Az outing gyakorlata Nyugaton

Egy balta a hadtörténeti múzeumból

  • B. Simon Krisztián
  • 2015.11.29 15:10

Lélek

Megengedhető-e, hogy nyilvánosságra hozzuk a nekünk épp nem szimpatikus emberek szexuális orientációját? A gyakorlat hosszú ideje létezik, a hatékonysága több mint kérdéses.

„A »szexuális apartheid« idején a melegközösségeknek joguk van megvédeni magukat a homofóboktól, legyenek azok hetero- vagy homoszexuálisok” – érvel Peter Tatchell brit aktivista, egykori munkás-, majd zöldpárti politikus, aki az OutRage! melegjogi szervezet alapítójaként a 90-es évek eleje óta munkálkodik azon, hogy közéleti szereplők ne lehessenek háborítatlanul homofóbok – legalábbis akkor, ha azonos nemű partnerrel van szexuá­lis viszonyuk. Tatchell egyebek mellett levelet írt parlamenti képviselőknek, és kérte, ne űzzenek homofób politikát, ha nem akarják, hogy nyilvánosságra kerüljön homoszexualitásuk. Máskor plakátokon szólította fel az anglikán püspököket, hogy bújjanak elő, mert nincs rendben, hogy melegellenes prédiká­ciókat tartanak, miközben férfiakkal van nemi kapcsolatuk.

A Tatchell-féle outingnak mindazonáltal vannak szabályai. Az aktivista 1998-ban a The Independentben úgy érvelt, hogy csakis akkor lehet valakinek a szexuális orientációját akarata ellenére is nyilvánosságra hozni, ha a közszereplő visszaél a helyzetével, és árt a melegközösségnek. De az outing még ilyenkor is csak a legvégső eszköz lehet, olyan esetekben szabad élni vele, amikor nyilvánvaló, hogy a meggyőzés nem járt sikerrel.

 

Szabályok

„Fontos, hogy a melegek előbújjanak. De hogy mikor és milyen módon hozzák nyilvánosságra, azt maguknak kell eldönteniük” – írja Tatchell a New Statesmanben. Úgy véli, ha nem vállalják szexuális orientációjukat – és ezt a nézetét az outing támogatói közül sokan osztják –, a társadalom nagy része továbbra sem fogja észlelni, milyen sokan szenvednek amiatt, hogy nem tekintik egyenrangúnak az LMBTQ-közösséget.

Hasonló a Társaság a Szabadságjogokért álláspontja is. „A szexuális irányultságra vonatkozó adat a magyar szabályozás szerint különleges személyes adatnak minősül, vagyis különösen védett, és csak az illető írásbeli hozzájárulásával hozható nyilvánosságra. Ezt az adatvédelmi szabályt azonban a szólásszabadsághoz való joggal együtt kell értelmezni akkor, amikor egy konkrét személy outolásáról van szó – vélekedik Dojcsák Dalma, a TASZ politikai szabadságjogok programjának munkatársa. – Előfordulhat ugyanis, hogy az illető közszereplő, sőt, akár közhatalmat gyakorló személy olyan homofób kijelentéseket tett, vagy az LMBT-közösség számára olyan hátrányos állami intézkedéseket támogatott, amelyek igazolhatják, hogy a választópolgárok információhoz jussanak az illető közéleti és magánéleti viselkedése közötti ellentmondásról. Tipikusan tehát olyan politikusok esetén igazolható a magánélet nyilvános megvitatása, akik közéleti tevékenységük során mások magánéletét kívánják szabályozni, egyes magán­életi értékválasztásokat magasabb rendűnek, míg másokat erkölcstelennek bélyegeznek, és ennek megfelelő állami szabályozás kialakításában közreműködnek.”

Amit ma outingnak nevezünk, az elsősorban a melegek társadalmi elfogadottságát kívánja elősegíteni – még ha sokan nem is bánják, hogy az előugrasztott homofób politikusok, közszereplők könnyen belebukhatnak egy ilyen akcióba. Ám egy ehhez megtévesztésig hasonlító gyakorlat a 20. század elején sokkal inkább a megbélyegzést, és azon keresztül politikai előnyök kiharcolását szolgálta.

