A hazai bíróságokon nem ér túl sokat a gyerekek szava: a szexuálisan bántalmazott kiskorúak ügyei bizonyítékok hiányában a legtöbbször ítélet nélkül zárulnak, mert ebben a rendszerben a gyerekek tanúvallomása nem elég. Márpedig a gyerekeknek jellemzően olyan ügyekben kell tanúskodniuk, amelyekben ők maguk váltak szexuális vagy élet, illetve testi épség elleni bűncselekmények áldozatává. Ráadásul az ilyen esetekben általában egyedül ők vannak jelen az elkövetővel a bűncselekmény elkövetésekor, vagyis az egész ügy kimenetele múlhat azon, mennyit hiszünk el a gyerek vallomásából.
Loftus és Palmer 1974-es kísérletsorozata lesújtó bizonyítékként szolgált az emlékezet és így a tanúvallomások megbízhatatlanságáról: miután 150 diáknak levetítettek egy közúti balesetről szóló egyperces kisfilmet, kikérdezték őket az ütközés részleteiről úgy, hogy a különböző csoportoknak kicsit másképpen tették fel a kérdéseket. Volt, akitől azt kérdezték, mennyivel mehettek az autók, amikor egymásnak ütköztek (hit), másoktól azt, mennyivel hajthattak, amikor egymásba szaladtak (smash). Egy héttel később megkérdezték őket, láttak-e üvegszilánkokat a felvételeken – az erősebb igével kikérdezettek nagyobb arányban emlékeztek ripityára tört ablaküvegekre, noha az eredeti filmben nem voltak szilánkok. A kísérlet rávilágított, milyen sok múlik a kérdésfeltevés módján, vagyis a sugalmazó kérdések nagyban befolyásolhatják a tanúvallomásokat.
Az álemlékek vizsgálatának egyik legelterjedtebb pszichológiai módszere a Deese–Roediger–McDermott- (DRM-) paradigma: a vizsgálati személyeknek meg kell jegyezniük és felidézniük egy szemantikailag hasonló szavakból (ülés, asztal, láb, fotel) álló listát, amelyből direkt kihagynak az előzőekkel szoros asszociációs kapcsolatban álló kulcsszavakat (például itt a szék). Ezekből a kísérletekből rendre az látszik, hogy minél fiatalabb egy gyerek, annál kevésbé hajlamos ilyen módon álemlékeket képezni: e mögött valószínűleg fejlődési okok állnak, a gyerekek agya még egészen más mechanizmusok mentén tárolja az információkat. De sok egyéb körülmény is szerepet játszhat: egy 2017-es brit kutatásból kiderült, hogy a bántalmazott gyerekek hajlamosabbak spontán álemlékek képzésére, de kevésbé valószínű, hogy sugalmazással álemlékeket lehet előidézni bennük. Henry Otgaar és társai egy 2012-es kutatásban azt vizsgálták, hogyan hat az álemlékekre, ha a vizsgálati személy megosztja a figyelmét. Rájöttek, hogy míg a felnőtteknél a megosztott figyelmet igénylő feladatok növelik a hamis emlékek előfordulásának valószínűségét, a gyerekeknél épp ellenkezőleg, csökkentik azokat.
„Gyerekeket sokkal könnyebb befolyásolni szuggesztív kérdésekkel – mondja Huppert Kamilla, az Universität Innsbruck kriminálpszichológia szakos doktorandusza –, ha viszont megfelelő technikákkal történik a meghallgatás és nem terelik válaszaikat egy adott irányba, akkor még megbízhatóbb szemtanúk is lehetnek, mint a felnőttek. A gyerekek például lényegesen kevésbé hajlamosak látott, illetve tapasztalt eseményeket más, meg nem történt vagy régebben történt eseményekkel asszociálni – és összekeverni –, mint a felnőttek. A hamis emlékek egy része tulajdonképpen asszociációs hiba: erre a felnőttek hajlamosabbak, például »visszaemlékezni« egy késre a rabló kezében, akkor is, ha az nem volt ott, mivel lényegesen nagyobb tudásbázisból építkeznek.”
