A nézõközönség jóindulatának megnyerése érdekében ugyanis Copperfield majd egy tucatnyi "magyar hungarikummal" (copyright: Medgyessy Péter) fûszerezte a show-t. A színpadra véletlenül betotyogó kacsát (ki tudja, lehet, hogy tényleg csak úgy arra járt) például
a "hooyeah kochah"
szavak kíséretében dorgálta meg, késõbb pedig kilátásba helyzete, hogy elénekel egy Balázs Pali-számot, de ehhez - úgy tûnik - még az õ varázsereje is kevésnek bizonyult. Aztán volt még egy hangkazetta, amelyre jó elõre felmondta azokat a lottószámokat, amelyeket a közönség véletlenszerûen kiválasztott tagjai megadtak. Nos, errõl is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy nem Korda Gyuri-nótákat tartalmaz. Megint máskor így mókázott: "Most szétnyitom ezeket a kártyákat spirál alakban. Tudják; spirál - mint Zalatnay Cini karrierje." A közönség egyébként nemigen vette a lapot. Bár kedves gondolat volt tõle, hogy lecserélte Michael Jackson nevét a mi Cininkére, a spirálmetafora felfejtésének kihívása a jelek szerint meghaladta a jelen lévõ tömegek képességeit. Egy, a színpadon éktelenkedõ szép nagy tükörrõl is váltig állította, hogy a Tescóból lopta. Rafinált dramaturgia, nem vitás, de akkor és ott hatott. Az is vicces volt, amikor a magyar nyelvû tolmács egyik szavára felkapta a fejét: "Különbözõ?" - ismételte mérsékelten autentikus akcentussal, "' fedezte fel Amerikát!". És ha már a tolmácsnál tartunk: a show legelsõ percében majdnem sikerült kiejtenie az est fõszereplõjének vezetéknevét, késõbb pedig egy angolul bekiabáló nézõ szavait magyarra fordította Copperfieldnek, aki értetlenül nézett, mire az összezavarodott szinkronhang - autista turista módjára - egyre nagyobb hangerõvel beszélt a mágushoz - magyarul. Rövidzárlat, nézzük el neki, miként azt is, hogy az "imagination"-t "varázslatként" adta vissza, Détár Enikõt pedig Détári Enikõnek keresztelte át (elvégre mégiscsak egy stadionban vagyunk, vagy mi a fene). Majd fél tucat poén lefordításával azonban örökre adósa maradt a közönség egynyelvû tagjainak - legalábbis a december 4-i elõadáson.
Rézmezõ Dávidunk nemcsak a lokálpatrióta érzületet hozta mozgásba azon az estén, hanem tisztátalan gondolatokat is ébresztett,
a kaki-pisi humor
elnyûtt, de azért esetenként felszabadító eszköztárát felhasználva a nemes cél érdekében. Naná, hogy a kacsa bepisilt a kezei közt, és naná, hogy hozzátette: "még szerencse, hogy nincsen szar kedvében". (A kacsát késõbb ide-oda varázsolgatta, majd "megmutatta" lelassítva azt is, hogy miként csinálta. Az igen szórakoztató újrajátszásban egy fekete ruhás ember pakolgatta dobozról dobozra a szegény állatot, aki idõközben ki is purcant.) A legvadabb mégis az volt, amikor a közönségtõl megkérdezte, ki akar gyereket tõle itt és most, lehet jelentkezni. (Természetesen nem maradhatott ki a kézenfekvõ bon mot: "Uram, tegye le a kezét!") Végül egy nagyika mellett döntött, akit felinvitált a színpadra. (Közelkép a kivetítõn: a nagyi keze a sármõr varázsló hátsóján nyugszik.) Vaksötétben, egy másodperc alatt meg is esett a stilizált aktus ("Rá ne gyújtson, már terhes!" - hangzott a törõdõ figyelmeztetés), majd néhány méretes kígyóuborka is elõkerült. Körbeadott néhányat a közönségnek, majd felhívott még egy hölgyet a színpadra. Olyat, akinél a móka végén uborka volt. (Mellesleg egy retikül is, mire David: "Nagyon bízhat a barátjában.") ' kiválasztott egy kártyát, Copperfield pedig ígérte, kitalálja a lapot. Sebtiben ultrahangos vizsgálatot végzett a nénikén, az óriás kivetítõn meg is jelent egy vigyorgó magzat, és lassan felmutatta a választott kártyát. Eredeti - meg kell hagyni. Ezek után már nem okozott különös meglepetést, amikor egy elõre lepecsételt borítékban többek között azt is megjósolta, hogy egy, megint csak véletlenszerûen kiválasztott nézõ mit fog válaszolni a "Mikor csinálta utoljára?" kérdésre. Csak hogy ne legyen félreértés, Copperfield pontosította a kérdést: "Úgy értem, partnerrel". De azért - biztos, ami biztos - a kiválasztott úr kézfogását egy pajzán félmosoly kíséretében elhárította.
