Napok óta rágom magam, hogyan kérjem meg, hajlítson kanalat és írja alá. Mert megígértem a keresztgyerekeknek. Mennyire unhatja, tiszta ciki. És mikor kérjem meg? Interjú előtt? Azonnal lelohasztom. Utána? Nem lesz rá idő. Izgulok. Mégiscsak egy mentalista. De amikor találkozunk, kérni se kell, az első, hogy két ujja közé fogja a szálló teáskanalát és meghajlítja. Eszembe jut az a mondás, hogy Uri a kanálhajlítás nehezebb módját választotta.
Geller vegyfilctollat kap elő, kérdi, kinek dedikálja a kanalat. Aztán sebtében még aláír három, őt ábrázoló képeslapot.
- Erika, mit akarsz kérdezni? - dől előre a székében. Ez megzavar, hirtelen semmi nem jut az eszembe. A diktafonnal babrálok, végül megkérdem, hogy is volt a dohányzásról való tömeges leszoktatás?
- Minden országban sok ezer embert szoktattam már le, erre jó a televízió és az internet. Németországban volt a legsikeresebb, ott ötvenötezren tették le a cigarettát. Erre vagyok a legbüszkébb. Vannak a kanalak, a telepátia, az óraelindítás, de ez fontosabb, mert segít embereknek.
- Zavarnak a szkeptikusok?
- Nekem jól jön az ő véleményük is. Amikor fiatal voltam, és olvastam valami negatívat magamról, vagy valaki megtámadott, azt hittem, hogy "most vége Uri Gellernek". De ha jót, ha rosszat beszéltek, végül jó volt, mert publicitást adott. Amikor Amerikába utaztam, volt egy őrült nagy tévéshow, sosem fogom elfelejteni. A Johnny Carson-show. Carson bűvész volt, nem hitt a természetfeletti képességekben. Meghívott, én belementem a csapdájába. Ott ültem huszonkét percen át, izzadtam, semmi nem történt. A kanál elgörbült, de nem eléggé. Fenn van a YouTube-on. Amikor befejeződött a műsor, azt hittem, hogy utazhatok vissza Izraelbe. De másnap reggel csörgött a telefonom, egy másik nagy televíziós ember hívott: "Uri Geller, tegnap láttalak a Johnny Carsonban, ma azt akarom, hogy az én műsoromat csináld." Vannak, akik nem hisznek a jóistenben, ez nem baj, nem bánt, de ők se mondják meg nekem, hogyan éljem az életemet! Szerintem a szkeptikusok a kevesek a világban. A legtöbb ember hisz valamiben.
- Vallásos vagy?
- Igen, mindig a zsebemben van egy imakönyv - mondja, és előhúz a nadrágjából egy miniatűr könyvecskét. - Hiszek a jóistenben, imádkozom hozzá. Hiszem, hogy van valami ott kint. Van egy erő. És én azt akarom hinni, hogy az a jóisten.
- Gyógyítani is tudsz?
- Nem. Leállítani valamiről embereket, az egy dolog, de gyógyítani más. Nem vagyok gyógyító, nem vagyok csodatevő. De egy évben egyszer Hannával, a feleségemmel kinyitjuk a házunkat beteg, főleg rákbeteg gyerekeknek. Csinálok nekik egy kis show-t a kanállal, úgy meghatódnak, hogy a kanál lesz a placebo effect. Utána tudok velük beszélgetni a pozitív gondolatokról. Hogy legyenek derűsek, képzeljék el, hogy újra egészségesek. És akkor jobban hisznek. Ezt teszi a kanál.
- Szereted a tévézést vagy csak a pénzért csinálod?
- Azt hiszem, hogy én showmannek születtem, mindig is az voltam. Fantasztikus meséket találtam ki, sokat írok, tizenhét könyvem jelent meg. A legutóbbiból most készül film Hollywoodban. Mindig szerettem festeni, és órákat, ékszereket is tervezek. (A karján lévő órának nem lapja van, hanem egy kristálycsúcs áll ki belőle.) Szeretek mutatni dolgokat. Gyerekkoromban, Izraelben anyámnak nem volt pénze. Varrónő volt, sokat dolgozott. Egyszer azt mondtam: "Mama, nemsokára híres ember leszek, és nem kell többet dolgoznod." Ez volt a motivációm. És attól kezdve mindig csak pozitívat gondoltam. Hogy híres leszek, gazdag leszek.
- Már az első kanálhajlítás után?
- Persze. Az ötéves koromban történt. Ettem a levest, és a kanál elgörbült. Így kezdődött. A mamám azt gondolta, Sigmund Freudnak az erejét kaptam meg. Mert a mamám Freud-leszármazott. Aztán még sokáig szegényen éltünk, de egyszerre híres lettem Izraelben. Aztán híres lettem a világban. Az akkor nehéz volt, nem tudtam feldolgozni a szerencsémet, bulimiás lettem.
