A szeizmikusan hiperaktív zónában élő japán lakosság évezredek óta figyeli a természeti erők tombolását: az egyik régi, kedves, magyarázó erővel is bíró eredetmonda szerint a japán szigetek egy cet hátán helyezkednek el - ha a bálna a farkával csapkodni kezd, akkor földrengések keletkeznek. (Nem akarunk túl messzire szaladni, de úgy tűnik, a japánok és a cetfélék kapcsolata finoman szólva is ambivalens.)
Nos, ama bizonyos mitikus cet ezúttal nagyot csapott az uszonyával: a múlt pénteki rengésnek és a nyomában támadt cunaminak akár több tízezer halálos áldozata is lehet, a katasztrófa következményei pedig egyelőre beláthatatlanok. Nem csupán emberek ezrei vesztek oda, s nem is csak a gazdasági következmények és a társadalmi költségek jelentősek (mint látni fogjuk, itt a mérleg - paradox módon - végül még pozitív is lehet), de a környezet is súlyos, maradandó károkat szenvedhetett. Ráadásul e tekintetben még a cikk írásának pillanatában sem tudhatunk semmi biztosat.
Árral szemben
A rengés mondhatni a szokott helyen, a Pacifikus (csendes-óceáni) tektonikus lemez és a hipotetikusan önállónak tekintett Ohotszki-mikrolemez határától valamivel nyugatra pattant ki - itt az előbbi az utóbbi alá bukik, különösen aktív szubdukciós zónát, kívülről nézve mélytengeri árkot képezve. (Az utóbbi földtani egységet korábban az Észak-amerikai lemez részének tekintették, ám attól elválasztja egy sajátos és jellegzetes karakterű, úgynevezett transzform vető.) A péntek délután, helyi idő szerint 14.46-kor bekövetkezett rengés erejét máig sem állapították meg pontosan. A kezdeti, az ún. momentum magnitúdó skálán (ez a hírekben gyakorta emlegetett Richter-skála javított, módosított kiadása) mért 7,9-es értéket előbb 8,8-ra, majd 8,9-re módosították. Vasárnap az illetékes japán szakszolgálat már 9-es erősségű rengésről beszélt: ez a rendszeres mérések kezdetétől (mondjuk az utóbbi száztíz évet tekintve) holtversenyben a negyedik legnagyobb földmozgás világméretekben! A listán előtte helyezkedik el a 2004 december végi szumátrai rengés, amelynek erejét 9,1 és 9,3 magnitúdó közé teszik a szeizmológusok.
Ilyen nagyságú rengés még sohasem volt Japán térségében, legalábbis az utóbbi pár ezer évben biztosan nem - habár ezt megközelítő földmozgások, mint látható, történtek. (Legutóbb 2003. szeptember 25-én egy 8,3-as - az északi sziget, Hokkaido partjainál.) Éppen ezért a japán szeizmológusok szinte százszázalékos bizonyossággal vártak egy nagyobb rengést - a következő ötven évben, s a 8,1-8,3-as intervallumban.
Hát, előbb jött a számítottnál, és kicsit nagyobb is lett, ám - és ez a gondos statikai munkákat dicséri - a pusztán a rengésnek tulajdonítható szerkezeti károk mértéke korlátozottnak mondható. Az atomparát is elnézve: nekik legyen mondva.