A szálak a századforduló Németországába vezetnek. „A homoszexuális férfi mint a házasságot kerülő, élvhajhász, integrálhatatlan személy jelent meg 19. század köztudatában, aki nem vállalja az apasággal járó felelősséget, titkolja a magánéletét, és megpróbál kibújni mindenféle társadalmi kontroll alól” – mondja Klaus van Eickels, a Bambergi Egyetem sze­xualitással foglalkozó történésze. (Bővebben lásd a van Eickelsszel készült korábbi interjúnkat: „Ezenkívül szerette a szodómiát is” , Magyar Narancs, 2014. július 3.) Ennek hatására kezdtek el Németországban és az Osztrák–Magyar Monarchiában is orvosok foglalkozni a homoszexualitással, s került a férfi és férfi közötti anális közösülés a büntető törvénykönyvekbe. Az úgynevezett Eulenburg-per volt az első olyan alkalom, hogy Németországban nagyobb botrány kerekedett egy ember szexuális orientációjának megszellőztetéséből. Philipp zu Eulenburg herceget, II. Vilmos császár nevelőjét és udvarának szürke eminenciását ugyanis azzal vádolták meg német lapok, hogy több férfival is viszonya volt. Pár évvel korábban Friedrich Alfred Krupp gyáriparosról szellőztették meg, hogy „pederaszta” és Capri szigetén kéjlakot rendeztetett be, ahol kiskorú fiúkkal mulat – de ezt Eickles elmondása szerint a polgári körök még „államellenes szocialista propagandának” tekintették, így nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Az Eulenburg-botrány nyomán viszont a „homoszexuális” szitokszóvá vált Németországban, és előszeretettel kezdték el használni politikai ellenfelek lejáratására (míg az Egyesült Királyságban vagy az Egyesült Államokban csupán a II. világháború után jött szokásba ugyanez).

Ezek az esetek mégsem nevezhetők outingnak, hiszen az Eulenburgot hírbe hozó Maximilian Hardent a legkevésbé sem érdekelte, jobb lesz-e majd ettől a melegközösségnek, ő azt akarta az olvasók tudtára hozni, hogy II. Vilmos császár inkompetens uralkodó, s a kíséretében valamifajta homoszexuális hálózat munkálkodik. Amelynek még franciák is vannak a tagjai között! Az eset hatására Magnus Hirschfeld, a neves szexológus és homosze­xuá­lis aktivista úgy döntött, az általa létrehozott Tudományos-humanitárius Bizottság so­ha nem fog melegeket előbújtatni. E nélkül is volt elég zaftos ügy a korszak sajtójában.

A 19. század végén a brit lapok részletesen taglalták Oscar Wilde ügyét. Az író becsületsértés miatt pert indított Queensberry márki ellen, aki előzőleg pederasztának nevezte őt. A márki ezért akár két év börtönt is kaphatott volna, hacsak nem bizonyítja be, hogy Wilde ténylegesen saját neméhez vonzódik. Queensberry magánnyomozókat fogadott, és végül több férfi prostituált is tanúsította, hogy viszonya volt Wilde-dal. Ezért végül Wilde-nak kellett a per költségeit állnia, amire ráment minden vagyona. Nagyjából ugyanekkor a melegközösség elkezdte papírra vetni, ki mindenki tartozik közéjük. Ferenc József öccséről, a Luziwuzinak becézett Habsburg–Lotaringiai Lajos Viktor főhercegről nem sokkal halála után jelent meg egy pamflet – vagy ahogy szerzője, Max Re­versi nevezte: „filozófiai tanulmány” –, amely a főherceg női ruhák és lovászfiúk iránti lelkesedését tárta az olvasóközönség elé. A pamfletet Adolph Brand, a Der Eigene c. homoszexuális-folyóirat kiadója közölte. Sokan őt tekintik a modern outing feltalálójának, mivel lapjában Bernhard von Bülow német kancellár állítólagos homoszexualitását is pertraktálta. Von Bülow annak rendje és módja szerint be is perelte rágalmazásért; Brand 18 hónapot töltött börtönben.

 

Még pár rázós évtized

A nemzetiszocializmus kora sem volt mentes a botrányoktól. A késői weimari köztársaság idején a szociáldemokraták tudatosan építették fel a homoszexuális nemzetiszocialista képét, hogy ezzel járassák le a nácikat és ifjúsági mozgalmaikat; a munkásmozgalomban a polgári puritanizmus dívott. „Egy proletár tiszta és tisztességes a szexuális viselkedésében, azaz nem jár prostituáltakhoz, és nem vesz részt homoszexuális tevékenységben” – meséli van Eickels. E stratégia növelte a társadalmi nyomást a nemzetiszocialista vezetésen: ha elterjed, hogy maguk is melegek, akkor mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét. Ezért is szigorították a nácik a büntető törvénykönyvet, ami onnantól mindennemű homoszexuális aktust büntetni rendelt, nem csak az anális penetrációt. Ezt a közszereplők közül leginkább Ernst Röhm, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt félkatonai egysége, a Sturmabteilung vezetője sínylette meg. Ellene először a szocdem lapok indítottak lejárató kampányt, majd közeli barátja, Adolf Hitler 1934-ben, a hosszú kések éjszakáján letartóztatta és kivégeztette.

