A 39 éves Katalin gyerekkora óta az egészségügyben képzelte el a jövőjét: betegápolással, mások segítésével szeretett volna foglalkozni. Az egészségüggyel való kapcsolata azonban a vártnál komplikáltabban alakult, amikor 17 évesen megkapta első pszichiátriai diagnózisát. Az évek során autizmust, paranoid skizofréniát és bipoláris zavart is megállapítottak nála, de ő azt mondja, mára megtanulta kezelni a tüneteit, sőt úgy látja, a tapasztalataival még hatékonyabban segíthet másokon. Csakhogy a pszichiátriai diagnózis olyan súlyos stigma, hogy szinte lehetetlen munkát találnia a nyílt munkaerőpiacon. Katalinnak egy idősek otthonában sikerült elhelyezkednie gondozóként, ahol az első évben minden rendben is ment, meg voltak elégedve a munkájával. Aztán szinte egyik napról a másikra változott a helyzete, egészen másképp nézett rá a főnöke, és már a munkájára is egyre több volt a panasz. „Megtudtam, hogy a főnököm közös ismerősök révén tudomást szerzett a diagnózisomról, és egyszerre a munkavégzésem minősége helyett már csak a mentális zavaraimat látta” – meséli Katalin, aki ezután többször is rágalmazás, megaláztatás áldozatává vált a munkahelyén.
A most 40 éves Anna szintén fiatalon, 21 évesen kapta meg a diagnózisát, 2004-ben. Először paranoid skizofréniát állapítottak meg nála, később borderline személyiségzavart és bipoláris zavart diagnosztizáltak nála. Mielőtt bekerült volna a pszichiátriai ellátásba, csak diákmunkái voltak – dolgozott újságárusként és egy szálloda recepcióján –, éppen egyetemi tanulmányait végezte a Corvinuson (akkor még Közgázon). Az egyetem mellett magántanárként sikerült elhelyezkednie, amit szeret is, bár szíve szerint inkább egy vállalatnál dolgozna, lehetőleg vezető pozícióban. Az álláskeresésnél azonban nincs szerencséje: ha végzettsége alapján be is hívják, általában csak a második körig jut el – Anna úgy véli, ennek a mások szerint gyakran „furcsa” kommunikációs stílusa lehet az oka. Neki egyébként a pszichiátere is azt javasolta, hogy inkább tartsa titokban mentális zavarát, és ő is azt látja, hogy a pszichés betegektől „jobban irtózik a társadalom, mint a nemi bajosoktól”.
Persona non grata
Az EU-n belül Magyarországon a legalacsonyabb, mindössze 2,3 százalék a foglalkoztatottak között a tartósan betegek vagy fogyatékossággal élők aránya – olvasható Bányai Borbála, az ELTE Fogyatékosság és Társadalmi Részvétel Intézete munkatársának 2014-es tanulmányában. Az uniós átlag 12,3 százalék. A megváltozott munkaképességűek között a mentális zavarral élők vannak a legnehezebb helyzetben, a munkáltatók idegenkednek az alkalmazásuktól, s ennek elsődleges oka a diagnózisukra tapadó stigma. Pedig ahogyan Vizin Gabriella klinikai szakpszichológus rámutat, a depresszió és a szorongásos zavarok a táppénz és leszázalékolás mögötti első tíz ok között szerepelnek – sőt a depresszió évtizedek óta a munkaképesség csökkenésének első öt oka között van. „A mentális zavarok jelentős negatív összefüggést mutatnak a munkahelyi produktivitással és munkaképességgel: az érintettek legalább 30 százalékát írják ki táppénzre a betegségük miatt.”
Az OECD korábbi vizsgálatai szerint a mentális problémákkal élők jóval fiatalabban válnak inaktívvá, mint más fogyatékossággal élők. Ez részben azért van, mert – korai diagnózis esetén – gyakran már az oktatásból is kiesnek, így alacsonyabb végzettséggel érkeznek a munkaerőpiacra. Bányai Borbála azt is megállapítja, hogy ezek a személyek összességében is jóval kevesebb aktív évet töltenek a nyílt munkaerőpiacon: átlagosan 50 év körül már inaktívvá válnak rokkantnyugdíjasként.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