Persze léteznek tudományosan igazolt hatékonyságú kikérdezési technikák is, az egyik legismertebb az úgynevezett kognitív interjú négy lépésben segíti a pontosabb felidézést, szuggesztív kérdések nélkül. „Léteznek továbbá pszichológiai tesztek (például Criteria-Based Content Analysis, Reality Monitoring), amelyek segíthetik a szakértőket annak megállapításában, hogy a gyermek tanúvallomása fantáziáláson vagy megtörtént eseményeken alapszik, bár sajnos ezek sem mindig megbízhatók” – teszi hozzá Huppert Kamilla.
Mint mondja, fontos, hogy a gyerekekből ne próbáljunk több és több információt kisajtolni, ez ugyanis „még akkor is kevésbé hiteles tanúvallomáshoz vezethet, ha úgy tűnik, a gyermek egyre több részletre tud emlékezni”. A szexuális bántalmazási ügyekben például gyakran tűnhet hiányosnak a beszámoló, ez azonban a traumafelidézés mechanizmusának sajátosságaiból fakad. A kikérdezés nemcsak kevésbé hatékony, de könnyen tovább mélyítheti a bántalmazott gyerekek sebeit.
300 órán át tanulta
Navracsics Tibor korábbi közigazgatási és igazságügyi miniszter 2012-t a gyermekbarát igazságszolgáltatás évének kiáltotta ki: elrendelte, hogy 2013 végéig minden megyében ki kell alakítani egy megfelelő helyiséget azon 14 éven aluliak számára, akik rendőrségi, bírósági eljárásban vesznek részt. A miniszter még egy speciális munkacsoportot is létrehozott a terület fejlesztésére.
„Egyértelműen látszik a szándék a rendőri és bírósági rendszer részéről, hogy változzanak a gyerekek esetén alkalmazott meghallgatási technikák és eljárások” – mondja Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivista, aki egyúttal leszögezi, teljes tévút volt a meghallgatószobákra koncentrálni. Egyrészt azért, mert szerinte megfelelő felkészülési idő és szakmai iránymutatás nélkül vágtak bele a feladatba, de a helynél egyébként is sokkal fontosabb a kikérdező személye. „Azokban az országokban, ahol a meghallgatószobákat a jó gyakorlatok között emlegetjük – ilyen például Belgium –, egy puritán helyiséget kell elképzelnünk egy nagy kerek asztallal, a közepén mikrofonok, a falakon kamera. Ennyi. Viszont a kihallgató tiszt, aki bemegy a szobába, 300 órán keresztül tanulta, hogyan kommunikáljon gyerekekkel.”
A 2018-ban hatályba lépett új büntetőeljárási törvény már több pozitív változást hozott: a nyomozási bíró kizárásával igyekeznek csökkenteni a gyerekeket érintő kihallgatások számát, törekednek rá, hogy az eljárásban végig ugyanaz a személy foglalkozzon a gyerekkel. Külön kitérnek a szexuális bűncselekmények sértettjeire, akiket két éve már csak velük azonos nemű személy hallgathat ki. Gyurkó Szilvia azonban még mindig azt tapasztalja, hogy „heti szinten előfordul”, hogy a rendőrség megpróbálja lebeszélni a szexuális bántalmazás áldozatául esett gyerek családját az eljárás megindításáról. Ráadásul az új büntetőeljárási törvény nem minden kiskorúnak, csupán a 14 év alatti gyerekeknek kedvez, ami a szakértő szerint „azért is gond, mert az utóbbi években a 14–18 éves kamaszok egyre nagyobb számban válnak kortársbántalmazás, online zaklatás, szextinghez kapcsolódó visszaélések áldozatául”.
A legnagyobb probléma azonban az, hogy még mindig nem beszélhetünk egységes rendszerről, így sokszor csak a szerencsén múlik, hogyan is zajlik egy kiskorú ügye. „Sokkal több tréninget kellene tartani. Már az egyetemi képzésben is külön figyelmet kellene fordítani a traumaszenzitív eljárásra, a gyerekekkel való kommunikáció szabályaira. Amíg ez nem történik meg, addig lutri marad, hogy egy gyerek sérül-e vagy sem az eljárásban” – teszi hozzá Gyurkó Szilvia.
