Krizsán Róbert nem ismerte az apját, ezért az anyja nevét viselte. Rövid életében – néhány szűkre szabott évet leszámítva – nehéz sorsa volt. A legjobb az az időszak volt, amikor anyjától elköltözött, és a nagyszüleivel élt. Őket szerette a legjobban.
Nagyapja és nagyanyja azonban két évvel ezelőtt, gyors egymásutánban meghalt, Robi általános iskolás éveinek a vége felé. Ezt követően kényszerűen visszakerült az anyjához és annak élettársához, akiknek már közös gyerekük volt. Robi nem találta meg a közös hangot anyja élettársával.
Mivel szakmát szeretett volna tanulni, a több békéscsabai középiskolából összevont Békéscsabai Szakképzési Centrum Szent-Györgyi Albert Szakgimnáziumába iratkozott be. A nyomdaipari osztályt választotta, és a többségében fiúosztályban – emlékszik vissza az egyik szülő – az osztályfőnöke azt mondta róla többeknek, hogy a legjobb képességűek között van. Erre az értékelésre Robi rácáfolt a kilencedik osztály végén: két tantárgyból megbukott, és az idén nyár végén pótvizsgáznia kellett.
Vagy ő, vagy én!
A fiú a középiskola első tanévében nem beszélt senkinek a megoldhatatlanul előtte tornyosuló mindennapi nehézségekről. Amióta a nagyszülei halála után visszaköltözött anyjához – derült ki később –, állandó feszültségben élt. Édesanyjának a féltestvére és a párja sokkal fontosabb volt nála, a nevelőapjától pedig tartott.
| ||
A nagyszülői ház biztonsága, óvó szeretete megszűnt. Kemény, rideg, szeretet nélküli korszak következett. Ezt ő így nem fogalmazta meg soha, egyszerűen csak rosszul, idegenül érezte magát. Aligha tévedünk nagyot, ha a szakgimnázium első osztályában elért gyatra eredményeket és bukásokat az otthontalanságérzettel és a szeretethiánnyal, a mindennapos családi stresszel hozzuk összefüggésbe.
Robi az új lakhelyén és a középiskolában nem találta a helyét. Zárkózottá vált, és az osztályközösségen kívül rekedt. „Fura” volt, nem volt például telefonja, miközben sokan a legjobb mobilokkal villantottak.
Idén nyáron az anyját az élettársa döntés elé állította: „Vagy a fiad, vagy én, egyikünknek menni kell!” Nem tudni, mekkora lelki tusa és nyomás után az anyja az élettársát és a közös gyereket választotta. Robinak mennie kellett. A nyár közepén a keresztszüleihez került, ahol egy-két hétig volt csak maradása. Utána az utcán találta magát – szó szerint – pénz, ellátás és minden kapaszkodó nélkül. Rejtély, hogy éjszakánként hol húzta meg magát, és mit evett. Néhány napig Békéscsaba utcáit és tereit rótta; a történtek olyan sokkhatásként érték, hogy az egyik nap a nyílt utcán rosszul lett, elájult. Rohammentő vitte be a békési megyeszékhely kórházába, epilepsziára emlékeztető tünetekkel.
A kórházi ápolás közben értesítették a történtekről Robi anyját és a békéscsabai gyámhatóságot. Az anyja azonban közölte, hogy lemondott nagyobbik gyermekéről, aki így a hivatalos eljárás után gyermekotthonba került, és gyámot jelöltek ki neki. Hiába volt békéscsabai középiskolás, a viharsaroki megyeszékhelytől majdnem 60 kilométerre lévő Dévaványára került, ahol a szakmai program szerint az önálló életre készítik fel a bekerülőket.
A kórházi kezelés után üzent osztályfőnökének, hogy mindenképpen elmegy a pótvizsgára, és folytatja az iskolát.
Vallomás
Az augusztusi pótvizsgára Robi felkészülten ment, és jól is teljesített. De a vizsgabizottság és a jelenlévők szemét valósággal kiverte Robi viseltes ruhája. Osztályfőnöke meg is kérdezte tőle, mi a baj. A fiú ezt akkor azzal hárította, hogy egyelőre semmiképp sem szeretne beszélni erről. A szülők elmondása szerint a pótvizsga után néhány nappal aztán megtörtént Robi és osztályfőnöke között a tisztázó beszélgetés: a fiú mindent elmondott kétségbeejtő élethelyzetéről. Miután világossá vált, hogy önhibáján kívül milyen problémákkal kell küzdenie ennek a 16 éves fiúnak, egyik napról a másikra megváltozott körülötte minden.
A szeptember még úgy kezdődött, hogy Robi továbbra is naponta ment be Dévaványáról a békéscsabai Szent-Györgyi Szakgimnáziumba. Ez naponta két-két óra fárasztó és időpocsékoló utazással járt. A középiskola azonban gyorsan lépett, és Robi helyet kapott az oktatási intézmény melletti kollégiumban egy kétágyas szobában. Az új tanév első szülői értekezletén, szeptember végén elhangzott, hogy Robi az osztállyal maradt, s hogy nem kegyelemből engedték a tizedikbe, hanem megdolgozott érte a pótvizsgán.
