„Ez egy természetes terület, a 2,5 hektáron az összes erdőalkotó fával találkozhatunk az egyéves cserjéktől a közel 300 éves böhöncökig. Ebben a látszólagos rendezetlenségben van az igazi, önmagát fenntartó rend. Itt mindenki találhat olyan fát, ami a hozzátartozója életéhez, habitusához, karakteréhez illik” – mondja Czumpf Attila tulajdonos, és szavainak az erdő csendje ad nyomatékot. Csak a hó ropog a talpunk alatt, még a patak is befagyott. A Tata közelében, Agostyántól nem messze, a gerecsei tájegység erdejében járunk, ami egyúttal temető is – koporsók és sírkövek nélkül.
Plüssmaci hamvaknak
Az elmúlt évtizedekben átalakultak a nyugati társadalom temetkezési szokásai. Ha fél évszázada valaki azt mondta volna, hogy a holttestek többségét hamarosan professzionális hamvasztóban fogják elégetni, az égésterméket összekeverik a vasgolyókkal porrá zúzott csontokkal, majd a hamvakat egy urnában temetik el, senki nem hisz neki, legfőképp a koporsógyártók nem. De ez történt: a koporsós temetések visszaszorultak, a hamvasztás hódít. Magyarországon negyedszázaddal ezelőtt a temetéseknek csak a harmada volt hamvasztásos, ma már több mint a fele, de a nagyvárosokban a még mindig hagyományosnak mondott koporsós „eljárás” már csak a temetések egyötödét teszi ki, ráadásul a vállalkozók mindenféle speciális szolgáltatásokat is nyújtanak. Úgy tűnik, a sírok gondozása egyre inkább teher az élőknek, miközben növekszik az igény, hogy egyedi, az elhunyt életéből, szokásaiból, világképéből következő gesztusok jelenjenek meg. Ilyen lehet például a szív vagy a focilabda alakú, az elhunyt portréjával díszített urna, a maradványok egy részét tartalmazó ékszer, vagy a kagylót formázó otthoni relikviatartó. A hamvakat ugyanis annak ellenére egyre többen helyezik el otthonukban, hogy a 2013-as kegyeleti törvény épp a hamvasztás terjedése miatt, mások szerint a temetői lobbi hatására szigorított ezen: igazolni kell, hogy a hamvak méltó, az összes családtag által látogatható helyre kerülnek, a saját kertben történő urnaelhelyezéshez vagy a hamvak szétszórásához pedig további engedélyek kellenek a családtagoktól vagy a terület tulajdonosától.
A temetkezési vállalkozók elsőre meghökkentőnek tűnő szolgáltatásokat is biztosítanak. Egyre több helyen és olcsóbban elérhető a hamvak vízbe vagy a temetői földbe szórása, de van olyan cég is, amelyik repülős, hőlégballonos, sőt, űrhajós szórást is megszervez, a hamvakból mesterséges korallzátonyt készít, vagy tűzijáték-rakétába tölti és fellövi az égbe, esetleg puha, „bármikor megölelhető plüssmaciba” csomagolja, hogy „a gyanútlan látogatók szeme elől eldugva lapuljunk a nappalink polcán, továbbra is szűk családi körben”.
Nyom nélkül eltűnni
De hódít a környezettudatos, a károsanyag-kibocsátást, a ráfordított időt, pénzt és energiát minimalizáló szemlélet is. A ma már több szervezettel (Natural Death Center, Natural Burial Company), a bioélelmiszereket ellenőrző hálózathoz hasonló rendszerrel (Green Burial Council) rendelkező mozgalom lényege az ökológiai elvek érvényesítése a teljes temetési folyamatban, a búcsúztatási módok leegyszerűsítése, azt sugallván, hogy a „fenntartható biorészlegek” kialakításával gazdaságilag is jól járnak a temetők. A koncepciót a kilencvenes évek közepén a nagy-britanniai Carlisle-ben az anyagi nehézségek miatt dolgozta ki a temető vezetője, de pár évvel később az Egyesült Államokban a The Ramsey Creek Preserve már a világ első ökotemetőjeként nyílt meg, ahol kizárólag olyan holttesteket helyeznek el, amiket semmilyen konzerváló kemikáliával nem kezeltek. A ragasztás és a fémfogó nélküli koporsóknak kezeletlen fából kell lenniük, de megengedett a természetes gyapjútakaróba tekert holttest temetése is. Itt a sírokat általában nem látják el jelzéssel, de egy földön fekvő, megvésett kő belefér, ha az előfordul a környéken, mivel a „temető” üzemeltetői itt főleg a természetvédelmi terület hosszú távú megőrzésén dolgoznak. Ilyen és ehhez hasonló területből jelenleg több mint ötven van a tengerentúlon, s nem számoltuk bele a hagyományos nyughelyek hasonló szolgáltatásait. De vannak olyanok, akik az igazi biotemetést otthon képzelik el: az amerikai Jerri Lyons „házi temetést” népszerűsítő projektje a három londoni pszichoterapeuta által alapított Natural Death Care intézet elveit követi. Ők azt vallják, hogy biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy az ember személyes környezetében, otthon halhasson meg úgy, hogy kórházi dolgozók vagy temetkezési cégek alkalmazottjai helyett a szerettei foglalkoznak vele az utolsó órákban és az utolsó órák után.
