Magyar Narancs: Eutélia - Eutanázia, ez könyvének az alcíme. Mit takar az eutélia, a "jó vég", és miért nem elégséges az eutanázia, a jó halál fogalma?
Bitó László: Az eutélia abból a gondolkodásmódból ered, hogy az emberré válás egy egész életen át tartó folyamat, amelynek végső kiteljesülése az, hogyan fogadjuk el a halált, és milyen példát mutatunk vele a következő generációknak. Tehát az a szép halál, amikor a haldoklót körülállók így sóhajtanak fel: "én is így szeretnék meghalni". Ezzel az utánunk jövőket megszabadíthatjuk a haldoklás félelmétől. Erre a méltóságteljes halálra azonban fel kell készülnünk, és ez az eutélia egyik legfontosabb feladata. Meg kell szabadulnunk a gondolattól, hogy a halál Isten büntetése, hiszen az emberi lét sajátja a meghalás, ami lehetővé tette, hogy nemzedékek ezrein át létrejöjjön emberségünk csodája az evolúciós teremtés során. Az eutélia azon alapszik, hogy emberségünk lényege a szabad akarat - vagyis az önrendelkezési jog -, az emberi méltóság legfontosabb eleme. Ember voltunk végső bizonyítéka az, ha emberhez méltón halunk meg. Viszont azzal, hogy az orvostudomány kivette a halált Isten kezéből, magunkra kell vállalnunk, hogy biztosítsuk a méltóságteljes halál elérhetőségét. Ma a 70-80 éves embereket is kigyógyítják abból a betegségből - például a tüdőgyulladásból -, amely nemrég néhány hét alatt szép csendben elvitte volna őket, majd gyakran csak sok hónapos szenvedés, bélsáros megalázottság, öntudatlan vegetálás után engedik át őket a megváltó halálnak.
MN: Az eutanázia az ilyen szenvedéstől hivatott megszabadítani, nem?
BL: Az eutanázia egymagában nem jó, hanem jobb esetben is csak gyors halálnak tartható. Leállítják a lélegeztetőgépet, túladagolják a fájdalomcsillapítót, vagy beadják a kegyelemdöfést injekciós tűvel akkor is, ha nincs ott senki, aki fogná a haldokló kezét. Nem adnak alkalmat, hogy szeretetélményként élje meg a távozást. Kiürült a szép görög eutanázia szóösszetétel. A megfelelő felkészülés és a halálfélelem feloldása nélkül a jó halált, a jó életvéget nem biztosíthatja.
MN: Polcz Alaine-nel, a magyarországi hospice mozgalom elindítójával sokat vitatkoztak minderről, mert a hospice nem fogadja el az élet megrövidítését (ahogyan a meghosszabbítását sem). Az Utolsó mérföld (a beszélgetéssorozatból íródott könyv, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007 - G. I.) végén arra a kompromiszszumra jutottak, hogy jó lenne, ha a farmakológia kidolgozna olyan szereket, amelyek a halálfélelmet akár hosszabb távon is csökkentik.
BL: Komolyabb kutatásokra, fejlesztésekre van szükség ezen a területen, mert sok esetben a fájdalomcsillapításnál is nagyobb szükség lehet a halálfélelem csökkentésére.
| ||
MN: Ez lehetséges, hiszen gyakran épp a halálfélelem gátolja a békés, nyugodt meghalást.
BL: Akkor is, amikor már szeretnénk meghalni. Ezeknek a fejlesztéseknek a gátja a keresztény szenvedéskultusz lehet. Az a tanítás, hogy Isten a saját fia megkínzatása és keresztre feszíttetése árán bocsátotta meg bűneinket. Jézus azonban János evangéliuma szerint az utolsó vacsorán azt mondta: "Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért." Mint ahogy azt a könyvemben kifejtem, az adjuk szó azt jelenti, hogy nem Isten, hanem mi magunk rendelkezünk az életünkkel. A szeretetünk végső beteljesülése pedig az, hogy utolsó leheletünkkel "barátaink", embertársaink felé fordulva, önzetlenül átadjuk helyünket a nap alatt. Az eutélia viszont nem itt kezdődik, a halálos ágyon, hanem jóval korábban, egész világnézetünkben, a názáreti Rabbi szeretettanításában.
