Ünnepelt és tehetséges műsorvezető volt, majd depressziós lett, hol kövér, hol sovány, aztán ivott is. Aggódva figyeltük azt is, hogyan szolgáltatja ki magát az általa egyébként jól ismert magyar médiának. Betegségével való többéves vívódásáról a héten könyv jelenik meg (Miért éppen én, Park Könyvkiadó).
Magyar Narancs: A könyv elején azt írod, hogy terápiaként is jól működik az írás ilyen esetekben.
Albert Györgyi: Egy beatgenerációs mondás szerint írni részegen kell, szerkeszteni józanul. Mindent este írok, aztán reggel átnézem még egyszer, és ki is nyomtatom, mert vannak dolgok, amikre rá vagyok vakulva a gépen. Kell valami distancia a szövegtől, és akkor érvényes lesz az a szép magyar kifejezés, hogy "kiadod magadból". Van ebben valami. A depressziós állapotban az a legszörnyűbb, hogy alulmotivált vagy, tehát effektíve semmihez sincs kedved, legszívesebben csak a plafont néznéd, de az is fáj. Hiába mondja neked az orvos, hogy a depresszió klasszikus ellenszere, ha futsz naponta ötven kilométert, mert az fellöki a boldogsághormont, ha a radiátorig sem tudsz elmenni. Valahol azért el kellett kezdeni, és az elérhető célnak tűnt, hogy leírjak napi egy oldalt, aztán napi kettőt.
MN: Ki segített, hogy rá tudd venni magadat erre?
AGY: Egyik az orvosom volt, a másik meg Rangos Katalin, aki a rádióban a szellemi mesterem volt. Az orvos azt mondta a tavalyi durva tavasz után, amiben minden benne volt: negyvenedik születésnap, öngyilkossági kísérlet, gyógyszerre pia, nem sikerült lombikbébiprogram, hogy kezdjem el leírni, hogyan látom ezt.
MN: A kollégák még tavaly is elég sokat híreztek rólad, sokszor meglehetősen bulvár módon. Kiszolgáltattak, te meg kiszolgáltattad magad nekik. Hogy látod ma ezt?
AGY: Mit tudtam volna csinálni? Én, aki egy nagyon dörzsölt pesti csajnak tartom magam, rendre meg voltam lepődve. Például amikor a mentő másodszorra vitt be a pszichiátriára, és már ott toporgott a zárt osztály ajtaján belül a nem akarom megmondani melyik bulvárlap újságírója. A kislány majdnem csókolomot köszönt, és elmondta, hogy tisztel engem, és rajtam nőtt fel. Majdnem pofon ütöttem. Nem akarta, de kiküldték, és nem mehet el anyag nélkül, mondta ő. Kértem, hogy legalább azt várja már meg, amíg rám kötik az infúziót, hogy valami méltóság legyen a dologban.
MN: Azért vittek be, mert öngyilkosságot kíséreltél meg?
AGY: Többször is, de mégis úgy néz ki, hogy az életre születtünk, nem könnyű eldobni magunktól az életet. Ahhoz, hogy meg bírj halni, nagyon keményen kell melózni, rengeteg energia, kreativitás, destrukció szükséges. Azt mondta az orvosom, miután már nem tudom, hányadik elmerohamon voltam túl, hogy próbáljuk meg ezt az energiamennyiséget konstruktívvá tenni. Így kezdtem el az írást is.
MN: Mit remélsz ettől a könyvtől? Hisz úgy fogják kezelni, mint egy médiasztorit. Bulvárbestseller lesz.
AGY: Nem azért kezdtem bele, hogy egy újabb médiasztár történetével gazdagítsam a könyvtárakat. Rangos Kati, aki egy nagyon kemény csaj, azt mondta, hogy mi bajom lehet belőle, írjam meg, aztán legfeljebb majd utána ugrom ki az ablakon. Életemben nem gondoltam, hogy könyvet fogok írni, még azt is félve szoktam kimondani, és ez nem álszentség, hogy újságíró vagyok, mert bár ma már ez a szakma egy tágabb spektrumot ölel fel, számomra még mindig van valami szentsége. Most sem gondolom, hogy elsőkötetes szerző vagyok, és már terveznem kellene a másodikat. Átéltem egy dolgot 12 évig folyamatosan, és Magyarországon még másfél millió ember éli meg ezt. Magamnak és nekik akartam segíteni.
MN: Alaposan utánanéztél a betegséged hátterének. Ez segített a gyógyulásban is?
AGY: Azért érdekelt, mert nagyon racionális ember vagyok. Tavaly nyáron megkérdeztem a kezelőorvosomat, biztos-e, hogy csak depressziós vagyok, vagy borderline, mert annyira irracionálisan viselkedem. Azt válaszolta, hogy nem tökmindegy, hogy hívjuk? Nekem nem, mert mindent tudni szeretnék róla.
