolat van. A jutalmazás és a büntetés természetesen befolyásolja a viselkedést, de ha mindez személytelenül történik, nincs maradandó eredménye. Az érzelmi kötődés az, ami a felnőttet - előnyöket és retorziókat biztosító "automatából" - olyan jelentős figurává avatja, akit utálni vagy szeretni kell, akit muszáj csodálni vagy túlszárnyalni, akinek múlhatatlanul fontos ellenszegülni vagy éppen megfelelni. Ezek az apró érzelmi harcok, győzelmek, vereségek és megalkuvások - melyekben a gyerek szüntelenül próbálgatja önmagát, és másképp meg nem tanulható tanulságokat szerez - óriási szerepet játszanak a valószerű énkép és a reális gondolkodásmód kialakulásában. E folyamat alapját azonban a gyermek kötődése teremti meg, így minden, ami a kötődést nehezíti, a felnőtté válást is hátráltatja.
Menekülés az álmokba
Az állami gondozottak viszont kötődési törekvéseikkel legtöbbször már korán sorozatosan kudarcot vallanak, s előbb-utóbb önvédelemből a biztonságos távolságtartás attitűdjét veszik fel, megpróbálva nem tudomást venni érzelmi szükségleteikről. Ebből adódóan azután sokszor rendkívül nehezen teremtenek ténylegesen kapcsolatot; nem igazán engedik meg maguknak, hogy valaki jelentőséget nyerjen a számukra, s így nem vagy kisebb mértékben esnek át azokon a személyiségérlelő tapasztalatokon, melyekről fentebb szóltunk. Nem csak a családból való kiemelés miatt fut zátonyra a gyermek kötődési igyekezete. Egyfelől az állami nevelésbe vétel oka gyakran a szülők halála, elhanyagoló magatartása vagy mentális betegsége, amik eredendően ellehetetleníthetik a gyermekkel való megfelelő érzelmi kapcsolatot. Másfelől a tipikus állami gondozott "pályafutás" többszöri intézményváltással is jár, azaz a társas környezet gyors és radikális megváltozásával, amiből szintén a kapcsolatok időlegességét tanulhatja meg a fejlődő gyerek. Az egyes otthonokon belül is rendkívül nehéz megoldani, hogy a növendékek ne érezzék önmagukat és a felnőtteket egyaránt felcserélhetőnek, hiszen rendszeresen tapasztalják, hogy társaik vagy nevelőik közül valaki elmegy, s a helyére új jövevény érkezik. Jó esetben a gyerek alkatilag erős érzelmi kapacitása és valamelyik felnőtt vagy idősebb társ szerencsés személyiségadottságai együttesen minden kudarc, fájdalom és hátráltató körülmény ellenére lehetővé teszik valamilyen szintű kötődés kialakulását. Az a visszatérő élmény azonban, hogy a kialakult kapcsolatok hirtelen megszakadnak, s a hozzájuk fűzött remények és fantáziák egyszerre semmivé foszlanak, gyakran bensőleg elszigeteli az állami gondozott gyerekeket, s ez lelki fejlődésüket is visszafogja, hiszen ettől kezdve nem mernek olyan mélységgel részt venni emberi viszonylataikban, hogy annak személyiségformáló ereje lenne.
Az állami gondozottak tehát a kétszemélyes helyzetekben zajló "kapcsolatszocializáció" terén tetemes hátrányba kerülnek, ezért aztán védtelenebbek azokkal a hatásokkal szemben is, melyek részben a kortárs csoport, részben a média részéről érik őket. A gyermekotthonban élő növendék leginkább társaitól függ, hiszen az ő elfogadó vagy kiközösítő attitűdjük sokkal inkább meghatározza mindennapjait, mint a nevelői büntetések vagy jutalmak. Nem csoda hát, ha nagy részben az adott kortárs közösség az, mely a maga képére formálja a belecsöppenő gyerek világlátását és értékrendjét. Csakhogy a kamasz-, illetve gyermekközösségekben létrejövő kicsiny szubkultúrákban sok az irreális elem. Amivel a társak között ki lehet tűnni, elismerést lehet szerezni, az gyakran nagymértékben különbözik attól, amit a gyereknek a felnőtt életben való boldogulás érdekében el kellene sajátítania. A jó tanulmányi eredmény presztízskiváltó és népszerűségfokozó értéke például enyhén szólva kérdéses, noha a gyerekek jövője többnyire a megszerzett képesítéstől függ.
