Dárdai Pál: Sajnálom, hogy most sem sikerült, mert végre tényleg jó hangulat volt, tele volt a stadion, és jó lett volna, ha boldogan mennek haza. De nincs balsors, valamiben mindig mi hibázunk.
Magyar Narancs: Ezen a két meccsen szerinted miben? (Magyarország-Svédország 1-2, Magyarország-Portugália 0-1.)
DP: Tudtuk, akkor lesz sanszunk, ha pontrúgásból nem kapunk gólt. Ehhez képest a 10. percre mindkét meccsen megkaptuk, és onnantól kiszolgáltatott helyzetben voltunk: ha eltámadjuk magunkat, egyből ott vannak a kapunk előtt, ha viszont nem megyünk előre, nincsen helyzetünk.
MN: Miért cseréltek le mindkét meccsen?
DP: Ez a világon mindenütt így van: ha nem olyan az eredmény, védekező középpályás le, csatár be. De a saját teljesítményemmel sem vagyok elégedett, közepest, közepes alattit nyújtottam, mert ugyan a taktika védekező részét megoldottam, de a labdaszerzések után nekem előrefelé is jó labdákkal kellett volna játszanom, és ez nem sikerült.
MN: Sokan mondják, hogy a portugálok ellen hamarabb kellett volna cserélni, és nagyon defenzíven játszottatok...
DP: Egy lehetőségünk volt a cserét követően, amikor egy kipattanót a Hajnal Tomi jobbal mellétolt. És butaság, hogy defenzíven játszottunk, mert egyébként kaptunk volna egy ötöst, és akkor most az lenne a baj. Nem tudom, ismerik-e a kritikusok a statisztikákat, hogy mondjuk mennyi idő alatt futják a portugálok a 30 métert labdával és anélkül, és mennyi alatt a magyar játékosok? Akkora képzettségi előnyben vannak, hogy ha nagy területet hagyunk nekik, 10 akcióból kilencszer kiszúrnak velünk. "riási a különbség! Inkább bele kellene gondolni abba, amit most láttunk: a magyar csapat megszakadt azért, hogy ne kapjon gólt, a portugálok meg halál nyugodtan tették a dolgukat. Annyit fociztak, amennyit kellett. Mi, sajnos, ennyit tudunk, mert ennyire vagyunk kiképezve. Magyarországon, ha valaki rúg két gólt a bajnokságban, már világklasszist csinálnak belőle. Aztán amikor jönnek a komoly meccsek, csodálkoznak, hogy ezek a játékosok mégsem tudnak húzni. Azért nem, mert nem világ- vagy Európa-klasszisok. Akkor lesznek azok, ha kijutunk egy világversenyre, és akkor már nem 6-800 ezer eurót keresnek majd egy évben, hanem 3-4 milliót. De senki nem keres ennyit, és a magyar játékosok nem keresettek, mert a világon mindenhol azt figyelik: hányszor rúgtak kapura a csatárok, hányszor tudtak tisztán szerelni a védők, hányszor tudták kihozni a labdát? Most vagyunk a helyünkön. Nem érdemes matematikai esélyről beszélni, a szurkolókért kellene két jó meccset játszanunk!
MN: Mik a kiképzésbeli különbségek?
DP: A genetika, a kiválasztás például: az ellenfelek egyre nagyobbak lesznek, a magyar játékosok meg egyre kisebbek. De a legnagyobb különbség, amit nem tudsz szimulálni, az az, hogy külföldön, mondjuk Németországban nagyon sok gyerek van, vagyis a tehetségnek jobban meg kell küzdenie azért, hogy a rengetegből kiemelkedjen. Mert nálunk is képzett edzők dolgoznak, csak amíg a német edzőnek van 80 gyereke, aki játszhatna az U20-ban, addig nálunk van 12-13, akiket versenyeztetünk, marad belőlük kettő, de az a kettő se akkora, mintha a Bayern utánpótláscsapatából jönne. Nekik ugyanis meg kellett erőltetniük magukat, ettől lettek jobbak és erősebbek. És akkor itt jön a szorgalom: anélkül semmi sincs.
MN: És a tehetség?
DP: Kicsi tehetség kell, és nagyon sok szorgalom. Mert a tehetségeset a szorgalmas előbb-utóbb utoléri.
MN: Te inkább tehetséges voltál, vagy inkább szorgalmas?
DP: Mind a kettő. Tehetsége szerintem mindenkinek van, csak vannak a született tehetségek, mint Gera Zoli, aki akkor is mindent meg tudna csinálni a labdával, ha soha életében nem edzett volna. Kell egy alapgömbérzék, aztán fizikai tehetség, genetika, amit a szüleidtől kapsz, és ha ezek mellett elég szorgalmas vagy, és nem sérülsz meg, sok mindent elérhetsz.