Praktikus szempontból nézve az eutélia intézményrendszerében olyan szakértőgárdát képzelek el, akikre rábízhatjuk magunkat és szeretteinket létünk utolsó hónapjaiban, napjaiban. Az orvosok - azokban az országokban is, ahol az eutanázia engedélyezett - nem kapnak tanatológiai képzést. Az eutéliához, a jó véghez hozzáértő átsegítőkre van szükség. Ők, felesküdve arra, hogy mindig tiszteletben tartják az önrendelkezési jogunkat, és ismerve azt az akaratunkat, hogy miképp kívánjuk leélni utolsó napjainkat, vagy épp miképp szeretnénk, hogy embertelen szenvedésünk véget érjen, segítenek bennünket ebben, amikor elérkezik az ideje.
MN: Ez engem a dúla intézményére emlékeztet: a terhesség folyamán az anya többször találkozik a dúlával, átbeszélik, milyen szülést képzel el a várandós nő, milyen beavatkozásokat tart elfogadhatónak, és amikor eljön az idő, a dúla is ott van (akár otthon, akár a kórházban), és segít ennek megvalósításában. Igaz, ő laikus, a szakértő a szülésnél a szülésznő és az orvos.
BL: Igen, manapság a vajúdó nő körül olykor többen is vannak, hogy nagy szakértelemmel és empátiával kisegítsék a magzatot a méhből. Életutunk végén azonban nincs ott senki, aki azt tartja hivatásának, hogy kisegítsen az életből, amikor az már túl terhessé válik számunkra. Mindenki, aki köröttünk van, arra esküdött föl, hogy benntart az életben. Azokban az országokban is, ahol az eutanázia engedélyezett, pusztán legalizálták azt a gyakorlatot, amely korábban titokban zajlott. Vagy van, ahol még ennyi sem: Belgiumban például azt jelenti az eutanázia, hogy irreális adminisztrációs terhek teljesítése esetén nem vádolják az orvost emberöléssel. Ezeket az időigényes bürokratikus procedúrákat az orvosok igyekeznek elkerülni, vagyis jórészt folytatódik a rejtett eutanázia gyakorlata. Ráadásul a törvény a betegre nézvést is embertelen, ha egy hónap várakozási időt kell betartani az írásbeli kérelem és a végrehajtás között. Svájcot emlegetik leginkább pozitív példaként, és külföldről is járnak oda a tehetősek, hogy szakértő segítséggel követhessenek el öngyilkosságot, amit nem tilt az ottani törvény.
MN: Amerikában, Oregon államban viszont van törvény, ami lehetővé teszi az öngyilkosságot orvosi segítséggel.
BL: Igen, bár nem nagyon élnek vele, évente kevesebb, mint száz esetet jelentenek be. Ám történt egy eset, amely rávilágít a törvény kidolgozatlanságára, embertelenségére: egy torokrákban szenvedő asszony, Kitty N. megkérte doktornőjét, hogy segítse halálba, ha a kínját már nem képes elviselni. Egyszer késő este Kitty végül nem bírta tovább, és hívatta az orvost, aki reggel ki is jött, és a halálos port gyümölcslébe keverve átnyújtotta neki, ám a betegsége súlyosbodása miatt ekkor már csak egyetlen kortyot volt képes lenyelni. A szerencsétlen asszonynak még hetekig kellett szenvednie, mert az orvosnő még ekkor sem adhatott be neki halálba segítő injekciót. Ez a történet, illetve a passzív és aktív eutanázia megkülönböztetése általában rávilágít a jelenlegi eutanáziaszabályozás végtelenül hipokrita jellegére. Az úgynevezett passzív eutanáziát azért fogadják el az aktívnál könnyebben a törvényhozók, mert azt feltételezik, hogy azonnal meghal az, akit levesznek a lélegeztetőgépről. Valójában percekig vagy órákig fuldokolhat - hacsak nem adnak neki fájdalomcsillapító narkotikumot olyan dózisban, amely már aktív eutanáziának számítana.
