Magyar Narancs: Mindent felszámoltál.
Náray Tamás: Nem mindent, csak amire már nem volt szükségem. Úgy éreztem, itt a váltás ideje. Az anyukám szerint jó néhány évvel ezelőtt mennem kellett volna, mert már akkorra kiaknáztam, amire az adott keretek között lehetőségem volt. Vannak korszakok az ember életében. Szerettem a ruhákat, a divatot, szerettem kollekciókat alkotni. De ahogy sok minden más, a divatszakma is nagyot változott. Ma már nincsenek a szó klasszikus értelmében vett emblematikus divattervezők, szinte a nevüket sem tudjuk megjegyezni, olyan sebességgel váltják egymást a nagy divatházak élén.
A hazai felhozatalról pedig inkább megtartom a véleményemet magamnak. Mi annak idején a divattervezői pályát nem a pénz és a hírnév miatt kezdtük, ahogy ma sokan, hanem érdekelt a hivatás maga. Most bármit el lehet adni a piacon az influencerek és a közösségi média segítségével, ha van a reklámra elég pénzed. De ahogy a kifutókról eltűntek az egyéniségek, ugyanúgy eltűntek a kollekciókból is. Régen mi, szakemberek rögtön felismertünk egy Balmain-, Dior- vagy egy Balenciaga-ruhát, ma nem lehet azonosítani egy-egy darabról, ki a tervező, a karakterét vesztette el a szakma, így pedig nem annyira érdekes számomra.
MN: Azt gondoltam, politikai okai vannak annak, hogy mindent felszámolsz.
NT: A döntésemnek, hogy máshol, más körülmények között folytatom az életemet, inkább praktikus okai vannak, mint érzelmiek vagy politikaiak. De nem tagadom, hogy az utóbbiak is közrejátszottak. Egyre több lett a zavaró részlet körülöttem, a közhangulat és a kommunikáció is rossz irányba változott. Nemcsak a vallási vagy a szexuális irányultsággal kapcsolatos megjegyzések zavarnak, ugyanígy rossz érzésem van, ha megépül például egy középület, és nem gondolnak a kerekesszékesekre, idősekre. Ha nem lenne a törvény, talán sokaknak eszébe sem jutna. Vagy ahogy a gyengébbekkel és a nekik kiszolgáltatottakkal viselkednek intézmények, vagy az állatokkal bánnak némelyek.
| ||
Ízlésem ellen való az is, hogy a közbeszédben folyamatos méltósággyalázás zajlik. Így magánemberek is akár csupán jelentéktelen nézetkülönbségek miatt olyan hangnemet engednek meg egymással szemben, ami kulturált társadalomban elfogadhatatlan. Egy apró példa: állok a közértben a sorban, mögöttem kettővel egy várandós nő gyerekkel, kosárral. Gyerek sír. Javaslom a mögöttem állónak, engedjük elénk. Belemegy, de közben minősíthetetlen megjegyzéseket tesz. Érthetetlen gesztusok, értelmezhetetlen indulatok szövik át a mindennapokat. Én úgy nevelkedtem, hogy kultúremberek közötti beszélgetésben van öt téma, amit nem hozunk elő. A származás, a vallás, a politikai hovatartozás, a magánélet és a pénztárca. Nálunk viszont csak ez az öt téma van napirenden.
Mennyiben tartozik rám – hacsak nem akarod kifejezetten megosztani velem, és még akkor sem vagyok köteles meghallgatni –, hogy apád hottentotta volt vagy viking? Ráadásul mindezek alapján értékkonklúziót levonni a saját mércém szerint, mi több, ezek miatt pellengére állítani valakit, egyet jelent kiiratkozni a civilizációból. Ha egy társaság valamiért már nem megfelelő, meg sem próbálom a tagokat külön-külön megváltoztatni, hanem elmegyek onnan.
MN: Mit szólsz az állami divatügynökséghez?
NT: Akkor sem érdekelne, ha még praktizáló tervező lennék. Felőlem az állami divatügynökség azt csinál, amit akar. És én is azt csinálom. A nemzetközi divatpiac nem aszerint működik, hogy erről egy magyar társaság mit gondol. És főleg nem úgy működik, hogy valakik megmondják, ki a jó vagy a szerintük megfelelő. Mert egyrészt a megmondóknak ehhez nincs képesítésük, másrészt tehetségeket nem lehet kinevezni.
Sokan felvetik, hogy ez az ügy az állami pénzek megszerzéséről szól. Én nem gondolom, hogy egyértelmű lenyúlás lenne az egész, nem biztos, hogy koncepciók és ideológiák mentén mennek, talán csak jobbára tanulatlanul és tapasztalatlanul ebbe is belevágnak. Lehet, hogy naiv vagyok, de nem feltételezem, hogy kizárólag cinizmus és haszonszerzés lenne a háttérben, inkább szereplési vágy vagy téves küldetéstudat.
