Magyar Narancs: Legújabb könyvének (Columbine után - az iskolai erőszak szociálpszichológiája) témája az iskolai erőszak. A könyvben az átlagos iskolások pszichológiájából indul ki, pedig ezek a cselekedetek nehezen értelmezhetők normálisnak.
Elliot Aronson: Fontos, hogy megértsük az erőszakot kiváltó eredeti okokat. Olvastam a kérdést vizsgáló bizottság egy jelentését, és meglepőnek találtam a javaslataik egy részét; úgy éreztem, nem alkalmazzák a legjobb pszichológiai eszközöket. Fontosnak találták például olyan filmek és színdarabok bemutatását, amelyek a konfliktusok erőszakmentes megoldását ábrázolják. Bár talán ennek is van némi hatása, szerintem a gyerekek leginkább a saját élményeiken és tapasztalataikon keresztül tanulnak. A diákok közötti interakció szerkezete például nagy hatással van a viselkedésükre. A versengő helyzetek általában ellenséges érzések kialakulásához vezetnek: a versengés beivódik a lelkükbe. Amikor ugyanis a diákok versenyhelyzetbe kerülnek, gyakran keresik az ellenfeleik gyenge pontjait és kigúnyolható tulajdonságait. A versengés ellenséges érzéseket vált ki. Az egyik kutatásunk jól illusztrálja a problémát. Megvizsgáltuk az első olyan integrált osztályokat, amelyeket a szegregált oktatást követően hoztak létre fehér, fekete és spanyol ajkú diákokból az Egyesült Államokban. Sokan abban bíztak, hogy a deszegregáció magától megoldja az előítéletek problémáját, hiszen ha a gyerekek tényleg megismerik egymást, akkor nem csupán a sztereotípiák szemüvegén át látják majd a másikat. Ez azonban nem következett be: a diákok az integrált osztályokban is sztereotípiákkal és előítéletekkel viszonyultak egymáshoz. Véleményünk szerint ezért az osztályban uralkodó versengő légkör okolható. A legtöbb osztály ugyanis erősen versengő struktúrára épül. A diákok állandóan jelentkeznek az órán, hogy bebizonyítsák a tanárnak: okosabbak a társaiknál. Így, amikor a rosszabb iskolákból érkező mexikói származású és fekete gyerekek egy osztályba kerültek a jobb körülmények közül érkező fehér gyerekekkel, olyan versenyhelyzetbe kényszerültek, ahol biztos volt, hogy vesztenek. Ez pedig csak ráerősített az egymásról alkotott sztereotípiáikra. A fehér gyerekek meg voltak győződve, hogy a feketék buták vagy lusták, a feketék pedig továbbra is azt gondolták, hogy a fehér gyerekek túlbuzgó okoskodók. Verekedések, erőszakoskodás alakult ki köztük.
MN: És mi volt az önök javaslata erre a helyzetre?
EA: Ebben a helyzetben kértek fel kollégáimat és engem, hogy javasoljunk megoldást a problémára. Ekkor dolgoztuk ki a mozaikmódszert, amelynek segítségével felcseréltük az osztály versengést támogató struktúráját egy együttműködésre ösztönző szerkezettel. A diákok így egymás ellenfeleiből csapattársakká váltak. Ez úgy működik, mint egy kosárlabdacsapat: mindenkinek volt egy feladata, egy szerepe. Mindannyian megkapták az aznapi tananyag egyik szeletét, s egymást kikérdezve rakták össze a teljes anyagot. Szükségük volt egymásra ahhoz, hogy összeálljon a teljes kép. Ilyen helyzetben nem a másik gyengeségeit keresték, és ezért meglátták egymás jó tulajdonságait. A fehér gyerek megtapasztalhatta, hogy a fekete diák is elvégzi a ráháruló feladatot, és látta, hogy az se nem buta, se nem lusta. A sztereotípiák kezdtek elhalványulni. A gyerekek barátságosabbá, empatikusabbá váltak, s jobban megértették egymást, mivel a feladatmegoldás során fontos volt, hogy figyeljenek egymásra. A versengő osztályban egy fontos személy létezik: a tanár. A gyerekeknek elég egyedül őt elkápráztatniuk. Ám egy kooperatív osztályban a gyerek számára minden egyes csapattársa fontossá válik. Ezt nevezzük tapasztalati tanulásnak. Az ilyen saját tapasztalatok hatásosabban szüntetik meg a sztereotípiákat, mint bármilyen, mások jó tulajdonságairól szóló film vagy színdarab.
