A demoscene (ds) több mint húszéves múltra tekint vissza. Itthon azonban kevesen ismerik a nemzetközi számítástechnikai szubkultúrát. A ds keretében létrehozott animációk olyan programok, amelyek a lefuttatás során számolják ki a megjelenő látványt és hangokat. Az alkotók úgy vélik, egy kívülállónak nagyon nehéz lenne elmagyarázni a ds jelentőségét, ám az egyik hazai csapat, a Conspiracy tagja mégis kísérletet tesz erre.
*
Magyar Narancs: Mikor és milyen körülmények között született meg a demoscene?
Gargaj: A nyolcvanas évek elején, amikor az informatikai fejlődésnek hála a számítógép bárki által elérhető lett. A Commodore-ról van szó, ami szép lassan bekúszott a háztartásokba. Ahhoz képest, hogy mennyi gépet adtak el, röhejesen kevés szoftver volt, és az is nehezen volt elérhető. Az emberek viszont szoftvereket akartak, ha már ott volt a gép.
MN: Ezek elsősorban játékot jelentettek?
G: Persze. Már akkor is a legkeresettebb dolog a játék volt. Az emberek pedig elkezdték lemásolni és egymás között terjeszteni a szoftvereket. Ez a kiadóknak nem állt érdekükben, ezért különböző trükköket találtak ki, hogy ne legyen egyszerű a dolog. Voltaképpen egyszerre kezdődött a kalózkodás, a szoftvermásolás és a -fejlesztés, nagyjából ugyanazon a technikai szinten álltak az emberek, amit az egyik oldalon védelemként feltettek, azt a másikon szépen leszedték. A demoscene úgy jött létre, hogy néhány kalóz, ha már kitörte a szoftver védelmét, bele is írta magát valahova a játékba, általában úgy, hogy a program indításakor az ő neve látszódjon, és ne a fejlesztőé. Ezek nyilván álnéven történtek. Nagyon sok játék már eleve úgy terjedt, hogy fel volt tüntetve, hogy feltörte XY. Ezeket intróknak nevezték el. Nem voltak nagy dolgok, képzelj el például egy kis képernyőt, amin kétszer körbement, hogy én vagyok a király. De szépen fejlődött, kialakult, hogy villogjon is, hogy menjenek föl-le a betűk. Aztán valaki egy képet tett, majd egy másik valami szebbet, és kialakult valamiféle rivalizálás. Szerezzünk valakit, aki ért a grafikához, rakjunk alá zenét, és így tovább.
MN: A Commodore-ban ennyi lehetőség volt?
G: A C64 mint hardver rendkívül robusztus és technikás volt. Nagyon sok olyan lehetőség volt benne, amit alapvetően nem képzeltek bele. De elő lehetett hozni belőle bizonyos dolgokat, melyekre a tervezők nem is gondoltak. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy az a valami, amit a játék elé raktak, sokkal jobban nézett ki, mint maga a játék. Kialakultak csapatok, akiknek lett hírnevük, és az intró minősége meghatározó dolog lett. Egy rutinosabb felhasználó, ha megkapta a flopilemezt, betöltötte, és meglátta az intrót, már tudta, hogy ez egy jó minőségű produktum. Tehát nem csak a játék számított.
MN: A gyártók akkoriban hogy viszonyultak ehhez?
G: Nem tartom kizártnak, hogy akik játékot csináltak, mások játékait törték fel. Nem volt akkoriban olyan sok programozó.
MN: Mikor gondoltak arra a scenerek, hogy a játék nem is annyira lényeges?
G: A 80-as évek végén jöttek rá, hogy maga a termék senkit nem érdekel. Az lett a lényeg, hogy rakjuk ki a képet, forogjon, szóljon a zene. És ehhez már nem is kellett szoftvert lopni, vagyis a dolog legálissá vált. A verseny lényege pedig az lett, hogy nálam 30 bogyó forog a képernyőn, nálad meg csak 25. Én vagyok a jobb, mert nálam egyel kevesebb utasítás van, így a programba öt bogyó még belefér. Megjelentek az új hardverek, az Amiga és a PC, egyre bővültek a lehetőségek: rajzolni kezdtünk, zenét szerezni.
MN: Mindenki saját programot használ vagy létező szoftvert?
G: Senki nem akadályoz meg abban, hogy egy meglévő szoftvert használj fel, vagy azzal írj zenét. A demoscene lényege, hogy ez egy valós idejű prezentáció. Olyan futtatható program, amely az adott pillanatban állítja elő a képernyőn megjelenő látványt. A komplett látvány- és hangvilág előre megtervezett, ezeket a program a futtatása során állítja elő. Ugyanakkor, mivel a demók algoritmikusak, a látvány minden lefuttatáskor másképp jelenhet meg a véletlen számok használata miatt. Van, aki saját programot használ, ez akkor fordul elő, amikor konkrét méretekkel dolgozunk, de a lényeg mégis az, hogy amit az ember csinál, az valós időben futó, élő dolog. Olyan, mint egy élő koncert. Ebben az is benne van, hogy ha valami nem működik, összedőlhet az egész.