MN: Te mit akartál elérni?
DP: A Pécs csapatában futballozni. Illetve amikor anyu Rohrbachban élő nagynénje elvitt minket a müncheni olimpiai stadionba, és mondta, hogy itt játszik a Bayern München, és tele szokott lenni a stadion, akkor azt mondtam, én itt szeretnék egyszer játszani! Ez volt az álom, az extra motiváció, a Bundesliga. A realitás, az elérhető cél pedig a Pécs. Anyukám már mózeskosárban vitt meccsekre, hiszen édesapám első osztályú futballista volt, 300 NB I-es meccsel, 80 góllal. Ott nőttem föl az öltözőben, az éppen sérült játékosok fociztak velem. A meccseken 12 ezren voltunk, még a fákon is ültek, komoly hangulata volt egy-egy hétvégének. És néztük aput, Róth Antalt, Mészáros Ferit, majd a Katzirz Bélát. Én persze olyan akartam lenni, mint apu. Fiatalabb voltam a kelleténél, mikor levitt a Pécs csapatához, csak 10 éves kortól lehetett nagypályán játszani, ezért meghamisítottuk az igazolásomat: '76 helyett '75-öt írtunk. Aztán egy év múlva szóltunk, hogy ezt valaki elírta.
MN: Mit szerettél benne ennyire?
DP: A labdát! Ez a legjobb játékszer a világon, karácsonykor is mindig azt néztem: ott van-e a bőrlabda aputól a fa alatt?
MN: És mindig ott volt?
DP: Jó gyerek voltam, minden rendben volt velem azon kívül, hogy kéthetente szétrúgtam az utcai cipőmet. Előfordult persze, hogy amíg apu edzőtáborban volt, anyut kiidegeltük az öcsémmel, és olyankor sírva jött be a szobánkba, hogy 28 gyerekkel elbír az óvodában, a két sajátjával meg nem. De a leckémet mindig megírtam, és amikor a tanárnő nem engedett ki a többiekkel focizni, a verset is tíz perc alatt megtanultam és fölmondtam. Nagy szigorra tényleg nem volt szükség.
MN: Mit tanultál az édesapádtól?
DP: Például, hogy magamnak futok. Nem az edzőmnek, hanem saját magamért, és ha fiatalon sokat futok, idősen is bírom majd a ritmust. Vagy kiskoromban kinyitotta a hűtőt, ott volt benne a saját borunk, mondta, itt van, igyad, ha akarod, a te dolgod, de ha húszéves korodig kibírod, hogy nem alkoholizálsz, akkor úgy teleszívod a szervezeted, hogy annyi erőd lesz, hogy később szinte nem fogsz tudni kárt tenni magadban. Ebben is igaza volt. Míg az osztálytársaim 15-16 évesen már diszkóba jártak, és mesélték, hogy benyomtak, addig én az első fiam születésénél voltam először részeg... Egy-egy meccsemet követően pedig - amiket egyébként sosem az ordibáló szülők közt nézett, hanem átment a túloldalra -, amikor beültem a kocsiba, mindig megkérdezte, hogy játszottam? Elmondtam, majd ő is elmondta, hogy látta kívülről. És ha ma megkérdezik, hogy játszottam tegnap, megmondom, és az úgy is van. Mert megtanultam. Volt, hogy rúgtam két gólt, azzal nyertünk 2-0-ra, beültem elégedetten a kocsiba, mire apu megkérdezte, aha, és hány labdát szereztél? Csak mert ez külföldön kevés lesz. Én meg csak néztem, hogy de hát most szereztem két gólt. És igaza volt, mert ha nem fogadom meg ezeket, sírva jöttem volna haza két hét után külföldről, mert átgyalogolnak rajtam.
MN: Hogy kerültél a Herthához?
DP: Egy norvég-magyar utánpótlás-válogatott meccsen figyeltek föl rám, amit 4-1-re elveszítettünk, de én lőttem a csapat egyetlen gólját. Akkor már játszottam két fél szezont a BVSC-ben, mert ugyan a Fradi, a Honvéd és az Újpest is megkeresett, de egy ilyen nagy klubtól nagyon nehéz lett volna elszerződni, mert rengeteg pénzt kértek a játékosokért. A BVSC-nél Mezey Gyuri bácsi volt az edző, és megígérte, hogy külföldi ajánlat esetén elenged. Ez volt a Hertha, akkor még másodosztályú klubként. Kimentem, mindent megmutattak, mondtam, szívesen jövök.
MN: Milyen volt?