MN: Tényleg nem?
NT: Nem feltételezek ennyi észt. Sajnálom.
MN: Látsz reményt a változásra?
NT: Azt kell megérteni, hogy minden, ami velünk történik, következmény. Ma a tegnap következményeit viseljük. Ezért kellene jól dönteni ma. Ehelyett mi történik? Állandó hőbörögtetés. Ami természetszerűen csap át utálkozássá, majd gyűlölködéssé. Felszítani ezeket az érzelmeket tudatlan és veszélyes játék a vezetők részéről. Mert innentől már nem lehet párbeszédet folytatni. Elnézve a jelenlegi politikusainkat, valóban azt láthatjuk, sok a félreértés körülöttük és bennük is. Nekem mint átlag állampolgárnak nem kellene tudnom, kicsoda X államtitkár vagy Y miniszter.
| ||
De nem tehetem meg, hogy nem veszek róluk tudomást, egyrészt azért, amit mondanak, másrészt mert ők a mindennapjaikat kvázi sztárokként élik meg. Csattognak a vakuk, fellépnek, mint valami táncdalénekes, írogatnak a közösségi médiában, szelfizgetnek kiskutyával, szép ruhákban, edzőteremben. Holott rám csak az eredmények tartoznának. Ugyanis az ország nem családi vállalkozás vagy királyság, ahol a hatalom apáról fiúra száll. Őket megválasztották, ha úgy tetszik, megválasztottuk. De a megbízatás éppen hogy nem önhittséggel, a velük egyet nem értőkkel szembeni megvetéssel és üldözéssel kellene járjon, hanem alázattal. És tettekben, nem pusztán szavakban. Át kellene hassa őket az az érzés, hogy másokért dolgoznak. Nemcsak azok miatt, akik rájuk szavaztak, hanem azok miatt is, akik nem. Tisztázzunk valamit! Magyarországon nekem pont ugyanannyi jogom van élni, dolgozni, tartózkodni, magyarnak vallani magamat, mint azoknak, akikre nem szavaztam. Ezért nem tűrhetem, hogy másodosztályú állampolgárként kezeljenek.
Ez a másokat semmibe vevő attitűd felülről lenne megváltoztatható, de nem látok erre törekvést. Azt el kell ismerni, vannak eredmények is, az azonban más kérdés, hogy felismerhető a saját zsebre folytatott játék is. De amúgy kontraproduktívnak tartom, hogy állandóan diktatúráról beszélünk. A klasszikus értelemben nincs diktatúra nálunk. Ha tetszik, ha nem, be kell látnunk, hogy több millió embernek, vagyis talán a többségnek, ez, ami van, nagyon is megfelel. Ahogy a gyűlölködés kultúrája is. A regnáló hatalom ugyanis egyenesen felhatalmazza a tömeget a gyűlöletre. Hagyni Koncz Zsuzsa fejére Dávid-csillagot festeni ugyanaz, mint kitenni plakátra Soros Györgyöt. De én hiszek a példa erejében, mert kis közösségben, például a közösségi oldalamon már megszűnőben a gyűlölködés. Pedig csak annyit tettünk, hogy mindenkinek személyes üzenetet írtunk, kérve, mellőzzék ezt a stílust. És a többség elnézést kért. Az emberek taníthatók a jóra is. Ugyanolyan energia megcsinálni egy rosszul, mint egy jól álló ruhát.
MN: Korábban a NER-elit feleségei, barátnői is nálad vásároltak. Miért maradtak el?
NT: Én soha nem beszéltem nyilvánosan a klienseimről, amíg egyszer egy tévéműsorba beforgatták egy bemutatós vendéglistánkat, aztán elindult a lavina, és én lettem a „NER szabója”. Akik elmaradtak, tőlük kellene megkérdezni, hogy miért tették. A szalonban egyik vendéggel sem beszélgettünk politikáról. De ha megkérdeztek, egy-egy eseményre mibe kell menniük – pedig én aztán tudtam olyan ruhákat készíteni, amiken fortissimóban csendült fel a dekor –, mindig azt javasoltam, törekedjünk az egyszerűség felé.