MN: A rejtett eutanáziáról lehet hallani személyes elbeszélésekből és az egészségügyben dolgozóktól is. Általánosan elfogadott, mégis tiltott, titkolt jelenség.
BL: Egy nyugdíjas főorvos barátom, Vadász Gábor végzett tavaly egy nem reprezentatív internetes felmérést az orvosok körében, akik beszámoltak arról, hogy előfordulnak palliatív terápiának álcázott eutanáziák. A válaszadók 37 százalékát kérték már arra, hogy alkalmazzon aktív eutanáziát. (A kutatás eredménye a Medical Online portálon jelent meg idén januárban. - G. I.) Épp ezért kéne olyan intézményrendszert kiépíteni, hogy a passzív vagy aktív halálba segítés igazán humánus legyen, és ne rakjon túl nagy terhet az orvosokra, de ne is erősítse meg azt a gyakori orvosi attitűdöt, hogy élet-halál felett döntő istennek képzelik magukat. Az eutélia célja az, hogy megszabadítsa az orvosokat a hivatásukkal, esküjükkel ellentétes feladattól, átadva a terminális beteget egy másik specialistának, az átsegítőnek. A passzívnak álcázott aktív eutanáziához hasonlóan álszent az a látszólag pozitív amerikai civil program is, amely az interneten, egy online kérdőív kitöltésével teszi elérhetővé az élő végrendelet megalkotását. A Five Wishes mozgalmat működtető Aging with Dignity szervezet mindent megtesz azért, hogy adott helyzetben ezek a kívánságok érvényesüljenek. Ám ezzel a rendszerrel éppen az a baj, hogy elhiteti az emberekkel: egy űrlap kitöltésével mindent megtettek a halálra való felkészülésért, biztosították a maguk számára a jó halált. Ezzel csak trivializálják a halált. Itthon a helyzet még rosszabb: az élő végrendelet fogalmát sem nagyon ismerik.
MN: Most alakult meg az Életvégi Tervezés Alapítvány (egyébként hospice önkéntesekből), épp azért, hogy terjesszék ezt a tudást, és segítsenek az életvégre való felkészülésben. Az Alkotmánybíróság egy-két hete ésszerűsítette az életfenntartó kezelés visszautasításának szabályozását, épp Vadász beadványának eredményeképp. (Vadásszal interjúnkat lásd: Inkább a halál, Magyar Narancs, 2013. április 25.) Az egészségügyi passzusból kihúzták azt, hogy egy cselekvőképes ember nyilatkozata - amelyben cselekvőképtelensége esetére visszautasít egyes vizsgálatokat, beavatkozásokat - csak akkor érvényes, ha pszichiáter szakorvos egy hónapnál nem régebbi szakvéleményben igazolja, hogy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg. Azt is törölték, hogy ezt a nyilatkozatot kétévente meg kell újítani.
BL: Ez nagyon jó, mert megkönnyíti az élő végrendelet létrehozását. Viszont az élő végrendeletet úgy, ahogy van, alkotmányellenesnek tartom az esélyegyenlőség szempontjából, mert, mondjuk, egy szívbeteg gyógyszerének elutasítása gyors halált okozhat, de például az áttétes csontrák kezelésének megtagadása akár hónapokig tartó, az addiginál is elviselhetetlenebb szenvedéshez vezethet. Tehát ezeknek a betegeknek kell, hogy joguk legyen más törvényes segítséghez, beleértve az aktív eutanáziát. Az önrendelkezési jog gyakran már csak azért sem érvényesül, mert az élő végrendelet nincs kéznél egy adott helyzetben, vagy az orvosok egyszerűen nem veszik figyelembe.