Az angolszász bulvársajtó a II. világháború után jött rá arra, mennyire szeretik az olvasók, ha egy hírességről kiderül, hogy meleg. Ennek köszönhette sikerét a The Confidential c. amerikai lap is, és emiatt ütötte meg a bokáját a brit Daily Mirror, hiszen nyolcezer font kártérítést kellett fizetnie egy Liberace nevű, azóta elfeledett zongoraművésznek, mivel egy írásában arra utalt, hogy az előadóművész esetleg homoszexuális lehet. Ez az összeg mai értéken nagyjából félmillió fontnak, azaz több mint 200 millió forintnak felel meg. Akkoriban a homoszexualitás még büntetendő volt az Egyesült Királyságban, így nem csoda, hogy a művész minden erejével azon volt, hogy ne kerüljön gyanúba.

Az Egyesült Államokban az első híres outing Harvey Milk politikus és melegjogi aktivista nevéhez kötődik, aki a 70-es években elkotyogta a Gerald Ford elnök életét megmentő Oliver Sipple vietnami veteránról, hogy ő is a melegközösség tagja. Sokak szerint ez vezetett oda, hogy Sipple elidegenedett a családjától, inni kezdett, elhízott, depressziós lett, majd 47 éves korában meghalt. A nagyobb outinghullám bő évtizeddel később indult. Larry Gross a homoszexualitás történelmi és kulturális enciklopédiájában azt írja, hogy az outing a 80-as és 90-es évek fordulóján leginkább az AIDS terjedése miatt vált fontossá Amerikában. Amikor a vírus halálos áldozatainak száma százezres nagyságrendben mozgott, a politika és a média pedig jó esetben közönnyel, de legtöbbször ellenséges indulatokkal válaszolt, a melegközösségben egyre elfogadottabb lett az a nézet, hogy háború folyik a homoszexuálisok ellen. A háborúban pedig drasztikus eszközökhöz kell nyúlni. Michelangelo Sagnorile melegjogi aktivista 1989-ben kezdte el nyilvánosságra hozni az OutWeek magazinban, hogy Hollywoodban ki vonzódik a saját neméhez. Többek között Jodie Foster Oscar-díjas színésznő, Barry Diller üzletember és David Geffen lemezki­adó-tulajdonos neve jelent meg a cikkeiben. Ekkoriban fogalmazódtak meg az outing alkalmazásának fel­tételei is: akkor elfogadható, ha álszent, homofób politikát művelő ­politikussal szemben alkalmazzák; ­akkor, ha sztereotípiákat rombol le (mint híres sportolók vagy filmsztárok esetében); vagy ha halott a célszemély. Az outingot rengeteg kritika érte – ám a gyakorlat támogatói szerint végső következményei pozitívak. Steve Gunderson republikánus kongresszusi képviselő például az után kezdett melegbarát törvényeket támogatni, hogy outolták. Tatchell is arról számolt be, hogy a papok fenyegetése után az anglikán egyház végre szóba állt a melegközösségekkel.

 

Ma már senkit se érdekel

Az Outrage c. dokumentumfilm főhőse az a Michael Rogers, aki több homofób amerikai politikus szexuális preferenciáit is kiteregette a blogjában. Ed Schrock kongresszusi képviselőről például hangfelvétellel bizonyította be, hogy telefonon rendelt magának szeretőt, Larry Craig szenátor szexuális szokásairól pedig már az előtt is írt, hogy a szenátort 2007-ben letartóztatták, amiért egy álruhás rendőrt orálisan akart kielégíteni egy nyilvános vécében. A filmben több megszólaló, többek között Jim McGreevey, New Jersey egykori kormányzója (aki maga is outolni kényszerült) arról beszél, hogy bizonyos szempontból érthető, ha a homoszexuális képviselők homofóbokká válnak. Ifjúkoruktól azt látják, hogy a politikában a siker kulcsa az, ha elhitetik a választókkal, hogy teljesen hétköznapi (hetero)szexuális életet élnek. A vágyaikat kénytelenek elnyomni, esetleg parkolókban vagy nyilvános vécékben kiélni, emiatt még inkább megundorodnak maguktól, és megpróbálnak kompenzálni. Az egyik interjúalany szerint ez azzal egyenértékű, mint amikor a középiskolában a meleg fiúk is beállnak állítólagos „buzikat” verni, hiszen így tudják elkerülni, hogy maguk is gyanúba keveredjenek.