MN: Magadtól jöttél rá arra, hogy ciki vagy, vagy mások szembesítettek vele?
AGY: Mások, mert én erről az egészről '93 decemberéig semmit sem tudtam. 17 éves korom körül volt egy depressziós epizód az életemben, de a kamaszkori depresszió speciális dolog, nem következik belőle, hogy visszatérjen később. Mindenesetre nagyon hasonló volt, amit '93 novemberében elkezdtem érezni.
MN: Érdekes, hogy ez az időszak az akkori munkahelyed, a Magyar Rádió válságkorszakára esik.
AGY: A Nahlik-Csúcs korszak valóban egy cirkuszokkal teli periódusa volt az életemnek. Mindenki tudta, hogy kit fognak kirúgni, én is ott voltam a listán, de én többekkel együtt előbb kiléptem, néhány kollégánk rosszallására, akik ezt etikátlannak tartották a többiekkel szemben. Van, aki meg azt mondta, hogy ilyen hülyét, ahelyett, hogy megvártam volna a végkielégítést. Úgy viselkedtem, mint egy kamasz lány. Közben meg egy nagyon boldog periódusa is volt ez az életemnek, mert akkor ismertem meg a második férjemet, Máté Gábort, aki...
MN: ...a könyved szerint minden problémád forrása...
AGY: ... akivel egy orbitokapitális szerelembe estem, azzal a kis szépséghibával, hogy neki el kellett válni két kisfiúval, akik azóta már felnőttek. Hozzám költözött, egy másfél szobás panellakásba. Erre az időszakra esett az a két súlyos incidens, hogy egymás után kétszer terhes lettem, először és ez idáig egyébként utoljára, és mivel a morális énem erősebb, és gyakorlatilag volt egy egyezségünk már az első randevún, hogy nem lesz gyerekünk, alávetettem magam ennek a megállapodásnak. Összejött egy csomó olyan dolog, ami egy nálam ezerszer erősebb idegrendszerű embert is megviselt volna. Áprilisban ismerkedtünk meg, és már októberben elkezdtem érezni, hogy itt valami nagyon nagy baj van, az összes klasszikus tünetet produkáltam az állandó sírógörcsöktől a felkelni nem tudásig, holott nagyon boldognak kellett volna lennem.
MN: Nem volt ez azonnal gyanús?
AGY: De, bár egy rövid ideig ment még. A karácsonyon túltettem magam, a szüleim külföldön, a testvéremmel meg semmilyen viszonyban nem vagyok, tök izoláltnak éreztem magam, de szilveszter éjjel már a falat kapartam fájdalmamban, és azt kívántam, hogy inkább rugdosná valaki a vesémet. És én, aki egy ateista ember vagyok, bár már abban sem vagyok biztos, hogy ez mit jelent, úgy éreztem, hogy valami iszonyú nagyot vétettem azzal, hogy ettől a két gyerektől elvettem az apját, vagy elszerettem a kolléganőmtől a férjét, és engem most így büntetnek. Sok időm persze nem volt ezen gondolkodni, mert harmadnap már kórházban voltam, és a kórházi jelentésben az állt, hogy depressziós vagyok.
MN: Akkor ezzel a könyvvel te meg is gyónsz azok felé, akiket, úgy véled, megbántottál?
AGY: Egyrészt igen, másrészt meg iszonyú cirkusz lesz belőle, az biztos, nem a szó médiabotrány értelmében. A legkevesebb bűntudatom a szakmám iránt van egyébként.
MN: Viszont esetleg az érintett gyerekek is fogják olvasni.
AGY: Az annyira érdekel, mint amennyit ők gondoltak rám az elmúlt nyolc évben, annak ellenére, hogy jó kapcsolat volt közöttünk. Igaz, amikor próbáltam ezt fenntartani velük, akkor a szülők felszólítottak, hogy hagyjam abba, mert ez egy egészségtelen dolog. Mindent elvesztettem, a házasságomat, az életemet, a meg nem született gyerekeim helyett azt a két kisfiút is, akit négy évig gyerekemként szerettem. A saját családom meg azért nem izgat, mert az nem csak ebből a könyvből derül ki, hogy a szüleimmel nem vagyok nagyon jó viszonyban. Lelkiismeret-furdalást azért érzek. Gáborral meg közel öt év együttélés után épp hogy köszönő viszonyban vagyunk.
MN: Nem lehet, hogy ő is meg mások is inkább tartottak tőled? Te magad írod, hogy kontrollálatlan voltál akkoriban, sőt a szenvedély, a függés irányított.