MN: Ezt támasztja alá az a kutatás, amelyet dr. Zubek László és munkatársai néhány éve végeztek intenzív osztályokon dolgozó orvosok körében.
BL: Polcz Alaine is csak nagyon nehezen tudta elérni, hogy Mészöly Miklós utolsó betegségekor érvényesüljön az, amit az író elvárt volna, pedig Alaine igencsak ismerte a maga és férje jogi lehetőségeit.
MN: A könyvében ön elég sarkos véleményt fogalmaz meg a család és az önrendelkezési jog kapcsolatáról. Azt írja, hogy a családot ki kell hagyni az életvégre vonatkozó döntésekből. Már most is rendelkezhetünk arról, hogy cselekvőképtelenné válásunk esetén ne a törvény által meghatározott családtagunk, hanem egy helyettes döntéshozó döntsön helyettünk, de mintha ön ennek nemcsak lehetőségével, hanem kötelességével ruházná fel az átsegítőket.
BL: A családban nagyon szövevényes érdekek érvényesülnek, ezek elhomályosíthatják a haldokló elvárásait, érdekeit. Például, ha egy évek óta súlyosan beteg, gyógyíthatatlan idős édesanyát gondozó lánya kéri élő végrendeletének elfogadását, a külföldön élő testvére, aki sosem viselte anyja gondját, a temetés után azzal vádolhatja testvérét, hogy ő okozta anyjuk halálát. Az ilyen és ehhez hasonló esetek súlyos konfliktusokhoz vezethetnek. A szakértő átsegítők vagy kristóferek - Szent Kristóf után, aki átsegített embereket az örvénylő folyón - hivatása az élet végének minden aspektusára, sőt azon túlra is kiterjed: a beteg és a család felkészítésére a távozásra vagy a haldokló "elengedésének" elősegítésére, és ha kell, segítségre a temetés megszervezésében is. Hiszen a haldokló utolsó napjainak gyakran az a legnagyobb gyötrelme, hogyan birkózik majd meg özvegye vagy gyereke a rá maradt gondokkal.
MN: Nem nagyon látom életszerűnek azt a jogrendet, amelyben ha egy közeli hozzátartozómmal kapcsolatban utólag, bírósági úton megtámadom az átsegítő döntését, akkor ne sokkal-sokkal nagyobb súllyal essen latba, hogyha azt mondom: "Az elhunyt az én közeli rokonom, jól ismertem őt, tudom, hogy nem ezt akarta volna", mint az, amit az átsegítő mondhat: "én többször beszélgettem erről a néhaival, az alapján arra kellett következtetnem, hogy ezt akarta volna".
BL: Az átsegítőt hivatalos személynek tekinthetjük, aki ki van képezve haldoklók rendelkezéseinek dokumentálására. A családot mindenképpen ki kell hagyni a döntéshozatalból, mert tagjainak különböző érzelmi és anyagi érdekei fűződhetnek a beteg mielőbbi elengedéséhez vagy minél további életben tartásához. Amerikában egy barátom vagyonos nagynénjét azért tartatta a családja hatalmas összegekért mesterségesen életben éveken át egy magánklinikán, mert amíg élt, felvehettek a vagyonából meghatározott járandóságot, amit végrendelete értelmében mások örököltek volna.