Mert egy állami tisztviselő felesége nem filmsztár a vörös szőnyegen, elegánsnak kell lenni, de nem kirívónak. Egy idő múlva láttam, hogy többen nem hallgattak rám. A mai napig nem értem, hogy egy államfő beiktatásán hogyan lehet áttetsző muszlinszoknyában, nyitott szandállal megjelenni. Vagy egy templomi esküvőhöz miképp passzol a mellkidobós, hát nélküli ruha. Miközben leghangosabban ők kiabálnak a tiszteletért. Nem kritikának szánom, de talán ezt a műhaj-műszempilla-műmell stílust meg kellene hagyni a popsztároknak, dj-knek, illetve az escortok világának.
| ||
Félreértés ne essék, ez nem csak hazai sajátosság, Melania Trump esetében is bántja az ízlésemet, hogy időnként úgy fest, mint egy call girl, igaz, ő nem hord minit. Vallom, hogy az is a kulturáltság szintjét jelzi, hogy az alkalmaknak megadjuk a tiszteletet az öltözködésünkkel. Az öltözködés kommunikáció. Meggyőződésem, hogy a józan paraszti ész elég lenne, hogy az ember eldöntse, mit mutathat és mit nem. Persze, ha a modort legyőzi a magamutogatás, nincs mit tenni. Mindemellett a gúnyolódást mások külsején szörnyűnek tartom.
MN: És amikor Orbán gatyáján nevetünk?
NT: Azzal sem értek egyet. Ha a gúnyolódást elvetem, arra sem bólinthatok, ha Orbán külsejét veszik célba. Miért kellene kigúnyolni, hogyan néz ki? Egyrészt mégiscsak az ország miniszterelnöke, neki is van emberi méltósága, és nem igazolja a gúnyolódásomat, hogy ő is megsértette az enyémet. Másrészt neki egyáltalán nem az a dolga, hogy jól mutasson. Ráadásul van, amiről az ember nem tehet.
MN: Az adottságairól nem, de a rossz szabású nadrágjáról, topis megjelenéséről igenis tehet.
NT: Szerintem ez az ő esetében nem fontos. Nekem egyébként ez lenne a legkisebb bajom vele kapcsolatban. Abból, hogy valakinek nem a csinosság az élet alapértelme, még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Teréz anya sem az első divatot követte…
MN: Mennyire vet vissza, ha valami nem sikerül? A berlini szalonodat például be kellett zárni egy idő után. És ha most sem jön be a terved?
NT: Akkor kitalálok mást. Azokat az embereket kedvetlenítik el a kudarcok, akik folyton másokat hibáztatnak. A szerencsétlen önsajnálat sosem volt sajátom, a kudarcaimért soha nem mást okoltam. Berlin a túlhajszoltságra mutat rá. Akkoriban hirtelen nőtt meg a cég, és közben több olyan intézkedés történt itthon, amelyek rontották a belső piaci helyzetünket. Apróságnak tűnik, de a márkát nagyon kedvelték az ügyvédnők és a doktornők.
Amikor meghozták a rendeletet, miszerint a bíróságokon mindenkinek fekete talárban kell megjelennie, az ügyvédnők, ügyésznők és bírónők által vásárolt, munkában is jól használható ruhák forgalma a felére visszaesett. Később elkezdődött az orvosok elvándorlása. A gazdasági környezet, lévén, hogy mi is ki voltunk szolgáltatva a vásárlóinknak, a 2010-es váltás után végképp kiszámíthatatlan, szeszélyes lett, a politika onnantól mindig arra feküdt rá, amit a tömeg hallani akart. Akkor éppen azt, hogy dögöljenek meg a gazdagok. Mondogatták: a milliárdos kormány és a vazallusaik… Aztán az úgynevezett vazallusok is mentek.
Nevetségesnek tűnhet, hogy felhozom, de mindezeknek esett áldozatul a báli szezon is. Gondolj bele: egyetlen ilyen időszakban a szalonunk hetven-nyolcvan nagyestélyit készített. Volt olyan operabál, ahol negyven estélyivel képviseltette magát a márka. És ez az egyik pillanatról a másikra megszűnt. Mindeközben sok energiánkat lefoglalta a külföldi terjeszkedés, akkoriban kezdtünk Dubajba, Palm Springsbe és Barcelonába exportálni ruhát. Ám addigra egyszerűen leomlottam pszichésen, szégyen ide vagy oda, nem bírtam a terhelést. Ráadásul akkoriban esett nekem teljes gőzzel a bulvár, amit így nem tudtam a helyi értékén kezelni.
MN: Azt hinnénk, ez inkább reklám neked, sokan ölnének ennyi megjelenésért.
NT: Soha nem volt ilyen nívójú hírverésre szükségem. Mindig ugyanazokon a dolgokon rugóztak, kik a vevőim, mennyit költenek, kivel vagy hogyan és miből élek, végül ostoba és kitalált történeteket gyártottak helyzetekről és az azokban tanúsított viselkedésemről. Reagálási lehetőségem nem volt. Nem szeretném, ha azt gondolnák, panaszkodom, de olyan szinten gyaláztak, hogy ha egy kutyának beadnák azt a sok mérget, megveszne tőle.