A homofóbbá váló homoszexuális politikus azonban már nem sokáig lesz jelen a nyugati politikában. „Az outingot a 90-es években már csak szórványosan használták Németországban. A politikai és társadalmi szereplők egy idő után azt vették észre, hogy ezzel nem járulnak hozzá a homoszexualitás elfogadottságához, és a vádak már a lejáratásra sem alkalmasak” – mondja van Eickels. Ráadásul egyre több politikus maga jelenti be, hogy meleg. Klaus Wowereit, Berlin nemrég leköszönt polgármestere vagy Guido Westerwelle, a második Merkel-kormány külügyminisztere ugyan azért bújtak elő, mert tartottak tőle, hogy más úton derül ki homoszexualitásuk, de ez végül egyikük politikai karrierjének sem ártott. „A homoszexualitás elfogadottsága olyan szinten van ma a német társadalomban, hogy az outing már ósdi, idejétmúlt módszernek tekinthető” – teszi hozzá még van Eickels. Hasonló véleményen volt nemrég David Carr, a New York Times kolumnistája is. Ő annak apropóján írt, hogy a Gawker Shepard Smithről, a konzervatív és olykor erősen homofób Fox News hírcsatorna bemondójáról írta meg, hogy randevúzott egy férfival. „Most, hogy a melegházasság valósággá vált, az egyes emberek szexuális orientációja nemhogy nem hír, de még csak nem is érdekes” – írta Carr.

Neked ajánljuk

A varacsk alatt

Jane Campion hosszan megpihent legutóbbi rendezése, a 2009-es, Keats életéről szóló Fényes csillag után, azóta csak egy remek krimisorozatot, A tó tükrét láthattuk tőle.

A hiányzó hetes

Milyen kapcsolat van egy széndarab és egy tájkép, vagy a „szabálytalanul” szabályos mértani test és egy karkörzés között? Mire (vagy kire) utal a kiállítás címe? Miért fontos a hetes szám?

Vif

A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.

Egy szabad ember

  • Babarczy Eszter

„Egy elkövetkező nemzedéknek, akik remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk”indul a harminc év történetfilozófiai, eszmetörténeti és politikai írásait összegyűjtő kötet. Gyurgyák nem változtatott az eredeti szövegeken, összeállításuk mégis politikai tett: a szerző hitvallást tesz, amelytől az ország sorsának jobbra fordulását várja. Ez a hitvallás egy angolszász típusú konzervativizmusé, amely, mint Gyurgyák maga mondja, elveszített lehetőség volt a magyar történelemben, különösen a rendszerváltás után.

Majd legközelebb

  • Rádai Andrea

Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között.

Törvényen kívüli ösztönök

Nyolc afrikai férfi táncos jön ki a színpad elejére. Meztelen testükre húzott fekete öltönyükben felsorakoznak a rámpán, farkasszemet néznek a közönséggel. Kitartóan, sokáig. Miféle szakadékot lép át, vagy nem lép át a tekintetünk? Az ő szemükben lehetne düh, méreg, dac, elég, ha a gyarmatosításra, háborúkra, a menekülthelyzetre gondolunk. De nincs. Csak úgy néznek.

Vissza a szamárpadba

  • A szerk.

Nagyszabású szélsőjobboldali összejövetelnek, öndefiníciója szerint egyenesen csúcstalálkozónak adott otthont a múlt hétvégén Lengyelország fővárosa. A The Warsaw Summit házigazdája a Jog és Igazságosság (PiS) és Jarosław Kaczyński pártelnök voltak, vélelmezett titkos célja pedig az, hogy az európai hasonelvű pártokat egységbe kovácsolja.

„Párizsban minden volt”

  • Artner Sisso

A Jel Színház alapítója a vajdasági Magyarkanizsáról indult képzőművészként, s előbb Budapesten, majd Párizsban lett táncos és koreográfus. Legutóbbi darabja, az OMMA kapcsán beszélgettünk, emlékezve az első előadására, a Pekingi kacsára is.

Hozza a kötelezőt

  • Sausic Attila (Berlin)

Németországban megszigorították a járványellenes intézkedéseket. Angela Merkel megjelenésünk napján adja át irodáját a parlament által szerdán megválasztott szociáldemokrata kancellárnak. Olaf Scholz általános oltáskötelezettség bevezetését tervezi. S mennyi szép törekvés és nemes szándék említhető az új kormány programjából!

„Rohadjon szét ott, ahol van!”

A szakértő szerint kisebbek, az építtető szerint megfelelő méretűek a Nagy-Magyarországot bemutató mórahalmi Mini Hungary Park makettépületei. A Szegedi Törvényszéken zajló büntetőper nem azt vizsgálja, mi mekkora, hanem hogy meg akarták-e rövidíteni az államot és az Európai Uniót.

„Innen csak elmenni lehet”

Négyszázszoros ingatlanár-különbség is lehet Budapest belvárosa és például a Békés megyei Kevermes vagy Kötegyán között. Kevermesen jártunk, s mellbevágó szegénységet és pusztulást láttunk.

„Ekkora szakadék máshol nincs”

Mivel elégedetlenek a mai fiatalok, és miért a magyarok a leg­op­ti­mistábbak a visegrádi négyek közül? Mi lehet az oka a politikai hovatartozás szerinti megosztottságnak, és mi az az egy kérdés, amelyben mégis egyetért fideszes és ellenzéki fiatal?