„Nem látszik”

Herner Dorka pszichológus

rés a présen: Első könyved a Gyerekes gondolatok – önismereti egypercesek szülőknek. Mi ösztönzött arra, hogy leírd ezeket a rövid sztorikat?

Herner Dorka: Barátnőim már évekkel a megírása előtt mondogatták, hogy „neked könyvet kellene írnod!”, de én biztos voltam benne, hogy sosem fogok. Mindig is introvertált voltam, a figyelem rémisztett. Aztán váratlanul, elementáris erővel pattant ki az ötlet, és három hónap alatt megírtam. Mostanra már látom, hogy az a rengeteg év, amelyet az öt gyerekem mellett odaadással, örömmel és saját igényből töltöttem, mellékhatásként azt hozta, hogy az egyéb igényeimet hanyagoltam. Az írással kijelöltem egy csatornát a saját hangomnak. Az írás volt az idő, amelyet egyedül, háborítatlan tudtam tölteni. De remélem, hogy nem csak magammal tettem jót!

rap: Új köteted, az idén megjelent Lélekmódváltás már inkább elméleti munka és a munkamódszered összefoglalója.

HD: Ez a könyv sem száraz elmélet vagy szakmai szöveg, az távol áll tőlem. Átlagember vagyok, talán azzal a ritkasággal, hogy nyíltan vállalom a lelki hepehupái­mat. Pszichológusként ez főleg nem jellemző, hiszen azt tanuljuk az egyetemen, hogy a saját problémáinkat ne mutassuk. A Lélekmódváltásban is hétköznapi élethelyzeteken keresztül mutatom be a lélek mindennapi ápolásának eszközeit. Nem a változás, hanem az foglalkoztat, hogy az életútja mindenkinek tele van kátyúkkal, és nincs traumamérleg. Lelkileg ugyanúgy szenvedhet és szenved az is, akinek van pénze, egészséges gyereke, munkája. A könyvemben csak fölhangosítom és fölvállalom azt, amit annyian élünk: látszólag mindenünk megvan, de mégsem vagyunk jól. Látszólag – ez a lényeg. Mert a lelkünk, amely nem látszik, sokunknak szűköl. Rengetegen szedik titkon a szorongáscsökkentőket és az altatókat, vagy oldják ki magukból a rossz érzéseket minden este két-három pohár borral. A másik, ami nagyon foglalkoztat, a kiváltságosok bűntudata. Ez a fogalom nem is nagyon létezett eddig, egy-egy angol cikkben föllelhető, de kutatást egyáltalán nem találtam róla. Aki kiváltságos valamiben – például egészséges, tehetős családba született, eszesebb, mint az átlag –, sokszor él meg bűntudatot. Úgy érezzük, nem tettünk eleget azért, amink van, ezért takargatjuk jóságainkat. A kiút az érzésnek a föltárása – mindenki kiváltságos valamiben! –, majd a többleteink adásba fordítása. Adhatunk időt, mosolyt, ötleteket, bármit, amivel tudunk kompenzálni, tehát belül harmonizálódni.