DP: A "klubház" egy háromszobás lakás volt, a játék sokkal gyorsabb, az egész pedig sokkal agreszszívabb. Van 25 játékos, mindegyik pénzt akar keresni, tehát valamilyen szinten kenyérharc is. Mókuskerék, amiben mindig gyorsabban kell tekerned. Az első fél év pokoli volt, teljesen máshoz voltam szokva. De alkalmazkodnom kellett, és itt jön az, hogy mennyire vagy erős mentálisan, megroppansz-e egy-másfél év után, és jössz haza - mint sokan -, vagy kölcsönadnak kisebb csapatnak, mert látják, hogy neked ez nem megy. Vagy fogod a batyudat, bepakolod a szekrénybe, és azt mondod, hogy te innen többet nem pakolsz ki. Két évvel később már a BL-ben játszottunk, azóta a Hertha komoly klub lett, van imázsa. Nekem pedig az idei a 13. szezonom.
MN: Mennyit változtál ezalatt?
DP: Okosabban játszom. Sokat, 12 és fél kilométereket futok ma is egy meccsen, csak ma már inkább a baj részére figyelek, úgy próbálok helyezkedni, hogy meg tudjam azt akadályozni. De ugyanazzal a szenvedéllyel kergetem a labdát, mint foxi a rókát, ugyanúgy élvezem. És most már, ha nincs komoly baj a családomban, mindig erős tudok maradni. Az öcsém halála megkeményített.
MN: Hogy tudtad meg?
DP: Előkészületi meccset játszottunk Ausztriában a Fenerbahcéval, egyszer csak lecserélt az edző, és szinte még csúnyán is néztem rá, hogy mit szórakozik velem, tök jól játszom. Aztán odalépett Dieter Hoeness, hogy akar valamit mondani... Beszaladtam az öltözőbe, lezuhanyoztam, akkor kezdtem fölfogni. A pályán halt meg, a papám kezei között... Hoeness odaadta az autóját, elvittek a határig, ahol már vártak rám a barátaim.
MN: Hogy tudtad kezelni?
DP: Ezért találták ki a sírást. Addig sírsz, amíg már nem tudsz többet. Utána magadat kell meggyőznöd, hogy te miben hiszel. Az egyik kultúrában a vadászmezőkre megy a halott, a másikban a mennyországba. Te meg bízol benne, hogy neki most ott jó. Én is így mentem vissza Berlinbe, így tudtam tovább csinálni.
MN: Mikor voltál a legjobb?
DP: '99-ben, amikor megkeresett a Bayern München.
MN: Miért nem mentél?
DP: A Hertha edzője, Jürgen Röber miatt, aki a második apám, rengeteget köszönhetek neki. Fiatalon kivitt, és minden nyomást levett rólam, volt energiája odafigyelni rám, ha látta, hogy fáradt vagyok, adott két szabadnapot. És szépen lassan beépített a csapatba. Miatta maradtam. Pedig tényleg a Bayern München volt a gyerekkori álmom, és tényleg éles, korrekt ajánlat volt. Hitzfeld 40 percet duruzsolt a feleségemnek, hogy milyen jó a Bayern, és este még én is úgy feküdtem le, hogy megyek. Aztán reggel úgy keltem föl, hogy maradok. A Bayern menedzsere, Uli Hoeness már elküldte az SMS-t a testvérének, Dieter-nek, a mi menedzserünknek, hogy "Rossz hírem van, Dárdai nyártól nálunk játszik." Aztán a mi Hoenessünk visszaírta neki: mégse.
MN: Sosem bántad meg?
DP: Akkor gondoltam erre először és utoljára, amikor Röbert nem sokkal ezután lapátra tették, és Falco Götz lett az edző, akinél az első 9 hónapban alig játszottam. Aztán a második évben végig pályán voltam, és az utolsó mecscsünk után Götz engem csókolgatott a buszon hazafelé. Azóta is így zajlik ez minden új edzővel: én vagyok az első, akit kihagynak, aztán a 3-4. fordulótól többnyire a csapatban vagyok. Mert látják, hogy dolgozom.
MN: Beletörődtél, hogy a válogatottkarriered feltehetően nem lesz teljes?
DP: Mondtam, én nem vagyok világklasszis futballista, én a szorgalmamnak köszönhetően jutottam idáig. Mindent a futballtól kaptam, és mindent az is vett el tőlem, mégis imádom. Edzőnek készülök, és ha elég jó leszek, akkor talán a magyar válogatotté is lehetek. De akkor is boldog leszek, ha apuval és a feleségemmel felülünk majd a Hertha lelátójára, hogy szurkoljunk a legidősebb fiamnak. Ballábas, 300-at dekázik, nagyon jó az alapgyorsasága, és benne is van ebből a vérből, hogy soha nem adja föl.