MN: Miután a scenerek leváltak a játékokról, az intró műfaja is eltűnt?
G: Az intró mára az, ami egy adott méretkategóriának megfelel. Olyat már nem nagyon készítenek, ami az eredeti jelentése, vagyis hogy a feltört játék elé teszik be. De nyilván az a jelentése megmaradt, hogy kicsi, abból indul ki, hogy bevezetője valaminek, tehát egy kisebb valami, nem egy komplett demó.
MN: Milyen hosszú egy demó? Milyenek a tipikus témák?
G: Úgy képzeljük el, mint egy klipet. Lehet három perc, de lehet akár tizenkettő is. A témák változatosak, van, ami kifejezetten szórakoztató, humoros, vannak politikusdemók, van, hogy a zenén van a hangsúly, van, hogy a grafikán. Minden elképzelhető és minden megengedett. Bármire lehet demót írni, készültek már elektromos írógépre és iPodra is.
MN: Egy demócsapatba tehát kell grafikus, zenész, programozók.
G: Igen, a scenerek általában csapatokban dolgoznak, ezek 3-10 fős baráti társaságok, változóan aktív tagokkal. A cél a más csapatokkal történő, többnyire barátságos rivalizálás. A csapat mindig sokat ad a hírnévre és az elismertségre, van saját logójuk, szlogenjük. Grafikusból, zenészből, kóderből, vagyis programozóból áll össze. A csapat tagja még az organizer, vagyis szervező, aki nem vesz részt aktívan a demó elkészítésében, hanem a csapattagok közötti kommunikációért felel, és megszervezi a demopartyt. Mivel a demoscene kozmopolita közösség, nem ritkák a többnemzetiségű csapatok sem.
MN: A demopartykon mutatjátok meg egymásnak a munkáitokat. Ezek tulajdonképpen versenyek?
G: A scenerek rendszeres találkozóhelyeiről van szó. Ezek a rendezvények általában három-négy naposak, céljuk a megjelenő scenerek munkáinak bemutatása, kivetítővel, hangrendszerrel. Mivel az egész műfaj a versenyszellemre épül, nem ritka, hogy a csapatok hónapokig készülnek egy-egy partira, hogy ott döntsék el, ki a legjobb az adott kategóriában. A művek megtekintése után a közönség szavaz a legjobbra. 2003-tól megalapították a Scene.org Awardsot, amit nagyon sokan a műfaj Oscar-díjának tartanak. Minden évben az előző évi demók és intrók közül egy nemzetközi zsűri döntése alapján kiválasztott műveknek adják át a díjat, egy kis bronzszobrot, a németországi Breakpoint partyn.
MN: A Breakpointon a te csapatod, a Conspiracy is nyert.
G: Igen, a Chaos Theory című munkánk 2006-ban a legjobb 64 kilobyte intro kategóriában győzött. Egyébként az elmúlt néhány évben a filmfesztiválok is felfigyeltek a demoscene-re, és külön kategóriát hoztak létre. Animációs filmfesztiválok kezdik elismerni a műfajt.
MN: Mi a biztos siker titka?
G: A nő meg a sárkány, az tuti. Ez egy férfias műfaj. Nem mi akarjuk, hogy így legyen. Mint az informatikában általában, úgy a scenereknek is csak körülbelül húsz százaléka nő.
MN: Körülbelül húszezren foglalkoznak ezzel a világon. Miért nem vált közismertebbé a dolog? Egyáltalán versenyről vagy művészetről beszélünk?
G: Azért nem tud áttörni, mert ez egy nehezen megérthető technikai műfaj. Mindenki el tudja indítani a gépet, de ha egy pluszablak jelenik meg, akkor már gond van, és fel kell hívni a kockás inges, szemüveges unokaöcsit, aki egyébként ugyanúgy nem ért hozzá, csak úgy tesz. Minden háztartásban van legalább egy gép, de csak minden huszadik ember ért hozzá. Ennek a műfajnak pedig pont az a lényege, hogy érteni kell hozzá. A demoscene egy nehezen definiálható fogalom, főként azért, mert a tagjai sem mindig értenek egyet abban, hogy miért is készítenek demókat: van, aki azért, mert így fejleszti a saját technikai tudását, van, akit csak a hírnév és a versengés érdekel, és van, aki művészi önkifejezésnek használja a demóit. Megfogni és megküldeni, ahogy kell. És jólesik valamit kiadni magadból, ami másoknak is tetszik.