Igazából még a földtudományok előtti történeti időkben is ritkák voltak az efféle rengések - a klaszszikus, 1755-ös lisszaboni kataklizmát szokták ebbe a kategóriába sorolni, ám szigorúan csak becslés alapján. (Lásd Voltaire nyomában című keretes írásunkat.) A rengés pontos pozíciója Honshu szigetétől, ezen belül is Sendai városától mintegy 135 kilométerre keletre, a Csendes-óceán alatt található. Ez volna az epicentrum - a rengés kipattanásának pontos föld alatti helyét jelző hipocentruma a kéregfelszín alatt, mintegy 24,5 kilométer mélységben lelhető fel. Ezen a szűken vett geológiai vidéken már több katasztrofális történeti földrengés is kipattant. A 869-es Sanriku-rengés ereje már megközelítette, de nem érte el a mostanit: a 8,6-osra becsült földmozgásnak és a rá következő cunaminak mintegy ezer halálos áldozata lehetett csak Japánban, mivel az írásbeliséggel nem rendelkező távoli vidékeken bekövetkezett esetleges pusztítás mértékét megbecsülni sem tudjuk. A XIX. század végének jelentős földrengés-katasztrófája is e környékhez köthető: az 1896-os Meiji-Sanriku-rengés ereje csupán 7,2-es volt, ám alighanem a sekély, a felszínhez közeli földrengésfészek miatt az általa generált szökőár magassága néhol elérhette a 38 métert (!), s éppen ezért mintegy 22 ezren vesztették életüket. Most az utórengések között is akadt három ilyen nagyságrendű, önmagában is katasztrofális méretű földmozgás: péntek délután, közvetlenül a főrengés után (gyakorlatilag negyven percen belül), egy 7-es, egy 7,4, majd egy 7,2 erősségű folytatást is regisztráltak, az 5-ös, 6-os földmozgásoknak pedig se szeri, se száma azóta se.
A tektonikus mozgások kiváltotta tengerrengés ezúttal is szeizmikus szökőárat, közkeletűvé vált, rettegett nevén cunamit indukált. Az ár legnagyobb magassága ugyan "csak" tízméteres lehetett, ám hatalmas területet érintett Japán, s főképpen Honshu szigetének csendes-óceáni partjai mentén, és óriási mértékű, kiterjedt pusztítást okozott. A szeizmikus árhullámok ezúttal is átszáguldottak a teljes csendes-óceáni térségen - a mostani szökőár ebből a szempontból is igazi "telecunaminak" bizonyult. Az már csak az efféle jelenségek kiszámíthatatlanságát (s a velük kapcsolatos tudásunk elégtelenségét) jelzi, hogy az előre becsülthez képest jóval kisebb hullámok érkeztek az érintett partokra és szigetekre. Bár Oregon és Kalifornia bizonyos parti régióiban akár két és fél méteres cunamit is észleltek (vagy tízmillió dollárnyi kárt ezek is összehoztak), s a hullámok egy megfigyelőt el is ragadtak, az egész óriási pacifikus régióból mindössze két, a cunamihoz köthető halálos áldozatot jelentettek. (A másikat Pápua Új-Guineából.)
Hullám dobott
A cunami egyike a természet legrejtélyesebb mechanizmusú jelenségeinek: mivel mesterségesen előidézni hál' istennek igen körülményes lenne, a lemeztektonikai mozgások generálta natúr inzertekre vagyunk szorulva. A jelenség hirtelen természetéből fakadóan mindeddig igen rosszul dokumentált: jellemző módon még az említett szumátrai katasztrofális rengést követő szökőárról is csak kevés igazán jó minőségű, tudományos célra is használható felvétel készült. Nos, a mostani áradat kapcsán elképesztő mennyiségben és gazdagságban készültek olyan filmek (többnyire légi felvételek, de a talajszintről rögzített képi dokumentumok is), melyek a maga szörnyű szemléletességében mutatják be, mi is történik, amikor a földrengést kiváltó lemezmozgások nyomán meglódult óriási víztömeg eléri a partot. A törmelék gyanánt elsodort, sokszor a vízben is nagy lánggal égő épületek, járművek, benzinkutak látványa, a jelenség riasztóan nagy sebessége, elképesztő, minden akadályt lebíró nyomóereje, a közben fellépő rejtélyes és kiszámíthatatlan turbulenciák, örvények látványa ma már minden internethasználó, sőt tévénéző számára intő tanulságként szolgálhat. Könnyen értelmezhetjük cinizmusnak némely tudóscsoportok feltűnő lelkesedését - ám tény és való: e szörnyű, sok ezer ember életébe kerülő tragédiából tán any-nyit tanulhatunk, mint egyetlen korábbiból sem. Azt pedig a cunamit afféle óriási hullámnak képzelő laikus is láthatja, hogy korántsem egyszerű összevetni egy ilyen vízmozgást a szél és dagály vezérelte szokványos tengeri viselkedéssel. Elég csak arra gondolni, hogy a szelek, de akár nagyobb trópusi viharok is "csak" a vízfelszínre hatnak. Néha sokméteres mélységig, s összetett, több tényezőből (erős szél plusz szívóhatás) összetevődő mechanizmus révén a trópusi ciklonok (hurrikánok, tájfunok) is tekintélyes vízmennyiséget képesek a partokra pumpálni, amiről például San Francisco lakosai is tudnának mesélni.