MN: Mit tudunk a kooperáció és az erőszak közötti kapcsolatról?
EA: Az Egyesült Államokban az elmúlt tíz évben radikálisan csökkent a kamaszkorúak által elkövetett erőszakos cselekmények száma. A pontos kiváltó okokat senki nem ismeri, de sokak szerint az osztályokban alkalmazott mozaikmódszer elterjedése egy közülük.
MN: A kooperatív módszerek alkalmazásának a felnőttek közti erőszakra is lehet hatása?
EA: A múltban hatalmas méretet öltött az Egyesült Államokban a feketék elleni előítélet, ám az elmúlt tizenöt-húsz évben számos területen látványosan csökkent. A televízió jó példa. A feketék mai ábrázolása sokkal kevésbé épül sztereotípiákra, mint a harminc-negyven évvel ezelőtti megjelenítésük. Akkoriban kizárólag alárendelt szerepben lehetett feketéket látni a tévében: szolgaként, utcaseprőként, kukásként jelentek meg. Ma orvosként, ügyvédként, rendőrként szerepelnek. Ezek a változások egymást erősítik. Ha a deszegregáció következtében megváltozik a többségi társadalom kisebbségekről alkotott képe, ellenérzést vált ki a kisebbségek sztereotip ábrázolása a médiában. A média pedig reagál erre a változásra. És ez nem kormányzati utasításra történik, hanem a nézők várják el - valódi alulról jövő kezdeményezés ez. Amint az ilyen és ehhez hasonló változások kibontakoztak, lehetségessé vált, hogy fekete ember legyen az Egyesült Államok elnöke. Húsz éve még senki nem gondolta volna, hogy ez megtörténhet, de az egymást erősítő változások mégis lehetővé tették.
MN: Az oktatást érintő változtatásokon túl egyéb eszközöket is alkalmaztak az amerikai kisebbségpolitikai döntéshozók. Ilyen például a pozitív diszkrimináció. Magyarországon is felmerült a lehetőség, hogy a romák pozitív diszkriminációban részesüljenek az egyetemi felvételiken. Mi a véleménye erről?
EA: A pozitív diszkrimináció alkalmazása nehéz döntés, hisz jó és rossz oldala is van. Sok múlik azon, hogy ki mit gondol az intelligencia eredetéről. Vannak, akik szerint az intelligencia genetikailag öröklődik, azaz velünk született tulajdonságunk. 'k ellenzik a pozitív diszkriminációt, mondván, hogy az adott fekete ember butának született, s így az oktatása pazarlásnak minősül, ráadásul elveszi a helyet egy intelligens fehér embertől. Ezzel szemben szociálpszichológusok kimutatták, hogy az intelligencia nagymértékben fejleszthető és rugalmas. Egy ember IQ-teszten elért eredményei jelentősen változhatnak az élete folyamán. A fiam, aki szintén szociálpszichológus, érdekes kutatásokat végzett a témában. Kimutatta, hogy megfelelő gyakorlással akár hat hónap alatt jelentősen javulhat egy egyetemi diák intelligenciája. Bizonyos helyzetek ugyanis negatívan befolyásolják az egyén intelligenciáját. A fiam egyik kísérletében matematikából jó eredményeket felmutató fehér diákokkal oldatott meg matekpéldákat, hol úgy, hogy ázsiai diákokkal versenyeztek, hol úgy, hogy feketékkel. A fehér diákok jobb eredményt értek el a második esetben, mint az elsőben, pusztán azért, mert zavarba hozta őket az ázsiaiakról alkotott sztereotípia, miszerint matematikában átlagon felüli a tehetségük. A környezetük tehát meghatározta az önmagukról alkotott képüket, és ez drámaian befolyásolta a teljesítményüket. Ha tehát valakinek meggyőződése, hogy az intelligencia környezetfüggő és változtatható, akkor támogatnia kell a romák pozitív diszkriminációját a felsőoktatásban. Persze előre meg kell tervezni a folyamatot, hisz ha csak úgy bedobnánk őket egy egyetemre, akkor számos olyan nyomásnak lennének kitéve, ami kudarcra predesztinálná őket. Ez pedig éppen az előítéleteket erősítené.
