Nagyméretű, kerámiából és kőből készült műpéniszek a vitrinben. Obszcén porcelánfigurák előtt nevetgélő látogatók. Zavart összekacsintások. A kukkolásra Erotika a népi kultúrában címmel a szolnoki Damjanich Múzeum biztosított lehetőséget.Anéprajztudomány vezető szakfolyóiratában, az Etnographiában még a 80-as években is kipontozták az illetlennek tartott szavakat, vagy kihagytak néhány oldalt a pajzán fordulatot vett történetekből. A magyar nép alapvető szemérmességének mítosza nagyon mélyen gyökerezik: miközben a szobatudósok egyre vadabb metaforikus értelmet tulajdonítanak egyes népdaloknak, rejtett szexuális vonatkozásokat fedezve fel minden petrencerúdban, addig a terepen évtizedekig össze se merték gyűjteni a valóban szabad szájú rigmusokat és vicceket. Pedig a valódi folklór kerüli az öncélú malackodást és a szimbolista finomkodást, ellenben nyersen őszinte. És érdekli a dugás.
Az elmúlt években divat lett "közel hozni a kultúrát az emberekhez", vagyis olyan arcait is megmutatni a múltnak, melyeket a hagyományos felfogás lényegtelennek vagy éppen kínosnak tartott. Ennek a trendnek az egyik legsikeresebb képviselője volt a budapesti Néprajzi Múzeum Félre gatya, pendely! című tavalyi kiállítása, mely már megelőlegezte, hogy nemsokára az alsónemű alá is bepillanthat az érdeklődő közönség.
A népi kultúra szexualitással kapcsolatos vonatkozásai mára elfogadott kutatási területté váltak, és néhány éve Nagykőrösön kiállítást is rendeztek a témában, ez azonban nem váltott ki akkora érdeklődést, mint a két hete megnyitott szolnoki tárlat. A hét múzeum által összeadott tárgyak igyekeznek a lehető legszélesebb kontextusba helyezni a témát, a természeti népektől a modern vásári bóvlikig. Láthatunk afrikai szobrocskákat, görög vázafestmények másolatait és a Szolnok környékén élt történelem előtti népek régészeti leleteit, a magyar népi tárgyakkal való összehasonlítás mégis majdnem lehetetlen: ilyen kevés bemutatott emlékkel képtelenség megvalósítani a nagy ívű koncepciót.
Az érdekes ötlet szintjén megrekedt antropológusi körképnél sokkal többet mond az a két vitrin, amit az 1880-as évekből származó pajzán feliratú butéliákkal és sok-sok kis fa- és szarufaragvánnyal zsúfoltak tele. A szeretkező párocskák mintha csak egy soha nem látott,
népi Kámaszutra
illusztrációi lennének, olyan naiv őszinteséggel mutatják be a különböző pozíciókat és testhelyzeteket. A "nincs új a nap alatt" érzése itt valóban kissé mellbe vágja az embert: az anális szex népszerűségéről zsúptetős kis hazánkban mintha még Móricz se nagyon értekezett volna.
A falakon remek fényképek mutatják be a közelmúltig élő obszcén lakodalmi szokásokat, látjuk a menyasszonyt, amint büszkén mutatja a kamerának a díszdobozba zárt, tökéletes élethűségű kalácspéniszt, amit természetesen el kellett fogyasztani a menyegző során, és a nagy pirulással magasba tartott sárgarépát vagy birkafarkat, miközben a háttérben felsejlenek a 80-as évek magyar falujának használati tárgyai és lakásbelsői.
A kiállítás rendezői nem tekintik lezárt, befejezett egésznek a népi kultúrát, és ezért egészen napjainkig kiterjesztik vizsgálódásuk körét. Két teljes vitrint töltenek meg a giccsesen obszcén modern vásárfiák, mindjárt a kétségtelenül esztétikusabb, de éppolyan disznó afrikai faragványok közvetlen közelében. Az egy irányba tendáló műalkotások közül talán csak azt a kertészkalapos, pocakos figurát emelnénk ki, melyet felhúzható kaktuszfarokkal látott el az ismeretlen népi mester, posztmodern módon egyesítve a bajor, a mexikói és a dél-alföldi életérzést.
A múzeum egyetlen termét elfoglaló tárlat meglehetősen konzervatív muzeológusi elveket követ, nincsenek interaktív eszközök vagy megérinthető darabok, csak maguk a tárgyak sorakoznak a vitrinekben egymás mellett, minden magyarázó szöveg nélkül. A látogatónak magának kell összeraknia a nem túl bonyolult gondolatmenetet: az egyszerű nép tértől és időtől függetlenül mindig szívesen foglalkozik a szexualitással, és a busmanoktól a dabasi vásárig mindenki szívesen farag péniszt. Ennél többre egyetlen szobában nem is nagyon telhet.
A minimalista elvek csak a bal hátsó sarokban sérülnek, ahol egy pajzán, ám nem túl vicces mese illusztrációjaként búbos kemencét építettek, melynek nyílásába derékig behajol a piros ruhás menyecske. A folytatást mindenkinek a fantáziájára bízzuk, de azt azért elárulhatjuk, hogy a szolnokiak csak a kéményseprő érkezése előtti pillanatig merték megjeleníteni a történetet.
A visszafogottság azonban nem hátrány. A bejárat mellett olvasható öt rövid interjúrészlet például a maga tisztaságában többet mond minden kultúrtörténeti tanulmánynál. A Vajda Mária gyűjtötte, 1974 és 1983 közötti balmazújvárosi szövegeken idős parasztemberek beszélnek arról, mit jelent számukra a szex és a szerelem, egyszerű szavakkal, a dolgokat a nevükön nevezve, mégis
minden obszcenitás nélkül
Hasonlóképpen elgondolkodtató az a fénykép, mely koporsóba zárt, öltönyös, keménykalapos halottfaragványt ábrázol, örök erekcióba meredve, mintha csak egy ősi görög kultuszszobrocska kései utóda lenne. Bár a látogatók többsége nevetgélve továbblép, minden tizedik embernek az arcára fagy a mosoly a felismeréstől, és ez többet ér, mintha egy okos néprajzos értekezne fél oldalon a kép mellett a halál és az erotika kapcsolatáról.
A szolnoki kiállítás sokat akar: megváltoztatni gondolkodásunkat a népről, a hagyományos falusi kultúra jellegéről, de a mai magyar vidékről és lakóiról is. A merész ötlettel valószínűleg beírták magukat a magyar néprajz történetébe, hiszen elsőként hívták fel a szélesebb közönség figyelmét a témára, és a Damjanich Múzeum látogatottsága is bizonyára a sokszorosára fog ugrani a következő hetekben. De ha az erőltetett vicceskedést és a fölényeskedő gőgöt általában sikerült is elkerülniük, mindvégig kényes határon egyensúlyoznak. Mert nincs annál visszataszítóbb, mint amikor sminkelt, középkorú magyartanárnők csapata kuncog rég halott parasztemberek ágya fölött.
Zsuppán András
A kiállítás megtekinthető november 30-ig, Szolnok, Damjanich Múzeum, Kossuth tér 4.