Az izlandi modell
A szombathelyi Barnahus szolgálatnál abból indulnak ki, hogy hisznek a gyerekeknek. Az izlandi modell mintájára létrejött hazai Barnahus célja az igazságszolgáltatás és a gyermekvédelem összekapcsolása, azaz hogy valóban gyerekbarát módon kezeljék az abúzust szenvedett kiskorúakat. Az eredeti modellt Bragi Gudbrandsson, az izlandi gyermekvédelmi kormányhivatal főigazgatója hozta létre 1999-ben, azóta mintegy kéttucatnyi európai ország honosította meg, Magyarországon Lazáry Györgyné klinikai szakpszichológus, igazságügyi szakértő és stábja, 2016-ban. A rendőrségi épület helyett a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (Tegyesz) épületrészében kialakított Barnahusban szigorú alapelvek szerint kell kialakítani a tereket. „Ide nem játszani jönnek a gyerekek, nem akarjuk becsapni őket” – magyarázza a pszichológus. A kihallgatószobába kamerákat és mikrofonokat tettek, hogy az egyetlen kihallgatási alkalomról készült felvételről alaposan elemezhessék a beszélgetést, például a gyerek nonverbális jelzéseit. Ez egyébként a beszélgetés közben is folyamatosan zajlik, ugyanis a kihallgatóhelyiséghez kapcsolódó „monitoringszobában” rendőrnyomozó és ügyész figyel, ők egy fülesen keresztül súghatnak is a kihallgató pszichológusnak.
A gyerektanúk megbízhatósága kapcsán Lazáry Györgyné hangsúlyozza: a gyerekekre jellemző fantáziálás, konfabuláció döntően 3–6 éves kor között jellemző, amikor a gyerek hajlamos a vágyak és a valóság keverésére. „Erre én azt szoktam mondani, nem szeretnék olyan világban élni, ahol egy ép értelmű hatéves kislánynak az a fantáziája, hogy szexuális kapcsolatot akar létesíteni az apjával” – teszi hozzá, válaszul az abuzált gyerekeket képzelgéssel vádolóknak. „Én abból indulok ki, hogy ha az a kislány lerajzolja az apja által rákényszerített orális szexet, akkor az megtörtént, higgyük csak el neki.” Persze ritkán előfordulhat olyan is, hogy a szülők próbálják betanítani a gyereket az abúzus történetére, de ez mindig hamar kiderül, ugyanis a tapasztalt szakértőnek rögtön feltűnik a verbális-nonverbális jelek inkongruenciája, ráadásul ilyen esetekben nem tapasztalhatóak a gyereken az egyébként tipikus pszichés tünetek sem.
Gyurkó Szilvia szerint a hazai bizonyítási eljárás ilyen esetekben „a feje tetejére van állítva”: miközben azon megy a harc, hogy kinek higgyenek, „gyakran elmulasztják az egyéb bizonyítékok begyűjtését, és a terhelt kihallgatása helyett az áldozaton van minden hangsúly”. Akkor hisznek inkább a gyereknek, ha a trauma okozta krízis már elhatalmasodott rajta, és valamiféle drasztikus lépést tesz, például megszökik otthonról vagy öngyilkosságot kísérel meg. „Ha a gyerek más módon mutat tünetet, például bűncselekményt követ el, szerhasználó lesz vagy prostituálódik, szinte kizárt, hogy az abúzusesemény felszínre kerüljön.”
Abban Lazáry Györgyné és Gyurkó Szilvia is egyetért, hogy be kell látni a gyerekek korlátjait, szem előtt tartva, hogy még az egészen kicsik is kompetensek érzéseik, élményeik kommunikálásában, még akkor is, ha nem az „elvárt” nyelvezettel, nem koherens narratívába rendezve teszik ezt. Épp ezért elsősorban a gyerek beszámolójának élményszerűségére kell figyelni, ez pedig egyáltalán nem egyenlő a részletességgel vagy a pontossággal. „A gyerekek gyakran nem emlékeznek minden részletre – mutat rá a klinikai szakpszichológus –, vagy más részletek maradnak meg nekik, mint ami a rendőrség szerint bizonyítéknak tekinthető. Ezért van az, hogy száz feljelentésre körülbelül tíz vádemelés és egy ítélet jut, bár pontos statisztikánk nincs.”