MN: Elképzelhető, hogy maga a tanár is előítéletes vagy nem igazán jól képzett. A gyengébb tanárok is tudják alkalmazni a mozaikmódszert?
EA: A mozaikmódszer alkalmazása egyszerű, a koncepció lényege egy délelőtt alatt elsajátítható. A legfontosabb ugyanakkor az, hogy a tanár akarja alkalmazni a technikát, és azonosuljon a mögöttes filozófiával. A fő problémát az jelenti, hogy az osztályteremben élvezett hatalmuk jelentős részéről le kell mondaniuk a technika alkalmazásával, hisz a csoportok magukban dolgoznak. Sok tanár ekkor jön rá, hogy milyen fontos is neki az, hogy ő legyen a tudás elsődleges forrása. Meg kell értetni velük, hogy a mozaikmódszer alkalmazása megkönnyíti a munkájukat, sőt meg is növeli a fontosságát. Ráadásul a tekintélyükről is csak látszólag mondanak le, hiszen amíg a csoportok dolgoznak, a tanár mindenkire oda tud figyelni. Már annak is jelentős pozitív hatása lehet, ha csak napi egy órában alkalmazzák a mozaikmódszert. Ez a hatás majdnem olyan erős, mintha egész nap így oktatnák a diákokat. Így nem azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy a verseny rossz, csupán rávilágítunk arra, hogy az együttműködést is meg kell tanulniuk. Ezért, még ha versengő helyzetbe kerülnek is később, tisztelni fogják azokat, akikkel együttműködnek.
MN: A közgazdászok azt állítják, hogy a verseny növeli a teljesítményt. A teljesítmény pedig sok szülő számára fontosabb, mint az, hogy mennyire kooperatív vagy toleráns a gyermeke. Hogyan hat a mozaikmódszer a tanulmányi eredményre?
EA: A legfontosabb, hogy a gyerekek megkedveljék a tanulást, hisz ahhoz, hogy egy tanuló jól teljesítsen, a tudásszomj, a tanulás szeretete a legfontosabb. A siker kulcsa a tudás megszerzésének megbecsülése. Ehhez pedig nem szükséges a többiek legyőzése, annyi a fontos, hogy mindenki a legtöbbet hozza ki saját magából.
MN: Említette, hogy a konzervatív természetű tanárok elutasíthatják a mozaikmódszer alkalmazását. Ez összefügghet Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) című könyvének fő motívumával, az önigazolással.