A gyapjútakaróba tekert vagy lebomló kartonkoporsóban földbe tett, vegyszermentes holttest a természetes lebomlás során nyom nélkül tűnik el, mindenféle energiaráfordítás és károsanyag-kibocsátás nélkül, sőt utolsó környezetbarát tettként tápanyaggal is ellátja a bioszférát – ez a gondolat egyre többeknek jelent megnyugvást. De már a hagyományos hamvak Dunába eresztése, szétszórása vagy lebomló urnában történő elhelyezése is lényegesen zöldebb megoldás, mint a koporsós temetés, és ezek a szolgáltatások egyre népszerűbbek Magyarországon is. Ugyancsak elterjedt itthon a Bios környezetbarát urna is, amihez jár egy juhar-, kőris- vagy páfrányfenyőfamag és csírázást segítő keverék is – így a temetés egyben faültetés is.
De hol szórhatjuk szét vagy ültethetjük el faként szeretteink hamvait? A szabályozást betartva csakis saját kertünkben vagy a terület tulajdonosának írásos engedélyével, közterületen, közparkban semmiképp. A Fővárosi Közgyűlés egyik albizottsága tavaly májusban hozott erről egy precedens értékű döntést: hiába kérte egy fővárosi lakos, nem kapott engedélyt arra, hogy édesanyja hamvait a Margitszigeten szórja szét. A testület arra hivatkozott, hogy a közpark használóinak rekreációhoz való joga elsőbbséget élvez a területen, a kegyeleti szolgáltatásokkal a temetőkhöz kell fordulni.
A két és fél hektáros agostyáni emlékerdőt azok választhatják, akiknek nincs a tulajdonukban megfelelő terület. Itt kizárólag organikus alapanyagból készült, karbonsemleges, a természet részévé váló urnákat helyeznek el egy választott fa tövébe, majd fémhuzallal a fához rögzítenek egy névtáblát az elhunyt nevével. Lehetőség van facsemeték ültetésére is a hamvakkal együtt, de erre még nem volt példa.
Sír az erdő
„Az az alapelv, hogy változatlanul kell hagyni az erdőt. Szezonális virágok a szertartás során elhelyezhetők, de pár nap múlva elvisszük azokat is. Csak a névtábla maradhat, a fémszalagot évente kiengedjük, hogy ne gátolja a fát a növésben” – mondja az agrármérnök és humánökológus Czumpf Attila, aki nemcsak a terület tulajdonosa, hanem az emlékerdő mellett működő ökofalu alapítója és a Natura 2000-es terület megóvásáért felelő Természetes Életmód Alapítvány elnöke is. „Az emlékerdő koncepciója egybevág az ökofalu filozófiájával: a mi feladatunk, hogy a modern kori életünk lehetőségeit arányosítsuk az ökoszisztéma szolgáltatóképességével. Ez a fönntarthatóság üzenete, mára kényszere is” – mondja, miközben átkelünk az emlékerdőnél húzódó, egykor az Esterházy-birtokhatár jelölésére szolgáló árkon. „A cél az együttműködés a természettel, ha úgy tetszik, a teremtett világgal, az ember életében és halálában is”– fűzi még hozzá.
A területen már a kétezres évek elején is temetkeztek olyanok, akik kapcsolatban álltak az ökofaluval, a rekonstruált Árpád-kori templom körül egy tucat fejfa látható. A különleges temetkezési helynek híre ment, még az emlékezetes rádiósorozat, A Szabó család egyik tagját is ide temették el szimbolikusan, nyilván nem függetlenül attól, hogy a sorozatot író Bakonyi Péter jó barátja volt Czumpf Attilának. Az emlékerdő kidolgozása viszont egy hazatelepült fiatal vállalkozó érdeme. Az agrár- és vadgazdálkodási mérnök-informatikus Bihari Imre nyolc évig élt Ausztráliában. Miután hazajött, lebomló koporsók forgalmazásával és hamvasztóüzemek fejlesztésével próbálkozott, sikertelenül. Az emlékerdő ötletét egy több mint tíz éve működő német cégnél látta meg, a részletekre később a salzburgi Maximilian Mayr Melnhof báró tanította meg. „Ő annyival volt könnyebb helyzetben, hogy van 35 ezer hektár saját erdője. Itthon, amikor kapcsolatok és vállalkozói tapasztalat nélkül belekezdtem, azzal szembesültem, hogy a külföldi példákat nem lehet ráhúzni a magyar szabályozásra. A megfelelő erdőterület megtalálása a legnagyobb probléma. Az agostyáni emlékerdő igazából egy jövőbeni szolgáltatás referenciaterülete” – mondja Bihari.
A vállalkozás mostanában nyugvóponton van. Ha valaki rátalál az interneten az emlékerdőre, vállalják a temettetést, de a temetkezési vállalkozók maguktól nem ajánlják. Alig több mint egy tucat szertartást végeztek itt az elmúlt másfél évben. Az osztrák, német, svájci példák alapján kidolgozták a saját módszerüket, kiépítették az értékesítési hálózatot, és Bihari szerint már csak egy fővároshoz közelebbi, 5–10 hektáros terület kellene ahhoz, hogy szélesebb körben ismert legyen az emlékerdő-koncepció. Csakhogy hiába tetszett mindez a Földművelésügyi Minisztériumnak, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalnak, az Országos Erdészeti Egyesületnek, a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnak és a Pilisi Parkerdő Zrt.-nek, előbb-utóbb elakadtak az egyeztetések. Az erdészeti szabályozás ugyanis nem fogalmazza meg egyértelműen, mit ért erdő-igénybevétel alatt, ezért attól tartanak a hatóságok, hogy támadható döntést hoznak.
