A Responsible Travel nevű brit utazási iroda lapunkhoz eljuttatott felmérése szerint nyári sztorijaikkal a legtöbben halálra untatják közönségüket, holott rengeteget túloznak. A megkérdezettek több mint fele vallotta be, hogy lódít, majd' huszonöt százalékuk pedig szemrebbenés nélkül hazudik arról, hogy érezte magát, milyen volt a szállás és az időjárás; a meglódult fantáziájú nyaralók ezen felül főleg kalandos eseményekről, románcokról, a helyiekkel kialakított baráti viszonyról és a látnivalókról konfabulálnak. Az emberek háromnegyede mégis szinte elalszik mások (feltehetően hasonlóan elferdített) történetein, és elismeri, hogy saját meséi is érdektelenek munkatársaik, barátaik és családtagjaik számára. Ha a világcsavargásban jelentős gyakorlattal rendelkező britek így állnak, nálunk sem lehet sokkal jobb a helyzet. Történetmesélésre természetesen születni kell, de néhány egyszerű szabályt szem előtt tartva nem is olyan nehéz jól kijönni az egészből.
Felejtsük el a jó élményeket!
Felesleges előhozakodni azzal, milyen szép, kényelmes és idilli volt valahol, az eredmény akkor is álmosító, ha Roald Dahl próbálta volna formába önteni. Mások sokkolására, megnevettetésére, az érdeklődés felcsigázására a kellemetlen és kínos pillanatok felidézése a legalkalmasabb. Egy különösen bosszantó délután Horvátországból százszor érdekesebb, mint egy lélekemelő hajnal a tibeti fennsíkról. Nyíltan és részletesen meséljük el, hogy mit váltott ki belőlünk a vállszélességű apartman látványa, (amiben két hetet szorongtunk), de igazán színesen, átéléssel hiéna taxisokról, gátlástalan fizetőpincérekről, felháborítóan unalmas folklórestekről és kopott múzeumokról lehet panaszkodni. Ne feledjük, hogy a legapróbb csalódást is könnyű úgy csűrni-csavarni, hogy a közönség elégedett legyen, a káröröm hosszú perceit pedig a legtöbbször együttérzés váltja fel. Más megközelítést kíván, ha egy fejlődő országban átélt (higiéniás, éghajlati, helyváltoztatással, étkezéssel, kulturális különbséggel kapcsolatos) viszontagságot ecsetelnénk. Itt akár a hős szerepében is tetszeleghetünk, ha tartjuk magunkat ahhoz, hogy minél durvább a szituáció, annál lakonikusabban adjuk elő. A "mesés Keleten" megélt esetleges spirituális élményekkel, világnézeti fordulattal viszont tényleg kinevettetjük magunkat, kivéve, ha a sztoriban tudatmódosító szerek is szerepelnek, ami miatt meggyűlik a bajunk a törvénnyel, vagy állapotunkat kihasználva valaki éjszaka ellopja a nadrágunkat. A különleges emberekkel történt találkozások közül kizárólag azokat érdemes felemlegetni, ahol az illető rovott múltú, és ennek néhány érdekesebb részletébe minket is beavatott.
Ne vállalkozzunk lehetetlenre!
A távoli földrészekkel kapcsolatos téveszméket, sztereotípiákat képtelenség egy úti beszámolóval szétoszlatni, az ilyen próbálkozások jó esetben tömény unalomba fulladnak. Kit érdekel, hogy a bangladesi szegények érvényes életet élnek, nem teljesen tudatlanok, és nem is igazán szeretnek mocsokban élni? Az ilyen információkat tartsuk meg magunknak, mert könnyen zavart és visszatetszést kelthetünk, de úgy is járhatunk, mint Eric Knight egy alakja a Sam Small csodálatos életében, akit kiadós veréssel fenyeget egy nyakas yorkshire-i, mert nem úgy mesél az amerikaiakról, ahogy szeretné. Szolgáljunk inkább olyan életképekkel, kis színesekkel, amelyek a fehér ember felsőbbségét, a nyugati civilizáció nagyszerűségét támasztják alá; meglátjuk, hogy a hála nem marad el. Igyekezzünk az illusztrációkat ennek szellemében összeválogatni: az extrém szegénység, visszataszító betegségek, értelmetlen, megalomán beruházások, környezetszennyezés és az általános elmaradottság képeinek hatását egyetlen természetfotó sem tudja felülmúlni. Közös képnézegetést egyébként akkor tartsunk, ha helyi ételt és zenét is tudunk hozzá szerezni: egy bolgár csalga- (nép- és popzene elegyén alapuló könnyűzenei irányzat) énekesnő teljes hangerőn lejátszott maxija és egy sopszka saláta kombinációja például tökéletes aláfestés a várnai éjszakáról készült fotográfiákhoz. Egyébként inkább fájlmegosztó oldalakra (például a flickr.com-ra) tegyük fel a legjobb néhány tucat képet, s hosszabb távollét esetén megfontolhatjuk egy blog beindítását is.
Ne féljünk a túlzásoktól!
A "messziről jött ember azt mond, amit akar" szólás helyes értelmezése az, hogy aki időt, pénzt, fáradságot nem kímélve eljut messzi tájakra, annak igenis jogában áll annyit színezni a valóságon, amennyi jólesik és/vagy dramaturgiailag indokolt. Egy jó szándékú fűszeres túlzás a veszélyes hajóútról, egy útközben megismert szép nőről/férfiról, különleges természeti jelenségről csak javít mindannyiunk közérzetén, és a totális hazugságoktól eltérően később sem okoz hosszan tartó belső pszichés feszültséget. (Interneten könnyen ellenőrizhető tények megmásításától értelemszerűen tartózkodjunk!) Egyébként is, ha az uzsonnáskosarunkkal kereket oldó medve két lábra állva valóban öt méter magasnak tűnt, miért mondanánk mást? Ha valami érdekes történik velünk, a maximális hatás érdekében már útközben küldjünk haza néhány képeslapot, homályosan utalva az izgalmas eseményre, amit helyhiány és feldúltságunk miatt majd csak otthon osztunk meg mindenkivel. A többi már gyerekjáték.