Az egyik csatornánál dolgoztam, és megjelent a sajtóban, hogy nemzetközi márkákba öltöztetem a szereplőket a saját nevem alatt, holott a műsorvezető bevallottan egy ismert márkát viselt. Váratlanul ért mindez, teljesen kikészültem tőle. Nem érintett jól az sem, hogy a hazai divatkánon képviselői is folyton rajtam lovagoltak. Édes sztori, hogy legutóbb az M1 egyik talkshow-jában – ahová engem persze nem hívtak – két régi modell és két tervező volt a vendég. Figyeltem: ha húsz alkalommal nem hangzott el a nevem, egyszer sem. Ahelyett, hogy magukról beszéltek volna.
MN: De talán ennek a krízisnek köszönhető, hogy szerző lettél.
NT: Igen, minden történik valamiért. Ez alatt a pszichés megingás alatt elbizonytalanodtam, kezdtek rajtam pánikszerű dolgok kiütközni, miközben tudtam, hogy annál erősebb és magabiztosabb vagyok, mint hogy állandóan szorongjak, féljek, fájjon a gyomrom. Spirituális elköteleződésű pszichológushoz fordultam, ahol feladatként kaptam, hogy írjak az emlékeimről. De nem tudtam írni a múltról. A terapeutám egyre sürgetőbben jelezte, hogy értsem meg, nincs így értelme a terápiának, ha nem vagyok hajlandó együttműködni. Egy regényt csak olvasott már az életében, kérdezte, elvesztve a türelmét. Persze, feleltem. Akkor írja úgy, egyes szám harmadik személyben, mintha valaki mással történt volna! De írja! Nekiláttam. És egyre jobban belejöttem.
Elbeszélni mindig tudtam és szerettem, de attól még nem lett volna könyv a szövegekből, ehhez a csodálatos szerkesztőim kellettek. Végtelenül hálás voltam, és hátborzongatóan megtisztelőnek éreztem, hogy ilyen segítséget kaptam a kiadómtól. És már például egyáltalán nem érdekel, hogy bizonyos emberek fanyalogva beszélnek a regényeimről. Nem függök attól, ki mit gondol rólam. Ha mindenképpen kell a címke, akkor mondhatjuk, hogy lektűr, amit írok, de igényes lektűr.
MN: Legutóbb egy festményed egymillióhatszázezerért kelt el, jelenleg nincs is megvehető munkád. A képzőművészek részéről nem éreztél olyan ítélkezést, mint egyes írók esetében?
NT: Eddigi tapasztalataim szerint a képzőművészek társadalma nyitottabb és befogadóbb közeg. Persze ott is lehetnek árulások, és lehet az is, hogy a megítélésben tévedek, de nem is akarom ezt az egészet boncolgatni. Alkotni szeretnék. És az is eltökélt szándékom, hogy a barcelonai galériámban gyakran rendezek majd tárlatot magyar művészeknek.
MN: Ma már tudod kezelni a fanyalgást?
NT: Remélem, nem tűnök nagyképűnek, ha azt mondom, visszanézve értem, miért utáltak olyan sokan. Hogyne utáltak volna? Megvalósítottam az álmaimat. Nézz körül! Magyarország egy sikergyilkos ország. Szorzótábla egyszerűségű a képlet: azt hiszik, ha a rossz híredet keltik, ők felértékelődnek, felemelkednek. Lehet így gondolkodni, csak éppen ez senkin sem segít.
De legjobban a gondolkodás hiánya bántó, ami az itteni életünket nagymértékben áthatja. Azaz a „gondolkodástalanság”, ahogy mondani szoktam. Meg az értelmetlen szajkóeffektus. Sokan azt mondják, ne foglalkozz vele! Csakhogy minden mellett nem lehet elmenni. Ízlelgessük csak: a létezésünk alaptézise nem lehet az, hogy elvonatkoztatunk attól, amiben élünk. Spanyolul még annyira nem beszélek, hogy mélységekig megértsem a közeget, de lehet, hogy nem is akarok annyira megtanulni, hogy ilyen szintekig belelássak. Mert egyszer és mindenkorra elég volt ebből.
És van még egy indokom. Ismert emberként itthon nem sok esélyem van arra, hogy magamról reális képet kapjak vissza, értve ez alatt mind a pozitív, mind a negatív előjeleket. A címkék rám ragadtak. A választott otthonomban, Spanyolországban elegáns kívülálló leszek, akit kevesen ismerhetnek. Azonban olyan valaki, akinek minden ellenére Magyarország marad a hazája. Mert ebből a jogából nem enged.
(Az interjú a Magyar Narancs 2019. március 21-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)