AGY: Például a kapcsolatfüggés. Azt szokták mondani, hogy az ember ennél a betegségnél váltogatja a tüneteit. Az én depressziós korszakaimban volt, amikor az anorexiás tünetek voltak a legerősebbek, és 37 kiló voltam, voltak olyan epizódok, amikor a kapcsolatfüggőségi elemek domináltak, annak ellenére, hogy amit velem csináltak, azt nem lehet megcsinálni egy nővel, egy emberrel, néha pedig tagadhatatlanul az alkoholizmus felé billent el.
MN: Mi volt az egésznek a legsötétebb pontja?
AGY: Amikor gyógyszerre ittam. Érződött a munkámon, hogy hülyít, lassít, hogy a nyitottságom és a világra való reflexióim eltűnnek.
MN: Figyelmeztetett valaki?
AGY: Egy ideig senki nem szólt, de valljuk be őszintén, hogy abban a közegben, amiben mi mozgunk, nem nagyon tűnik föl eleinte az ilyesmi. Aztán bejött az, hogy egy részeg pasi szörnyű, de ha egy nő be van nyomva, az sokkal cikibb. Ha egy férfi műsorvezető alkoholizál, az lehet nyílt titok, ha egy nőről van szó, akiről kiderül, hogy az alkoholizálás mellett ráadásul politoxikomán, annak elkezdenek olyanokat mondani, hogy menjél haza, és inkább a négy fal között csináld. Míg egy pasira azt mondják, hogy problematikus, addig a nő hisztis picsa. Miközben hallgattam ezeket a sémákat, közben még elvállaltam ezt-azt, mert azt hittem, meg tudom csinálni, hiszen a depreszszió tünete a kontrollvesztés is. Aggódtam, ha nem megyek, később sem hívnak. Hazugságok tömkelege következett. Azt gondolták, Albert Györgyi depressziós, tud angolul, akkor megkérdezzük tőle, hogy ne haragudj, de most ivósban vagy nem ivósban vagy. És felkértek. Jó lett volna, ha akik látták ezt, nem engedtek volna a színpadra, de sajnos engedtek, és az nagyon durva volt. Ráment egy pesti lakásunk is minderre.
MN: A férjed hogy viselte mindezt?
AGY: Rejtélyes számomra, de ő még mindig szeret. A főnixmadári képességeimben reménykedik, ugyanis én olyan vagyok, hogy amikor már mindenki azt hiszi, hogy meghaltam, akkor előbukkanok a semmiből, és mintha mi sem történt volna, folytatódik a dolog. Nagyon sokat köszönhetek annak is, hogy a férjemnek nincs köze a médiacirkuszhoz.
MN: Nem érzed úgy, hogy egy lőporos hordón ülsz, hiszen a férjed borász?
AGY: Nem, mert ha az ember egyszer eldönti, hogy nem iszik, akkor tökmindegy, hol ül. Csak a döntés születik meg nehezen. És itt jön be az amerikai iskola, hogy szeretni kell magad, mert ha nem magad miatt csinálod az egészet, hanem mondjuk egy szerelem miatt, akkor nem megy. Ez nem úgy van, hogy azért vagyok szarul, mert nincs hapsi, és ha lesz, akkor jól leszek. Ez öncsalás. Az alkohol nagyon sunyi szer, mert nem a piától van szarul, aki iszik, hanem az egész fordítva működik. Ha eleve lent vagy, és gyógyszert is szedsz, akkor lenyom, ha kiegyensúlyozott vagy, ha eszel normálisan, és ismered a limitet, abból soha semmi baj nincs. Jó ideje absztinens vagyok, de nem azért, mert alkoholista voltam, hanem mert a depresszió kísérőjelensége az ivás. Vidéken például sok alkoholista férfit látni, és azt hisszük, hogy ezek az emberek azért ilyenek, mert isznak, közben meg a depressziójukat maszkírozzák.
MN: Mondhatjuk, hogy túl vagy valamin, ami eddig megakadályozott abban, hogy normálisan élj?
AGY: Egyrészt baromi jól vagyok, másrészt voltak 2-3 napos visszacsúszások, mert nem vagyok még elég erős, de arról meggyőződtem, hogy nem érdemes az embernek olyasmivel kezdenie, ami erősebb nála. Még gyógyszert szedek. Ha a betegségem kimenetelét kéne belőnöm, az lenne az optimális, hogy annyira tudjam kontrollálni terápiával és gyógyszerrel, hogy megtanuljam a mértéket. Nem azért, mert az a hoszszú élet titka - az nem érdekel, hogy meddig élek -, hanem mert a jó élet feltétele. Sajnos nagyon szélsőséges vagyok: vagy nem csinálok egyáltalán semmit, vagy nagyon pörgök, és a kettő között nincs átmenet. Ez rendben van, amíg az ember fiatal, nincs vesztenivalója, és csak magáért felel, de azért így, negyven felett már megjöhetne a józan eszem.