Ám ha a sztenderd, ún. Reid-féle rugalmas visszapattanás elmélete (elastic rebound theory) szerint elemezzük a földrengést, s tekintetbe vesszük, hogy az aljzatot alkotó lemezdarabok jelen esetben akár húsz méterrel is elmozdulhattak, akkor be kell látnunk, hogy a szeizmikus mozgások teljes, több kilométeres vastagságában mozgatják meg az óceán víztömegét. A nyílt tengeren alig észrevehető, elképesztő, 700-800 km/h sebességgel száguldó, hullámsorozat formájában meglóduló cunami frontja a sekélyebb, partközeli részekhez érve a tengerfenékkel való súrlódás miatt meglassul. A tenger felől nagy sebességgel érkező utánpótlás nyomására a cunami - sokszor egészen nagy magasságot elérve, s időnként tényleg vízfalat képezve - kicsap a partra: a mostani esetben sok helyütt tíz kilométer mélyen is behatolt a szárazföldre.
Azoknak, akik a parthoz közel (ez több kilométeres távolságot is jelenthetett) tartózkodtak, vajmi kevés esélyük volt a túlélésre. Az áldozatok számáról lapzártánkig (hétfő este) is csak bizonytalan becslések állnak rendelkezésre: a hatóságok e pillanatban közel kétezer halottról, legalább ennyi sebesültről és több mint háromezer eltűntről beszélnek. Ehhez képest akadnak olyan települések, ahol a lakók jelentős részét (akár felét) nem találják, ráadásul a mentőcsapatok is csak megfontolt lassúsággal bírják megközelíteni az elemi csapás sújtotta területeket, ahol az infrastruktúra és az úthálózat is zömmel elpusztult. A történeti tapasztalatok alapján valószínűsíthető, hogy valamennyi áldozatot nem is fogják megtalálni, hiszen a szeizmikus szökőárhullám éppen olyan pusztítás kíséretében vonul vissza, mint ahogy érkezett, a tengerbe sodorva mindent, ami az útjába kerül, így a holttesteket is.
A Guardian lapzártakor keletkezett összesítése szerint a cunami által legsúlyosabban érintett Mijagi prefektúrában eddig 785 megerősített halálesetet tartanak számon, de a hatóságok szerint csupán e területen tízezer is lehet a halottak száma. A 17 ezer lakosú Minamisanriku városkában tízezren tűntek el, s a város határában kétezer holttestet mosott partra a víz. Ivate prefektúrában a hivatalosan elismert adatok szerint 574 a halálos áldozatok száma, de itt meg egy 23 ezer lakosú várost, Rikuzentakát törölt el a szökőár a föld színéről, a 15 ezres Ocucsiban pedig 12 ezren tűntek el. Fukusimában, ahol mellesleg az atomerőmű reaktorblokkjai is olvadoznak, 420 az igazolt halálesetek száma és 1200 az eltűnteké.
Mindez riasztóan magas veszteségadatokat vetít előre - és e tekintetben akár egy hétig is várnunk kell a pontosabb számokra.
