Szél Dávid

Kemény tükör a karantén

A pandémia alatti összezártság pszichés terhei

  • Szél Dávid
  • 2021.01.13 21:00

Lélek

Milyen hatással van a vírusválság a legszűkebb környezetünkre, a legközelebbi kapcsolatainkra? Szabad-e megzuhanni, gyászolni, el- és belefáradni önmagunkba és a másikba?

Zömmel arra vagyunk berendezkedve, hogy a gyerekeink egy idő után, de legkésőbb három­éves koruktól különböző intézményekben, mi, felnőttek pedig a munkahelyünkön töltsük el az ébren átélt időnk nagy részét. Vagy ha nem dolgozunk, akkor azon dolgozunk, hogy dolgozhassunk.

Most minden átalakult, bizonytalanná vált, teljes iparágak szűntek meg, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket. Illetve – szenvedünk. Mert nem, vagy nem úgy dolgoznunk, ahogy korábban. A home office nem azt jelenti, hogy otthon ugyanazt és ugyanúgy csináljuk, mint tettük a munkahelyünkön. Mert a gyerekeink, ha járnak is intézményekbe, hát különórákra nem. Otthon vannak. És ez, ahogy nőnek, egyre nehezebb lesz mindenkinek. Pláne este nyolc után.

Persze vannak kivételesek és kivételezettek is, a vírusválság alatt is lehet üzletet nyitni, megtalálni és megvalósítani önmagunkat, megtalálni a másikat, nagyokat pihenni és sétálni, de a nagy átlag nem most van élete legjobb formájában. Igaz volt ez az első hullám sokkjára és igaz ez a vírus második, elnyúló és jóval ijesztőbb számokat produkáló hullámára is. Mindez rengeteg pszichés következménnyel jár együtt.

Egyrészt el kell gyászolnunk – életkortól és társadalmi státusztól függően – mindazt, ami volt, amit szerettünk, és jó eséllyel többet már nem lesz, vagy ugyanúgy biztosan nem. De azt is el kell gyászolnunk, ami még nem volt, de arra számítottunk, hogy lesz. Az új közösségbe illeszkedőkre (óvodát, általános vagy középiskolát, egyetemet most kezdőkre) gondolok, a bulizásnak épp nekilátó kiskamaszokra, unokáikkal (először) találkozni vágyó nagyszülőkre, az újszülött gyerekeiket a rokonságnak és a barátoknak körbemutogatókra. Egy meg nem történt, de vágyott eseménytől vagy korszaktól elbúcsúzni nem kis lelki teljesítmény. De nem is lehetetlen. Mint mindenütt, itt is a tudatosítás és a türelem az első két lépés. Minden gyászfolyamatnak saját íve és tempója van, meg kell próbálni bízni a folyamatban. Ami zömmel egyébként megy magától. A lényeg, hogy ne felejtsünk el közben beszámolni a másiknak arról, hogy éppen hol tartunk, és ne felejtsünk el értőn figyelni akkor sem, amikor a másik számol be arról, hogy ő hol tart a saját gyászmunkájában.

Lelki folyamatok esetében nagyon fontos, hogy a másik érzése, lelki állapota mindig érvényes – ilyenkor jó, ha nem a „jó, de” és nem is a „legalább” frázissal indítjuk a reakciónkat, hanem azzal, hogy hallgatunk, figyelünk, próbálunk megértőek lenni. Empatikusak. Megpróbáljuk a másikat körülölelni. Szavakkal, viselkedéssel. A probléma csak az, hogy sok párkapcsolatban, családban ez a világjárvány előtt sem ment. A megoldáscentrikus társadalom ugyanis nem tud mit kezdeni azzal, ha egy probléma nincs azonnal megoldva – márpedig sok problémát nem lehet megoldani, és nincs értelme a folyamatot felgyorsítani sem. Ilyen például a gyász.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!

Neked ajánljuk