Továbbá nem csak az állami gondozottakra igaz, hogy a gyermekek és fiatalok szubkultúráinak értékítéletét és preferenciáit (vagyis a "menő" vagy "király" dolgok halmazának mindenkori tartalmát) igen erősen meghatározza a média. Az ifjú elme mindig készségesebben hiszi el, hogy szabadságvágyát, önkifejezését és valahová tartozását csakis a pénzköltés adott formái segítségével oldhatja meg. Ha belegondolunk, hogy a gyermekotthonok kötött rendjében többedmagukkal élőkben ráadásul intenzívebb is a függetlenség iránti sóvárgás és a kitűnni vágyás, beláthatjuk, mennyire kiszolgáltatott "célcsoporttal" van dolgunk. A felnőtt pedig még korlátozottabban tud megfelelő ellensúlyként szolgálni, mint a családban nevelkedő gyerekek esetében, hiszen a kortárs csoport nyomása és "nevelő hatása" az állami gondozottak világában hatványozottan erős.
Minden bizonnyal vannak még további tényezők, melyek az állami otthonokban nevelkedők lelki-szellemi felnőtté válását, így a pénzhez való érett viszony kialakulását is nehezítik. A bemutatott szempontok vállaltan szubjektív szelekciót tükröznek. Annak illusztrálására szolgáltak, hogy az állami gondozottak pénzhez juttatásának jelenlegi rendszere nincs összhangban pszichológiai alaphelyzetükkel, s ez a velük foglalkozó szakembereket gyakran lehetetlen helyzetbe hozza. Így megengedhetetlenül sokszor történik meg, hogy végső soron senki sem jár jól. Sem a pénzét elveszítő fiatal, sem a pénzt eredetileg más, nemesebb célra biztosító állam, sem pedig a gyermekeket nevelő pedagógusok, akiknek eredményes munkáját a jelenlegi helyzet nagyban nehezíti. Idén éppen száz éve annak, hogy az 1901. évi VIII. törvény-czikk szentesítésével megkezdődhetett az átfogó jogi alapokon álló gyermekvédelmi munka Magyarországon. Az évforduló jó alkalom arra, hogy minden szinten átgondoljuk, mit csinálhatnánk jobban.
Pintér Ferenc
A szerző gyermekotthonban dolgozó pszichológus.
Alapok
Legtipikusabban a családi pótlék, illetve az árvaellátás képezi az alapját az államilag nevelt gyerekek majdani kezdőtőkéjének. Ezek a havi járandóságok minimálisan a gyermek nagykorúságáig a megfelelő gyermekvédelmi szakember (vagyonkezelői jogú gyám, illetve vagyonkezelő eseti gondnok) felügyelete mellett erre a célra elkülönített bankszámlán halmozódnak. A családi pótlék összege a gyermekotthonban élők esetében jelenleg havi 5400 forint, és amennyiben a növendék tanul, ez az ellátás egészen húszéves koráig gyarapítja a pénzmagját. Az árvaellátás havi összege attól függ, hogy az elhunyt szülőt halála pillanatában milyen összegű nyugdíj illette (volna) meg. Egy szülő halála esetén ennek 30 százaléka, mindkét szülő elhunytával pedig 60 százaléka az ellátás, mely egészen 25 éves korig is járhat, ha az elárvult fiatal nappali tagozaton tanul. Ha ezenfelül tekintetbe vesszük a különféle egyesületek és alapítványok nyújtotta segítségeket, valamint a nagykorúvá válással - bizonyos feltételek fennállása esetén - megkapható egyéb támogatásokat, illetve a növendék esetleges saját keresményét, akkor beláthatóvá válik, hogy miként gyűlik össze az állami gondoskodás évei alatt a fiatalok néhány százezres, ritkábban pár milliós indulópénze. Furcsa módon ebből a szempontból sokszor szerencsésebb az a gyerek, aki már korán állami nevelésbe került, s így a fenti járandóságok a hamar elkezdődött biztonságos kezelés és értő felügyelet mellett tényleg az ő számára gyűlhettek, mint az, aki nemcsak hogy sokáig őrlődött egy alkalmatlan (pl. brutálisan bántalmazó) szülő dominálta környezetben, de a gondviselője hozzá nem értése vagy morális alkalmatlansága miatt a neki szánt állami ellátásoktól is elesett.
