Jó ideje téma, hogy miért ragaszkodik a római katolikus egyház a kötelező papi nőtlenséghez, ám a cölibátus fenntartását szorgalmazók még ma is súlyos érveket tudnak sorolni. Ékes példája ennek XVI. Benedek és egy guineai bíboros, Robert Sarah idén januárban franciául megjelent értekezése, A szívünk mélyéből (Des profondeurs de nos coeurs), amelyben a szerzők azt próbálják bizonyítani, hogy a cölibátus létfontosságú a katolikus egyház papi szentségének szempontjából.
Mindez most azért került újra elő, mert égető paphiány van a dél-amerikai Amazóniában. Tavaly ősszel a térséggel foglalkozó püspöki szinóduson felmerült az is, hogy az evangelizáció érdekében engedélyezni kellene az olyan nős, úgynevezett „kipróbált férfiak” (viri probati) pappá szentelését, akik egyébként is diakónusi minőségben (a papságot megelőző hierarchikus fokozatban) tevékenykednek. A szinódus azonban hiába foglalt állást a nős férfiak felszentelése mellett, Ferenc pápa végül a javaslatot elvetette, feltehetőleg az időközben megjelent könyv miatt is.
| ||
Néha beleszól
„Arról van szó, hogy néhány bíboros szövetkezett, igyekeztek gátolni Ferenc pápa működését, és egy konzervatív hátraarcot kikényszeríteni, vagy legalábbis blokkolni a reformintézkedéseket a Vatikánban. Ennek egy részakciója ez a könyv” – mondja Mártonffy Marcell teológus, aki szerint bár Ferenc nem egy radikális reformpápa, mégis sokkal emberközelibb és nyitottabb a világra elődjénél.
„Kétesélyes játszma, nem tudni pontosan, mennyi benne a taktika, esetleg az egyház szétesésétől való félelem, és mennyi a komolyabb reformokra való elszántság – ha Ferenc életkora és egészségi állapota egyáltalán megengedné –, de úgy tűnik, most jobbnak látta visszavonulni. Ebben valószínűleg része van annak is, hogy nagyon erős jelzést kapott ezen a könyvön keresztül a saját belső ellenzékétől.”
A kérdéses mű keletkezéstörténete meglehetősen zavaros: bár Sarah bíboros mellett XVI. Benedek nevével és fotójával jelent meg, az emeritus pápa csak egy tanulmányt írt bele, a megjelenés után pedig visszavonta a könyv egészének társszerzőségét, és azt állította, látta ugyan a teljes szöveget, de arról nem volt szó, hogy az egészet a nevére vegye. Sarah bíboros mindezt a Twitteren közzétett levelezésükkel és az expápánál tett látogatásáról szóló beszámolóval igyekezett cáfolni.
A könyv megjelenése kellemetlen helyzetbe hozta Ferenc pápát: „XVI. Benedek 2013-ban megígérte – emlékeztet Mártonffy –, hogy visszavonulása után hallgatni fog, ahogy fogalmazott: csendes imádságban tölti idejét. Ennek ellenére fenntartja magának a jogot, hogy időről időre beleszóljon dolgokba. Tanulmányokban és interjúkban fejti ki ellenvéleményét.”
A két részből álló könyvben mind XVI. Benedek, mind Robert Sarah bíboros azzal érvel, hogy a katolikus papság elválaszthatatlan a cölibátustól, ez a legfontosabb ismertetőjegye, eltörlése pedig alapjaiban kérdőjelezné meg az egyház létét. Mint írják, a cölibátus „tanúságtétel, mert egy olyan életbe vezet be minket, amelynek nincs más értelme, mint Isten”. XVI. Benedek a könyv első felében arról értekezik, hogy Jézus egyházában papnak lenni választás és isteni elhivatás.
| ||
Mivel pedig a papok alapvető szerepe az egyházban az eucharisztia (oltáriszentség) rendszeres ünneplése, ezért egész életükben kapcsolatban vannak vele, ami egyfajta kultikus tisztaságot követel meg tőlük. Ugyanakkor a házasság is Isten ajándéka, s azért összeegyeztethetetlen a papi hivatással, mert mindkettő teljes embert kíván. Sarah bíboros sokkal praktikusabb kérdésekkel foglalkozik, és sokkal radikálisabb megfogalmazásokkal is él. Szerinte ha nős férfiakat is fel lehetne szentelni, annak katasztrofális következményei lennének, mert a hívek sem értenék a jelenséget, és létrejönne egy első-, illetve másodrangú papság.
