Magyar Narancs: Hogyan lett történelemtanárként a botanika megszállottja?
Nagy László: Már egyetemi éveim alatt, 1983 körül gyakran megfordultam a debreceni botanikus kertben, nagy hatást tett rám és felkeltette az érdeklődésemet a kora tavasszal is örökzöld növény, a bambusz. Később felkerestem azokat a magyar botanikus kerteket, ahol megtermett a növény, s közben bújtam a szakirodalmat, és körbeleveleztem a világot.
MN: Miért éppen a bambusz?
NL: Huszonéves fejjel az a vágy fűtött, hogy Tessedik Sámuel utóda leszek: ő behozta az akácot, én a bambuszt honosítom meg. Arról álmodoztam, hogy Magyarországot a bambusz új hazájává teszem. Azt gondoltam, hogy ez az ősrégi, rendkívül gyorsan szaporodó fajta megkímélhetné a magyar faállományt, s így nem a magyar fákat kellene kivágni például papírfeldolgozás miatt. Ráadásul tápanyagként is szolgálhatna, hiszen a rügye ehető, emellett kiváló tüzelőanyag. Akkoriban egy romantikus idea élt bennem: nem fért a fejembe, hogy ha ötfajta bambusz megterem az országban, akkor a többi miért nem. Persze az egyetem biológusai elmebetegnek tartottak, mondván, ha több fajta is megélne, akkor már tudnának róla. De nem hagytam annyiban. Írtam az Amerikai Bambusztársaságnak, hogy honosítással próbálkozom Magyarországon. Fel is vettek, egyedüli kelet-európai tagként. Az elnök, Richard Haubrich annyira megörült a különös magyarnak, hogy két éven át állta a tagsági díjamat, és a kiadványaikra is előfizetett. Úgyhogy már régen bambusztársasági tag voltam, ültetvényem viszont egyáltalán nem volt. Az első tövemet, egy nyílbambuszt 1985-ben, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem egykori professzorától, Fábián Gyulától kaptam. Majd utánajártam, hogy egy lengyeltóti bácsika egy bambusztövet kapott Kínából, pártvonalon. Később, 1988-ban Franciaországban bambuszkongresszust rendeztek, ahonnan mintegy 25 tővel tértem haza: a kistáskámban csempésztem át a határon. És mivel postán tilos volt növényeket küldözgetni, itt is ment a trükközés. Később tanári ösztöndíjat kaptam Japánba, hazatérésem után tovább szaporodtak a növényeim. Egyébként a világ 1200 fajta bambuszának Délkelet-Ázsia a géncentruma, a kínaiak már az ókorban háromszázat részletesen leírtak, a Tang-korszakban (618-907) botanikai könyvek jelentek meg a növényről, bambuszpapírra, ecsettel felírva. Minden egyes növénynek külön nevet adtak.
MN: Több mint 1200 bambuszfajta létezik. Könnyen meg tudja különböztetni a töveket?
NL: Mivel gyakorlatilag együtt élek a növényekkel, néhány év alatt beletanultam, és körülbelül száz fajtát tudok megkülönböztetni. Érdekes, hogy amikor a rendszerváltozás idején megjelent a növény-nagykereskedőknél, láttam, hogy az egyes töveknél nem azt a fajtát jelölték meg, ami valójában volt. Szóltam is a részlegvezetőnek, hogy rossz a kiírás, erre azt mondta, nem érdekes, mert így is, úgy is viszik őket. Általános tapasztalatom, hogy a bambuszt éppen azon a néven adják el, amelyiken keresik. De szó sincs nagy üzletről, elenyésző az érdeklődés, a magyarok nem ismerik a növényt. És így azt sem tudják, hogy mire használható a kézművesiparban. A gasztronómiában sem fedezték fel, s még a bútorkultúrában sem terjedt el. Leginkább a karatésok vásárolják, mert a reggeli gyakorlás mellett jól mutat egy egzotikus növény. Némelyek sznobériából választják, mások szeretnék megkóstolni a rügyét. Pedig a bambusz nem dísznövény: jelenleg azért pusztítanak hatalmas árvizek és sárlavinák Tajvanban, mert korábban kiirtották a környező dombok bambuszerdeit. Régebben, ha földrengés volt Ecuadorban vagy Indiában, akkor a bambuszerdőbe menekültek a lakosok, hiszen ott nem nyílott szét a föld. Ugyanis olyan hatalmas és összetartó a gyökérrendszerük, mint egy pókháló. Itt, Magyarországon remek vadbúvóhely lehetne, örökzöld lombozata miatt kitűnően telelnének benne például a fácánok vagy eleséget nyújtana például a nyulak számára. A bambusztalaj rekultivációs erővel bír, nagyon ellenálló a vegyi anyagokkal szemben. Amikor az amerikaiak egy Orange nevű lombtalanító szerrel bombázták Vietnamot, a légi felvételek szerint a bambuszfák zöldek maradtak, vagy például a földbe jutott fáradt olajat a bambusz semlegesítette, és néhány év alatt a föld ismét termékennyé vált.
MN: Mit gondol, mennyit ér a gyűjteménye?
NL: Nehéz megbecsülnöm, mert több mint húsz éve foglalkozom vele. Én azért dolgozom napközben, hogy este itt lehessek. Semmi pénzért nem válnék meg a növényeimtől, de nincs is irántuk nagy érdeklődés. Egyik nagy vágyam, hogy egy gyönyörű, látogatható bambuszkertet építek, ami nagy turisztikai vonzerővel is bírna. Továbbá meg akarom szerezni a csodálatos teknőspáncélbambuszt, és dél-amerikai bambuszfajtákat is honosítanék.
MN: Hogyan viszonyul ehhez a családja, a közvetlen környezete?
NL: Először mosolyogtak, később kifejezetten büszkék lettek arra, hogy véghezvittem az akaratomat. Igaz, a gyermekeim nagyon ritkán látogatják a kertemet. Úgy tűnik, ezt nem lehet örökölni.