A matematika–kémia szakos osztályfőnök lényegre törően ismertette Robi helyzetét, a szülők mellett a diákoknak is beszélt Robi körülményeiről. Mindenkitől segítséget, megértést és tapintatot kért. A tizedikes nyomdásztanulók ezek után 100-200 forintokat adtak időnként az osztályfőnöknek – szigorúan a fiú háta mögött –, ami zsebpénzként került Robihoz. Akinek így életében először volt saját pénze. Robi többször kérte tanárát, hogy ne adjon neki sokat, mert egyrészt nem tudja jól elkölteni, másrészt fél, hogy a gyerekotthonban ellopják tőle. A „sok pénz” persze relatív: néhány száz forintról volt szó egy-egy alkalommal.
Emberek
Az osztályba járó gyerekek szülei ennél is tovább mentek. Többszöri rákérdezés után az egyik szülői értekezleten megtudták, hogy Robi szeptemberi menzáját az osztályfőnöke fizette ki. (A szülők szerint, amíg Dévaványáról járt be, a gyerekotthonból kora reggel mindössze egy-két szendviccsel bocsátották útra Robit, aki mindig késő délután ért vissza.)
A diákok szüleikkel folytatott otthoni beszélgetéseinek rendszeressé váló szereplője Robi lett. Októbertől a szülők zárt Facebook-csoportot hoztak létre, s mindent itt beszéltek meg és egyeztettek – Robi megsegítése ügyében is. Az iskolakezdés utáni második hónaptól Robi menzáját összeadták, majd jó minőségű nadrágokat, pólókat és pulóvereket hoztak neki. (Ennek ellenére a fiú a legtöbbször egy már viseltesebb kék pulcsit hordott. Azt még a nagyszüleitől kapta, ezért ragaszkodott hozzá.)
A tél közeledtével a szülők bakancsra és télikabátra kezdtek pénzt gyűjteni. Volt, aki 500, mások 1000, de akadt, aki 2000 forintot adott be. Így lett téli cipője és divatos téli dzsekije a fiúnak. Utóbbit az egyik helyi sportáruházban vették meg, ott volt Robi is, ő választotta ki. Mindezt olyan kulturáltan rendezte el az osztály, a tanárok és a szülők, hogy Robi nem érezte feszélyezve magát.
„Ha van összefogás, akkor van valódi közösség. Ha létezik együttműködés tanárok, diákok, osztályfőnök és szülők között, akkor ez az volt. Robi megváltozott, beilleszkedett az osztályba, s talán fellengzősen hangzik, de új életet kezdett. Ennek mindenki örült. Sokan úgy érezték, jobb emberek lettek, mert valódi segítséget tudtak nyújtani egy nehéz sorsú fiúnak, aki történetesen az ő gyermekük osztálytársa” – mondta a Narancsnak egy szülő, aki kis híján elsírta magát, amikor erről beszélgettünk.
Senki nem sejthette, hogy mindez rövid ideig tart. A december 4-i Mikulás-napi parti jól sikerült, Robi újra megerősítést kapott, hogy segítő és befogadó közösség tagja lett. A bulin kapott ajándékával boldogan ment fel kollégiumi szobájába, ahol beköltözése óta ezen az estén aludt egyedül először (a szobatársa hazautazott). Este 10 órakor látták utoljára élve. Másnap kora reggel holtan találták. A tragikus hír futótűzként terjedt. Nem véletlenül: a helyszíneléskor a kollégiumhoz öt rendőr- és egy mentőautó érkezett, nem akármekkora feltűnést keltve a közeli iskolában. Még aznap több szülő hazavitte gyerekét a kollégiumból.
Többfelől hallottuk, hogy Robi megfulladt. Nem kizárt, hogy a nyáron jelentkezett epilepszia vagy egy ahhoz hasonló betegség miatti újabb roham végzett vele éjszaka vagy hajnalban.
A Békéscsabai Rendőrkapitányság közigazgatási eljárás keretében vizsgálja a 16 éves Krizsán Róbert halálát, a történtek tisztázásába igazságügyi orvos szakértőt is bevontak. Mint ilyenkor mindig, vizsgálják a halál okát és pontos időpontját, valamint azt, hogy ha közvetetten is, de felmerülhet-e bárkinek a felelőssége. Erre tekintettel az iskolavezetés és az általunk megkeresett tanárok nem is kívántak megszólalni az ügyben.
Robi halálhíre eljutott az anyjához is. Lapzártánk idején annyit tudni, hogy Robi temetését a karácsonyt megelőző hétre tűzték ki Szarvason. A békéscsabai középiskolában gyűjtés indult, hogy hozzájáruljanak a méltó szertartás költségeihez. A tragédia nyomán Robi osztályát pszichológus segíti, eddig egyszer beszélt a 16 éves kamaszokkal.
(Cikkünk eredetileg december 19-én, a Magyar Narancs karácsonyi számában jelent meg először.)