MN: Említette a távozásra, illetve a család részéről az elengedésre való felkészítés fontosságát. Én is úgy látom a Hospice Házban, hogy a haldoklókkal és családtagjaikkal is sokat kéne a távozásról, illetve az elengedésről beszélgetni. Ez azonban gyakran elméleti igény, hiszen nagyon sokan, akik már terminális állapotban vannak, vagy nem is akarnak tudni a halálról, vagy nem akarják, nem tudják az ezzel kapcsolatos érzéseiket, félelmeiket megosztani. Vergődnek a magánytól, pedig ott ülünk mellettük. A családtagok úgyszintén. Nem ritka, hogy úgy viselkednek a haldoklóval, mintha csak futó kórházi kezelésen lenne, és ha már alig vannak életfunkciói, akkor is tukmálják bele az ételt. Szerencsére nem csak ilyesmit látni. A gyakorlatban ebből a nagyon is jogos igényből, hogy felkészítsük a haldoklót és a hozzátartozót, a legtöbbet talán a Harvey Max Chochinov-méltóságterápia valósítja meg. De ilyenkor is csak a haldoklóval beszélgetnek, aki a terapeuta segítségével valódi, legmélyebb személyiségéről tud nyomot hagyni a családtagjai számára, tudja őket fontos üzenetekkel, tanácsokkal ellátni, s egyúttal a saját életének végső szakaszát méltósággal megélni.
BL: A méltóságterápia nagyszerű dolog, szükség van rá mint alternatívára, de az eutéliának az a lényege, hogy azon az úton, amelyet csak egyszer tehetünk meg, minél több alternatíva álljon törvényesen a rendelkezésünkre.
MN: Milyen kapcsolatban van a hospice-szal az eutélia? Ott "csak" fájdalomcsillapítás van, és lelki támogatás az utolsó időszakra. És az élet önkéntes megrövidítésének lehetőségéről szó sem lehet. Igaz, a daganatos betegségekből fakadó fájdalmak (mert hospice ellátásban csak végstádiumban lévő rákbetegek részesülhetnek) jól csillapíthatók, de abban, hogy valaki méltóságteljesnek éli-e meg az életét, a fájdalommentesség csak egy szempont, emellett még sok minden számít, például, hogy mennyire érzi úgy, hogy a környezete tiszteli, igényli őt - ezt is Chochinovtól tudjuk. (Harvey Max Chochinov: Méltóságterápia. Utolsó szavak az utolsó napokra. Oriold és társai, 2014 - G. I.)
BL: Én mindenképpen támogatom és sokra tartom a hospice minden formáját, és ezzel a könyvemben is részletesen foglalkozom. A legfőbb baj az, hogy - amint említette - még a daganatos betegeknek is csak egy hányada számára tud megfelelő ellátást biztosítani, korlátozott időre. Pedig más betegségben szenvedőknek - például a progresszív bénuláshoz vezető amyotrophiás lateralsclerosis vagy bizonyos autoimmun betegségek végstádiuma - akár nagyobb szükségük is lehet ilyen gondozásra, de nincs az a gazdag ország, amelyik biztosítani tudná minden terminális beteg számára az élete természetes végéig tartó hospice ellátást. Mint ahogy a haldoklás szinte a végtelenségig tartó meghosszabbítását sem, ami ma már elérhető az intenzív osztályokon napi pár millió forintért. A méltóságteljes halálba beleértem annak önzetlen elfogadását is, hogy az egészségügy mindenütt szűkös forrásait inkább azoknak a gyógyítására fordítsák, akikre még tíz-húsz vagy akár negyven boldog év is várhat, semmint egy életnek már nem nevezhető vegetáció, a haldoklás meghosszabbítására. Az eutélia intézményének felállítása és működtetése egyébként száz ember számára is sokkal olcsóbb lenne, mint amennyiből egyetlen embert pár hétig életben tarthatnak erőnek erejével az egyre drágább gépekkel felszerelt intenzív osztályokon.
MN: Könyvének végén közöl egy fiktív interjút az Eutélia Intézet és mozgalom alapítójával. A beszélgetés a jövőben zajlik, 2044-ben. Lát rá esélyt, hogy 30 év múlva ilyen intézmény kialakulásának mégoly közeli múltjáról lehessen beszélni?
BL: A könyv első, tíz évvel ezelőtti megírásához képest ezt az időpontot már kijjebb toltam. Rövid távú célom elsősorban nem is az intézmény felállítása, hanem a kibékítés az elkerülhetetlenül elkopó test életutunk végéig ránk váró gyötrelmeitől, megaláztatásaitól megváltó halállal.