EA: Az egyik fontos fogalom ezzel kapcsolatban a bántalmazás ördögi köre. Mindenki szereti magáról azt gondolni, hogy jó ember. Így, ha valaki pusztán az előítéleteiből fakadóan kárt okoz valaki másnak, úgynevezett kognitív disszonanciát él meg: jó embernek gondolja magát, és a jó emberek nem bántanak másokat ok nélkül. Ezt az ellentmondást nyilván egyszerűbb úgy megszüntetni, ha meggyőzzük magunkat arról, hogy az illető valójában megérdemelte a bántalmazást, mint beismerni, hogy előítéletesek vagyunk. Ördögi kör alakul ki, a bántalmazó meggyőzi magát, hogy tette jogos volt, s így a legközelebbi alkalommal is hasonlóan fog cselekedni. A holokauszt a leginkább drámai példa erre a jelenségre. Hogyan lehet igazolni a zsidó gyermekek megölését? Úgy, hogy az ember meggyőzi magát arról, hogy az áldozatok nem is emberek, és hogy megérdemelték a sorsukat. Így működik az előítéletesség, egy önigazoláson alapuló ördögi kör táplálja. Az oktatásban is működik az önigazolás. Ha egy tanárral közlik, hogy a húsz éve használt módszere nem hatékony, ezt nem fogja elfogadni. Sokkal nehezebb tapasztalt tanárokat "átképezni", mint tanár szakos hallgatóknak többféle módszert is megtanítani. Épp ezért nagyon körültekintően kell eljárni ilyen esetekben. Mondhatjuk nekik például azt, hogy az ő módszerük sem rossz, csak létezik annál jobb is. Egyébként beindulnak a védekező mechanizmusok, amelyek gátolják az új tudás megszerzését.
MN: A könyvben arra is hoz példát, amikor egyes emberek önigazolása sok ember életét befolyásolja.
EA: Több példában is előfordul George W. Bush, így a könyvet konzervatív oldalról sokan támadták. Az egyetlen valódi kritika az volt, hogy túl szigorúak voltunk Bushsal. Szerintem éppen ellenkezőleg: nem voltunk elég szigorúak. Számos előadásomon elmondtam, hogy talán én vagyok az egyetlen amerikai liberális, aki elhiszi, hogy Bush nem hazudott nekünk, amikor azt állította, hogy Szaddám Huszeinnek tömegpusztító fegyverei vannak. Nem nekünk hazudott, hanem saját magának, és ez utóbbi sokkal veszélyesebb. Aki tisztában van vele, hogy hazudik, az a helyzet változása esetén az álláspontján is változtathat. Ha azonban magának hazudik, és mégsem találnak tömegpusztító fegyvereket Irakban, akkor talál majd egy másik okot az ország megszállására. A bizonytalan CIA-beszámolókból így azt olvasta ki, hogy jogos megtámadni Irakot. Nem gondolta, hogy hazudik, hisz az önigazoló mechanizmus tudat alatt működött. Ismétlem, ez egy nagyon veszélyes jelenség. Ezért gondolom, hogy a Történtek hibák talán fontosabb mű, mint a Columbine után. Fontos, hogy a hatalmon lévők - és mindenki más is - megértsék az önigazolás mechanizmusát. Döntéshozatal előtt fontos, hogy feltegyük magunknak a kérdést: biztosan nem ferdítek a döntés alapjául szolgáló tények értelmezésén önnön döntésem igazolása érdekében? Ha feltesszük magunknak ezt a kérdést, elkerülhetjük az olyan hibákat, mint amilyeneket Bush elkövetett.
MN: A könyvben olyan eseteket is említ, amikor ártatlan emberek ismertek be bűncselekményeket, melyeket nem ők követtek el.
EA: Én voltam az első szociálpszichológus, aki bíróság előtt szakértőként azt vallotta, hogy ártatlan ember is tehet beismerő vallomást. Azzal vádoltak egy Bradley Page nevű fiatalembert, hogy megölte a barátnőjét. A rendőrség azt állította, hogy egy szemtanú látta őt a bűncselekmény helyszínén, miközben ő - állítása szerint - a szobájában tartózkodott. Azt is állították, hogy megtalálták az ujjlenyomatait a gyilkos fegyveren, valamint hogy nem ment át a hazugságvizsgálaton. Ezek mind valótlan állítások voltak, Bradley mégis hitt a rendőröknek, hisz nem volt oka azt feltételezni, hogy hazudnak. Megkérdezte, lehetséges-e, hogy úgy követte el a gyilkosságot, hogy az kitörlődött az emlékezetéből? A rendőrök azt válaszolták, hogy ez gyakran megtörténik. Ezután aláírta a beismerő vallomást. Kísérletek mutatták meg, hogy milyen könnyű a laboratóriumban elbizonytalanítani az embereket, és meggyőzni őket egy rövid időre arról, hogy olyat tettek, amit valójában nem. Két nap után sokan rájönnek, hogy tévedtek, de akkor már késő, hiszen aláírták a vallomást. A rendőrség nem rosszindulatú, csupán tévesen azt feltételezi, hogy senki nem ismer be olyat, amit nem követett el. Ezért a rendőrök sok mindent megengednek maguknak egy vallomás megszerzése érdekében. Sokan hitetlenkednek ilyen történeteket hallván, nem értik, hogyan vállalhatja valaki egy olyan bűntény következményeit, melyet nem is ő követett el. Ebből látszik, hogy milyen őrültségekre késztethet valakit az önigazolás mechanizmusa, amikor két össze nem illő dolgot próbál meg mégiscsak összeilleszteni.
