Három kislány sürög körülöttem. Azt játsszák, hogy fodrászok, és olyan új frizurát készítenek nekem, amilyet egy esküvői tanúnak viselnie illik. A kislányok bátyám menyasszonyának, Catherine-nek az unokahúgai.
Nairobi Kairó és Johannesburg után az afrikai kontinens harmadik legnagyobb városa. Kétszáz éve, hogy kinőtt a szavannából, immár ellenőrizhetetlen sebességgel terjed, s tolja maga előtt az ugyancsak tempósan terebélyesedő bádogvárost. A szívében egy hatalmas park van, az "Uhuru", a park szélén toronyházak nőnek az égbe. Vibrál a város. A boltokban, kávézókban, éttermekben telt ház. A közlekedés kusza és ideges, az erősebb győz, a gyalogos jogfosztott.
Zebra nincs
Veszélyes város, csak bizonyos részein és csak napnyugtáig ajánlatos mozogni. Nairobi szinte összenőtt a nemzeti parkkal, a kerítésen túl struccok, zsiráfok, gepárdok és orrszarvúk élik életüket. Ott már zebra is akad.
A lakóépületek a belvároson kívül erődítményforma lakóparkokba tömörülnek. A kerítések tetején morzsolt üveg és nemritkán elektromos szögesdrót fut. Itt lakik a bátyám Catherine-nel, a menyasszonyával. Hét éve él Kenyában, orvos. Catherine-t öt éve ismerte meg, aki akkoriban gyógyszerügynök volt; egyebek közt újsütetű antidepresszánsoknak próbált piacot találni Kenya kórházaiban. A bátyám sem bizonyult jó vevőnek, de pár héttel később összeköltöztek, holnap lesz az esküvőjük.
Catherine még nem érkezett haza, az ünnep szervezésének sokadik körét rója a belvárosban. A rokonok első csoportja viszont befut. Falusiak, Kakamegából jöttek, az ugandai határról. Nyolcszáz kilométert utaztak, elfáradtak. Kakamega az utolsó kenyai esőerdő peremén található. Jártam arra jó pár éve, nem tudhattam, hogy onnan kerül ki leendő sógornőm. Dús föld, amit főleg a dzsungel bőséges esőinek köszönhet, gazdag állatvilág, az erdőszéli takaros, rendezett földeken banánt, kukoricát, édeskrumplit és mangót termesztenek. Villany nincs, az ivóvizet egy óra járásról hozzák. A falu egyetlen családként éli az életét, mindenkinek mindenhova bejárása van, a gyerek szinte közös. Az emberek állandó kapcsolatban élnek a földdel és az éggel, ott vannak a vasárnapi misén, és kitartóan félik a szellemeket.
A rokonokat matatu hozta, egy utasszállító kisbusz, remekbe szabott hiphopos graffitivel az oldalán. Annyi utast és motyót szállít, amennyi benne egymásba illeszthető, hajmeresztő sebességgel csalinkázik az utak aszfaltszigetein. Kenya tömegközlekedését főleg matatu bonyolítja.
Megérkezik Catherine édesapja, görbe, indigószínű ember hervadhatatlan mosollyal. Aztán Dede atya, a falu plébánosa és Catherine kilenc testvére. Egyre-másra futnak be a matatuk, rokonokkal, barátokkal. Mindenkinek bemutatnak. Catherine édesapjáról megtudom, hogy korán elárvult, sokáig mint utcagyerek tengődött, mígnem egy jótét léleknek hála, kitanulta a villanyszerelő-mesterséget. Tíz gyereket nevelt fel; Catherine a kedvencei között volt. Ha jelesnél rosszabb osztályzatot hozott, elverte a nadrágszíjával. A lányának két diplomája lett, egy közgazdasági és egy állatorvosi. Most sajtóbirodalmat épít.
Erre szalad az Egyenlítő, egész évben nyolckor kel és nyolckor nyugszik a nap, már sötétedik, amikor
feltűnik a menyasszony
Eperszín a táskája, a cipője és a rúzsa, eperszín a ruhája is. A fe-jét kopaszra borotválta. Hatalmas elánnal igazítja el a rokonokat, mobilján szállást szervez, szállítást meg bevásárlást. Közben a barátnői lelkét ápolja, és hadakozik a vízvezeték-szerelővel, aki a csöveket kalapálja a padláson. Összeborulunk, örülünk, hogy két év után újra látjuk egymást.
Az asztalon hegyekben áll a zöldség. Catherine öt kondérban ötféle húst rak le mellé. Kézzel eszünk, ami nagyon felszabadító, közben Dede atya a negyedik AIDS-árváról mesél nekem, akit rá hagyott a sors.
Az esküvőt megelőző éjszakát a vőlegény és a tanú házon kívül tölti - ez a rend -, ezért a bátyámmal átköltözünk egy szállodába. A Gyűrűk Ura 2 megy a tévében, azt nézzük hajnalig.