A bíboros szerint épp a cölibátus emeli ki a papokat a többi ember közül, ettől lesznek Krisztushoz hasonlók, és így kizárólag az egyháznak tudják szentelni magukat. Illúziónak tartja azt is, hogy a nős papok felszentelésével enyhíteni lehetne a paphiányon, de valójában az egész kérdésfelvetést elutasítja: „Meggyőződésem, hogy a papi cölibátus relativizálása a papságot egyszerű funkcióvá redukálja. De a papi lét nem egy funkció, hanem egy életforma.”
| ||
Középkori maradvány?
Bár a könyv kivételként kezeli az ilyen eseteket, valójában nem egy példa van a katolikus egyházon belül is nős papokra. Ha protestáns felekezetekből térnek át nős lelkészek, számukra engedélyezi az egyház, hogy házasok maradjanak, illetve főként Kelet-Európában a görög szertartású katolikus papoknál is megengedett a házasság. „Rájuk nem lehet azt mondani – mondja Mártonffy –, hogy csupán kivételek, amelyek erősítik a szabályt, és sajátos történelmi adottságok miatt alakult így, mert ugyanazt a misét ünneplik, ugyanúgy értelmezik a felszentelt pap hivatását és egyházi feladatait.
Sok kritériuma van annak, hogy milyennek kellene lennie egy papnak, szemlátomást a nős papok erre ugyanúgy képesek, sőt, legtöbbször teljesebb és kiegyensúlyozottabb életet is élnek a görögkatolikus papcsaládok, mint a könnyen elmagányosodó, esetenként frusztrált, pótcselekvésekbe menekülő nőtlen papok.”
Ráadásul a cölibátus a katolikus egyházon belül sem volt mindig magától értetődő. A korai századoktól már megjelent ugyan a papok felé elvárásként az önmegtartóztatás, ám ez jó ideig legfeljebb időszakos érvényű volt, például a mise bemutatása előtti időre vonatkozott. Általános szabállyá csak lassacskán vált, kötelezővé a 12. században az első lateráni zsinat tette. Érdekesség, hogy az Újszövetséggel nem lehet megalapozni, hisz nem apostoli rendelkezésről van szó; s bár erről megoszlanak a vélemények, Mártonffy szerint praktikus okok is álltak a döntés hátterében.
„Először gyakorlati szempontból találták ki, hogy ne kelljen a plébánia birtokát elosztani az örökösök között. Utólag, főként a 19. századtól dolgozzák ki a teológiai alapvetését, lényegében megideologizálják. XVI. Benedekék könyve is azt a konstrukciót igyekszik támogatni, hogy a papság az ősidőktől fogva összefügg a kultikus tisztasággal, mivel a pap mintegy fizikailag is érintkezik az önmagát a világban kinyilatkoztató Istennel, vagyis a szent kenyérrel, amelyről Jézus kijelenti: ez az én testem. Ez az érvelés azonban teológiailag gyenge, például a szexualitás leértékelését is visszhangozza. A kötelező cölibátus valójában megváltoztatható egyházjogi intézkedés.”
A cölibátus tehát évszázadok óta vita tárgya a kereszténységen belül. A protestáns egyházak bebizonyították, hogy a Biblia alapján is elképzelhető a másfajta egyház, amelyben papok helyett nős (sőt, akár női) lelkészek vezetik a közösségeket. A katolicizmust pedig sorra érték az újabb kihívások; s nemcsak a hívek száma csökkent, de a papoké is. A folyamatos térvesztés és az egyre égetőbb paphiány újra és újra előhozta a kérdést, ám a korábbi pápák még a 20. században is elhatárolódtak a cölibátus enyhítésétől. „Inkább meghalok, mint hogy megváltoztassam a cölibátusra vonatkozó törvényt” – mondta állítólag VI. Pál pápa, és II. János Pál is többször kinyilvánította, hogy a cölibátust meg kell tartani.