MN: Nem most jár először Budapesten.
EA: Igen, a feleségem magyar. Holokauszt-túlélőként érkezett az Egyesült Államokba, az egyetemen ismerkedtünk meg. Soha nem akart visszatérni Magyarországra, ám amikor 1974-ben meghívtak egy visegrádi konferenciára, mégis úgy döntött, hogy velem tart. Csodálatos embereket ismertünk meg, akik jó barátaink lettek. Nagyon szeretem ezt az országot, és külön jólesik, hogy milyen befogadóak az elképzeléseim iránt, több könyvemet is lefordították magyarra. Szoktam azzal viccelődni - bár részben igaz is -, hogy Magyarországon ismertebb vagyok, mint az Egyesült Államokban. Sokan, akik olvasták A társas lényt, mondták, hogy milyen fontos volt számukra a mű a szovjet megszállás idején. A könyv segített nekik, hogy megértsék, mi folyik körülöttük, hogyan működik a propaganda, vagy hogyan igazolták viselkedésüket a rendszert kiszolgáló barátaik. A szovjetek nem cenzúrázták a könyvet, mert valamiért egyszerű tankönyvnek tekintették. Külön örülök, hogy sok olyan ember olvasta A társas lényt, aki nem szakmabeli; Amerikában ezt a könyvet sokkal inkább tankönyvként kezelték. Számos fizikussal, vegyésszel és orvossal találkoztam, akik nagyra tartották a könyvet, s ez igen sokat jelent számomra.
NévjegyA Kaliforniai Egyetem és a Stanford nyugalmazott professzora. Számos díj birtokosa, köztük az Amerikai Pszichológiai Társaság három legrangosabb elismeréséé; beválasztották a XX. század 100 legnagyobb hatású pszichológusa közé is. Legtöbbet olvasott műve a szociálpszichológia tudományáról áttekintést nyújtó tankönyve, az először 1972-ben megjelent A társas lény. Gyerekkorát egy Boston melletti kisvárosban töltötte, ahol zsidó kisfiúként gyakran szembesült környezete előítéleteivel. Doktori disszertációját a Stanfordon védte meg 1959-ben. Tanára, Leon Festinger témájához, a kognitív disszonancia elméletéhez kapcsolódik számos jelentős kutatása. Erről is szól a Magyarországon nemrég megjelent, Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) c. könyve, amely az önigazolás mechanizmusát vizsgálja (Carol Tavrisszel közösen). Az ő nevéhez fűződik a kooperatív tanulást segítő mozaikmódszer kidolgozása, amelyet 1971-ben próbáltak ki a texasi Austinban, a deszegregáció időszakában. Azóta a világ számos pontján alkalmazzák különböző változatait. Ezt a módszert és a szociálpszichológia más eredményeinek felhasználását javasolja az iskolai erőszak elleni harcban az amerikai iskolai vérengzések után írt Columbine után - az iskolai erőszak szociálpszichológiája című könyvében, amely szintén a közelmúltban jelent meg itthon. Mindkét mű az Ab Ovo gondozásában látott napvilágot magyarul. |