Catherine édesanyja meghívott tizennyolc ismeretlent az esküvőre, s bár nem szólt róla, a lánya megtudta. Perpatvar kerekedett. Catherine nem engedett, mire az anyja tágra meresztette a szemét, és megátkozta az esküvő napját. A rokonok megdermedtek. Az átoknak súlya van.
Catherine egy könnygázsprayt tart a nappali kredencén, mert mint mondja, így nagyobb nyugalomban él. Az esküvő reggelén egyik unokahúga rálelt a sprayre, s gondolva, hogy az exkluzív forma exkluzív tartalmat takar, befújta vele a hónalját. A könnygáz pillanatok alatt szétterjedt. A rokonoknak sejtelmük sem volt, mi történt, és mi segíthet. Jajgattak, menekülni próbáltak, egymásba szaladtak, felborogatták a bútorokat. Catherine, amikor meglátta az első embert, aki vakon és hörögve kapaszkodott fel az emeletre, magára zárta a fürdőszobaajtót, és a réseket törülközőkkel tömítette el. Lentről kiáltozás és csörömpölés hallatszott; úgy tűnt, a káosz fokozhatatlan. A sofőr, a sminkes és az öltöztető-asszonyok is a fürdőszobában rekedtek. A padlásról hirtelen a vízszerelő ugrott le közéjük szentségelve és a homlokát csapkodva. Morgó, majd vadul zakatoló hang áradt a nyomában, aztán durranás rázta meg a házat, és vízzubogás szűrődött be a folyosóról. Eltörött a főnyomócső. Rohant a víz a lépcsőn, le a rokonok közé, akik szemükre szorított kézzel, jajongva tocsogtak benne. A házvezetőnő terelte ki a násznépet a szabadba. A gyerekeket a lábuknál fogva húzta ki; kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba, a szőnyegbe meg a bútorok lábaiba. Hánytak a kertkapuban és hánytak a főbejáratnál is.
A vőfély kilencre ígérte magát, de csak tízkor érkezik meg a szállodába. Rábízom magam. Én szállítom a jegygyűrűket meg a lessókat, a kendőket, amelyeken a menyasszony elhagyja a házat. Van egy köteg pénz is a mellényzsebemben, a vőfély alkuszik a menyasszonyra, én pedig fizetek. Végig mosolyognom kell - ez a szabály -, beszélnem nem szabad.
A násznép a ház előtt táncol és énekel. Hat zenész játszik, négyen vaskarikán vaspálcával ütik a ritmust, két dobos csavaros futamokat hoz. A vőfély int, hogy táncoljak. Táncolok, átadom a pénzt, közben Catherine végigsétál a lessókon, és beül egy fehér Mercedesbe.
A templom vasbeton kolosszus, színes üvegcsík fut az oldalán. Az oltár felett két kép, az egyiken Krisztus széttárt karokkal, a másikon fehér pap, akit három gyermekméretű afrikai vesz körbe a rajongásával. A templom megtelik, megérkezik a bátyám kenyai baráti köre: feketék, hinduk, muzulmánok és magyarok.
Egy olasz pap vezeti a szertartást, jobbára felolvas, nem sokat rögtönöz. Nem látok könnyet a szemekben. Színes, virágos ruhákba bújtatott gospelkórus szakítja meg néha a ceremóniát, a násznép ilyenkor felébred, tapsolni és ringatózni kezd. Egy óriási gyümölcskosarat, majd egy korsó vizet, végül egy csokor virágot viszek az oltár elé. Átadom a két jegygyűrűt, amit az atya, a fiú és a szentlélek nevében, ámenre húznak a jegyesek egymás ujjára.
A szertartás végén még egy tánc a templom előtt. A dobok hangja egy tucat ragasztószagú utcagyereket is odavonz, ők is rázzák. Később a násznép átvonul egy étterembe, a pár és kísérete dobszóra táncol a díszasztalhoz. Lakmározunk, közben a köszöntőket hallgatjuk. Hús húst követ számtalan körettel, zebra, gnú, strucc és krokodil is felbukkan. Hol egy afrikai legénykórus énekel, hol Muzsikást teszek fel, Kalyi Jagot meg háromszéki népzenét. Itt-ott érdeklődve fülelnek, az asztalon koppintják ki a ritmust. Leülök a kakamegai rokonokhoz. Beszélgetünk a hagyomány összetartó erejéről és arról, hogy náluk az utolsó szót mindmáig a vének tanácsa mondja ki. A koccintás a hagyományaikban nem szerepel, ám örömmel tanulják meg, és rögvest magyarul: "Isten, isten!", kiáltjuk együtt, aztán véget nem érő csörömpölésbe kezdünk a csontok felett.