Bár az előző pápák döntéseitől egy új pápa nyugodt szívvel eltérhetne, egy idén februárban megjelent, II. János Pálnak emléket állító interjúkötetben Ferenc pápa maga is kijelentette: „Meg vagyok győződve arról, hogy a cölibátus egy ajándék, egy kegyelem. VI. Pált, II. János Pált és XVI. Benedeket követve én is úgy érzem, hogy a cölibátus egy meghatározó kegyelem, ami fontos a római katolikus egyházban.”
| ||
Van barátnőjük
Ugyanakkor számos érv szól a cölibátus eltörlése mellett, és ezek közül csak az egyik a paphiány, amely nemcsak Amazóniában súlyos, de Nyugat-Európában is, ahová a papi utánpótlás nagy része így is a harmadik világból és Kelet-Európából érkezik. „Az egyházi élet alapszerkezetéhez tartozik, hogy szentségeket ünnepelnek, ezek némelyikét csak papok szolgáltathatják ki, és ha nincs pap, mert a papság a nőtlenséghez van kötve, nőtlen papok pedig egyre kevesebben vannak, akkor ez az alapfunkció sérül az egyházban” – emlékeztet Mártonffy.
Szerinte a cölibátus nagy százalékban formális követelmény, a valóságban sokan nem tartják be. „Hivatalosan rendíthetetlen előírásnak számít, de a legkülönbözőbb kiutakat keresik ebből a papok. Kevesen vállalják igazán, a gyakorlat elválik az elmélettől. Sokan komolyan veszik a hivatásukat, szeretnek papok lenni, de közben van barátnőjük. Vannak engedékeny püspökök, akik ezt tudomásul veszik, de általában elbocsátják a papot, ha kiderül. Morálisan erősen kifogásolható, ha a pap megszegi a cölibátust, de tovább szolgál papként: sok nőt kényszerítenek olyan helyzetbe, hogy nem vállalják őket, nem beszélve a gyerekekről, akik egy ilyen kapcsolatból születnek.”
Míg Nyugat-Európában a hívek egyre inkább alkalmazkodnak a megváltozott helyzethez, és tudomásul veszik, hogy a cölibátus válságba került, Magyarországon hivatalosan szó sincs ilyesmiről. „Nálunk e téren is homogenizált a nyilvánosság, igyekeznek az ellenvéleményeket elfojtani az egyházban. Úgy állítják be, mintha ez problémamentes terület lenne, de ez nem így van, csak egész egyszerűen nincs erről adat” – mondja Mártonffy.
Hozzáteszi, mindemellett természetesen létezik az egyház által elképzelt ideális nőtlen pap is, aki valóban a hivatásának él egészséges, komoly, magányos férfiként – de sokan megszenvedik ezt az életformát. Nem arról van szó, hogy a nőtlen papság ne lehetne valódi hivatás; tarthatatlanná a mindenkire nézve kötelező jellege vált. Vannak, akik valóban nőtlenek szeretnének lenni, és vannak olyanok is, akik melegként választották a papi hivatást, mert így nem kell magyarázkodniuk, hogy miért nem nősültek meg. „Nagyon sokféle pap van, pont úgy, ahogy nagyon sokféle életformát tudunk ma már elképzelni az egyházon kívül is, és nem tekintjük az egyiket alacsonyabb rendűnek a másiknál.”
Frédéric Martel francia szociológus és újságíró tavaly megjelent Sodoma című könyvében arról ír, hogy az egyházban jelentősen felülreprezentált a melegek aránya, a hierarchiában felfelé haladva ez egyre nagyobb, és sokan közülük meg is élik a homoszexualitásukat – egyesek a magántitkárukkal élnek, mások férfiprostituáltakhoz járnak.
A szerző kitér arra, hogy a 70-es évek előtt az egyház egyfajta menekülő utat, biztos helyet jelentett a fiatal melegek számára, akiket az identitásuk miatt a társadalom egyébként elítélt volna, és sok esetben később épp a meleg főpapok voltak azok, akik a legkonzervatívabb álláspontot hangoztatták a kérdésben. Az egyházon belüli szexuális visszaélések nyilvánosságra kerülése óta viszont számos alkalommal felmerült, hogy amíg az egyház nem ismeri el a homoszexualitást, és nem enyhít a cölibátuson, addig a visszaéléseknek sem tud gátat szabni.