A fű kinő
A víztömeg erejét - az elpusztított utakon, töltéseken, a partra sodort és pozdorjává zúzott hajókon, a házak tetejére dobott autókon kívül - jelzi az is, hogy a japán légierő 21. századának 18 Mitsubishi F-2A típusú vadászgépével is alaposan elbánt az áradat. Az egymáshoz és a hangárhoz csapott repülőkön alighanem a generálszerviz sem segít majd. A földrengés okozta járulékos károk között mindenképpen első helyen kell említenünk a fukusimai atomerőmű nukleáris katasztrófával fenyegető tönkretételét (lásd Atomot nekünk című keretes írásunkat), illetve a szukugavai vízzáró gát megrepedését és az ezt követő áradást, melynek során szintén sokan eltűntek. Az icsiharai olajfinomító kigyulladását csak azért említjük, mivel egyrészt igen látványos, a tévécsatornákon is jól mutató tűzijátékot produkált, másrészt az itt kieső üzemanyag-termelő kapacitások miatt (is) üzemanyagválság alakult ki a szigetországban. Az atomerőművi blokkok leállásával együtt ez már súlyos energiaellátási gondokat vetít előre - akadnak olyan vészmadarak, akik emiatt már-már egy újabb olajválságot emlegetnek.
A gazdasági elemzők persze nem lennének a helyzet magaslatán, ha nem mérlegelték volna alaposan máris a földrengés pozitív és negatív következményeit. Egyes becslések szerint az éves japán GDP 3 százalékát is elviheti a mostani katasztrófa - legalábbis így vélik londoni szakértők. Ez persze csak a mérleg egyik serpenyője - a helyreállítási munkák gerjesztette konjunktúra utóbb többet adhat hozzá a japán gazdaság teljesítményéhez, mint amennyibe a katasztrófa került. A Barclays-Capital például 180 milliárd dollárra becsüli a teljes kárösszeget - ennyire költséges természeti katasztrófa (tekintve, hogy gazdag országot sújtott) még nem akadt az emberiség modern kori történetében. A Bank Of America-Merrill Lynch Global Research szerint a katasztrófa "csak" 0,2-0,3 százalékkal csökkenti a GDP növekedésének idei mértékét - ehhez képest az újjáépítés generálta többletkereslet meghaladhatja a GDP egy százalékát.
Egyelőre persze csak a károkat látni. Rendkívül sok vállalat, közöttük sok autógyár állította le a termelést. Milliók maradtak víz és áram nélkül, a menekültek és a kitelepítettek száma folyamatosan nő, s elérheti a milliós nagyságrendet.
Lehet, hogy ebből valamikor konjunktúra lesz - csak éppen a sok-sok ezer halálos áldozatot nem támasztja fel senki.
Voltaire nyomában
Elsőre talán kevéssé nyilvánvaló, de a történelem szinte megismételte önmagát - a mostani események majdnem kísérteties pontossággal idéznek fel egy történelmi földrengés-katasztrófát, az 1755. november 1-jei, mindenszentek napi lisszaboni rengést. Ennek epicentruma a St. Vincent-foktól nyugat-délnyugati irányban az Atlanti-óceánon lehetett, magnitúdóban mért erősségét pedig a mostanihoz hasonlatosan kilencesre teszik a geológusok. A viszonylag nagy távolság dacára már maga a rengés is szörnyű károkat okozott, ráadásul az összedőlt városban azonnal tűzvész tört ki, amit csak részlegesen, s csupán a város bizonyos pontjain oltottak el a menetrendszerűen érkező cunami gigantikus hullámai, melyek elsodortak mindenkit, aki a várost sújtó pusztulás elől a kikötőbe vagy a Tejo folyó partjára menekült. A halottak számát máig is csak becsülni lehet, egyes kalkulációk szerint százezren is lehettek. Persze nem csak Lisszabonban: a földrengés és nyomában a cunami tömegesen ölt és súlyos károkat okozott Portugália számos partközeli zónájában is. A szökőár óriási pusztítást hozott egész Észak-Afrikára (Marokkóban is húszméteres hullámok csaptak ki a partra), sőt a Karib-szigeteken, s az angliai Cornwallban sem volt ajánlatos a part közelében tartózkodni. A lisszaboni katasztrófa számos szerzőt is megihletett. Voltaire Candide-jában is fontos dramaturgiai funkciót tölt be a katasztrófa szarkasztikus leírása, de a fiatal Immanuel Kant is - kissé naiv gondolatokat is felvonultató, ám úttörő jelentőségű - dolgozatokat szentelt a földrengés és a cunami magyarázatának. De ami a legfontosabb: Lisszabon újjáépítése az erőskezű első miniszter, Sebasti-o de Melo (utóbb Pombal márkija) vaskezű irányításával. Ennek során először alkalmaztak földrengés-biztonsági megfontolásokat. Előbb minden tervezett épületnél elkészítették a mératarányos makettet farudakból, majd a statikai teherbíró képesség tesztelésére katonákat masíroztattak mellettük.