Továbbá áthatolt
egy hatalmas, tömör acéllemezen, amely - mint mondta - olyan nehéz, hogy csak 4 állat képes megmozdítani. Ezek után négy megtermett segítõjére nézett, és mutogatni kezdett: "õ például egy állat, ez a másik meg úgy bûzlik, mint egy állat" (elõkerült egy dezodor is). Mindebbõl talán kiderül, a neves illuzionista nem veszi túlságosan komolyan önmagát, mert hát lássuk be, ezek a kunsztok mogorva arccal elõadva, a természetfölötti erõk földi helytartójának szerepében pózolva igencsak komikusak volnának. Merthogy a bûvészkedés praxisának metafizikai státusa felettébb tisztázatlan; aki ugyanis teljes szívével átadja magát a látványnak, az menthetetlenül debilizálódik bõ egy órácskára, aki viszont állandó szkepszissel szemlélõdik, és végig a leleplezés vágya fûti, attól joggal kérdezhetnénk: mi a rossebért jár efféle elõadásokra egyáltalán? Copperfield show-jára, mint az talán már ki is derült az eddig leírtakból, mindenesetre már pusztán a poénok miatt érdemes volt elmenni. "Látták annak idején a tévében, amikor áthatoltam a kínai nagy falon? Na nem hosszában, az egy egész tévésorozat lett volnaÉ" Apropó tévé, úgy két hete majdnem ugyanezt a show-t leadta az egyik kereskedelmi csatorna (nyilván a promóciós kampány részeként), emiatt kevés illúzió hatott az újszerûség erejével.
A bûvész három alkalommal azért a könnycsatornákat is ingerelni próbálta (leszámítva azt az esetet, amikor az elsõ produkció után megköszönte a figyelmet és elbúcsúzott - mókamikiségbõl). Mint elmondta, megboldogult nagyapja emléke miatt annyira fontos neki, hogy kitalálja a lottószámokat, õ ugyanis évtizedekig játszott, de sosem sikerült nyernie. Hát most Copperfield megmutatta, hogy létezik ily kifinomult megérzés. Pedig egy csúcsszuper autót vett volna a pénzbõl az öreg. Csiribí-csiribá: egyszer csak ott termett egy autó is a semmibõl - csak hogy örüljön a papa odaát. Meg egy távoli kis szigetre is csak egy kisfiú miatt repült el a színpadról, hogy elvigye a kölköt rég nem látott apjához. Elvitte; egyszer csak mindketten eltûntek a színpadról, és megjelentek a kivetítõn, a hullámok mellett, egy pálmafa árnyékában, ahol apa és fiú újra egymásra talált. Bizonyítandó, hogy mindez élõben történik, Copperfield kezében ugyanaz a fénykép volt, amit azon az estén készített a színpadra találomra felhívott nézõkrõl, és a kezére is ugyanazok a betûk voltak rajzolva, melyeket a nézõk 10 perccel korábban bekiabáltak neki. Copperfield visszatérése volt a leghatásosabb, egyszer csak a közönség széksorai között állt, és elõre tartott kezébõl pergett alá egy maréknyi homok. A mûsor végén eltüntetett 13 nézõnek is azt ígérte, hogy a föld legcsodálatosabb helyére varázsolja õket. Kisvártatva a stadion egyik távoli lelátóját pásztázták a fénycsóvák; ott álltak mind. Merthogy ezen az estén Copperfield show-ja a legcsodálatosabb hely a világon - hangzott a magyarázat. Csak egy picit nyálas, nem igaz? Hál' istennek még a legérzelmesebb pillanatokban is elhangzott egy-egy poén ("a tengerpart hasonló a pokolhoz, csak a pokolban kicsivel melegebb van, és ott több az ismerõs").
Hogy az autó talán mégsem a semmibõl került elõ, és Copperfield valójában nem is varázsolta át magát a világ másik végére, hanem valószínûleg a színpad mögötti büfében üdítõzött? Sõt lehet, hogy testének 80 százaléka sem vált kámforrá abban a picinyke dobozban? Nyilván. Mivel azonban Copperfield szájából az is elhangzott a mûsorban, hogy minden olyan újságíró, aki csak azért jött el, hogy leleplezze a trükkjeit, "kinyalhatja a seggét" (sic!) - ezen a ponton, bármily megtisztelõ is az ajánlat, kénytelen vagyok retirálni.
Bugyinszki György