Atomot nekünk
Kissé megdöbbentő, hogy egy példátlan katasztrofális rengést, mi több, a rá következő gyilkos cunamit is a lehetőségekhez képest viszonylag nyugodtan fogadta a helyi lakosság, s vele az ideiglenesen ott tartózkodó külföldiek, ám a lapzártáig egyetlen áldozatot sem követelő, igaz, páratlan dramaturgiájú nukleáris erőművi malőrsorozat máris hatalmas pánikot generált. Igaz, ez némileg érthető, ha tudjuk: az egyetlen országról beszélünk, amely néhány emberöltővel ezelőtt kénytelen volt nukleáris csapásokat elszenvedni. (Amúgy a mostani rengés során a hirosimai atombomba energiájának 600 milliószorosa szabadult fel.)
A Fukusima I. atomerőmű három blokkján végigsöprő üzemzavar- majd robbanássorozat végét még nem lehet sejteni. Nagyjából óránként érkeznek hírek a nukleáris fűtőelemek szárazra kerüléséről és azonnali leolvadásáról, majd jön a megnyugtatás: sikerült tengervízzel némileg visszahűteni a reaktormagot. Miközben egyes szakértők arról beszélnek, hogy a reaktor acélburkolatán úgysem jut át még a leolvadt üzemanyagrúd anyaga sem, egy másik megemlíti, hogy ezek a fűtőelemek kevert-oxid keverékből készültek, így könnyebben leolvadnak, s kikerülve nagyobb területet képesek beszennyezni, mint az újabb típusú, szintúgy urán-tartalmú elemek. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szerint nem is olvadnak a belső reaktorzónák - a japán kormány szóvivője szerint viszont alighanem már rég leolvadtak a reaktormagok. A radioaktív gőz rendszeres kieresztése nyomán a környék alighanem már most is komoly dózist kaphatott cézium- és jódizotópokból, s a helyzet aligha fog javulni a közeljövőben - akár olvadnak a reaktorok, akár "csak" a gőzt eresztik ki még heteken keresztül, ahogy az egyik "optimista" illetékes ígérte. Meglehet, Japán közepén is létrejön egy kisebb méretű Csernobil, ahová senki sem teszi be a lábát. Ugyanakkor minden nukleáris energetikai szakember hangsúlyozta: az itt alkalmazott forralóvizes hűtés/moderálás jóval kevésbé kockázatos (dacára a mostani üzemzavarkor a nagy nyomás és hőmérséklet során képződő hidrogénnek és oxigénnek, amely remek robbanóelegyet alkot), mint a csernobili reaktor, melyet jól éghető grafitrudakkal moderáltak. (Ami éghető, az meg is gyullad, az ember pedig hibázik - a tökéletlen égés során keletkező szén-monoxid pedig maga is képes robbanásokat produkálni, s egyben jó magasra juttatni a nukleáris szennyeződést.) Annyi biztos, hogy a hatvanas években, amikor a fukusimai, mára technológiailag is elavult atomerőmű készült, még nem annyira ügyeltek a szeizmológiai biztonságra. A világ országai pedig pánikszerű gyorsasággal fogják felülvizsgálni saját erőműveiket - a németekkel az élen. Mint most kiderült, szeizmológiai szempontból Paksot is csak utólag erősítették meg, de hát az - "papíron", a történeti rengések analízise alapján - még magyar viszonylatban is a szeizmikusan leginaktívabb zónában fekszik.