- Hogyan tudtál leszokni erről?
- Egy nap az orvos azt mondta, "Uri, ha nem hagyod abba, meghalsz." Jó barátom volt John Lennon, ő azt mondta: "Uri, keressél spirituális dolgot." Addig csak hallottam a szót, de nem tudtam, mit jelent. Yoko mondta: "Menj Japánba, ott fogod találni." Japánban a kezdetektől híres voltam, ott készítettük az első műsorokat, hetvenháromban. Eldobtam mindent, eladtam a házamat, a kocsikat, és Hannával, a gyerekeimmel, a sógorommal és a mamámmal elmentünk Japánba. Fölutaztunk a Fudzsi hegyre, ott éltem egy erdőben másfél évet. Se tévé, se telefax, de gyönyörű volt. Ott megtaláltam magamat. Megértettem, hogy a pénz nem tud hozni egészséget, szerelmet, örömöt. Aztán vissza kellett jönnünk a civilizációba, mert a fiam hatéves lett, iskolába kellett mennie.
- Mit tudhatunk még a szüleidről?
- Tel-Avivban születtem, de magyar vérem van, apám magyar volt, a mamám pedig ide jött, itt esküdtek meg a Nagytemplomban. Amikor a nácik megszállták az országot, Izraelbe menekültek. Mit szeretnél még tudni? Hol vannak most a keresztgyerekeid? Ha akarod, hívjuk föl őket, és mondok nekik hallót. Próbáld! De ne mondjad, ki az, meglepjük őket.
Csörgetem a keresztlányomat, majd adom Urinak a telefont. "Hey Anna, hi, tudod, ki beszél? Na, hogy találtad ki? Olyan furcsa a magyarom, nem? Tetszik a műsorom?"
Kezdjük elbűvészkedni az időt, nem lesz ebből nagyinterjú, amióta beindult a törökországi show is, még feszítettebb a tempó. Hétfőtől csütörtökig ott, aztán itt.
- Azt még elmondanád, hogyan kerültél kapcsolatba a titkosszolgálatokkal?
- Több évet dolgoztam a CIA-nak és az FBI-nak. Egy orosz-amerikai egyezmény aláírásakor például az volt a feladatom, hogy az orosz fél fejébe azt sugározzam, írják alá a dokumentumot. Aláírták. Akkor sok amerikai azt gondolta, tényleg én manipuláltam az oroszokat.
- Szoktál politizálni?
- Nem. De egy civil szervezet elnökeként tevékenykedem, közbenjártam például, amikor az izraeli Vöröskereszt öt évvel ezelőtt nem tudott szót érteni a palesztinaiakkal. Megsebesült egy palesztin gyerek vagy egy állapotos palesztin nő, és nem tudtak azonnal a kórházba menni, mert megállították őket a checkpointnál. A palesztin Vöröskereszttel megszerveztük a tárgyalásokat, és mindenki segített: Condoleezza Rice, a Fehér Ház, a svájci miniszterelnök, és még sokan mások. Meg tudtam győzni a palesztinaiakat, és lement közöttünk a fal, elkezdtünk beszélni egymással. Aláírtunk egy megállapodást, hogy minden palesztinai gyerek vagy állapotos asszony mehet egyenesen a kórházba. A palesztinaiaknak van öt ambulánsuk Jeruzsálemben, erre előtte nem volt példa. Ilyen dolgokat próbálok csinálni. Ami humanitarian. Ezek hoznak örömöt, nemcsak a show-k, amik egyébként mindenhol fantasztikusan sikeresek.
- Egyébként valóban keresed az utódodat?
- Igen, mert miután megcsináltuk tizenöt-húsz országban a show-t, jön a nagy szám, Las Vegasban. Minden ország nyertese ott lesz, és megtudjuk, ki a világ legjobb "utóda".
- Valóban kiválasztottnak tartod magad?
- Itt ez a műsor címe. Magamról semmi ilyesmit nem gondolok.
- Azt írják a lapok, egy időben abból éltél, hogy olajat kerestél kitermelőknek. Tudhatjuk, hogy lehet az olajat "érezni"?
- Valami ott más. Oké, próbáljuk ki! Megfordulok, és te fogj meg egy tárgyat, majd engedd el.
Két egymásnak tolt dohányzóasztal van előttünk, az egyiken kis üvegváza díszgömbbel, azt érintem meg.
- Nyúltál? Oké, most meg fogom találni. Megérzem az auráját.
Uri visszafordul, majd a "rossz" asztal fölött mozgatni kezdi a két tenyerét.
- Itt nem érzek semmit - mondja, de a másik asztalon megáll a keze a váza fölött. - Itt valamit érzek. Igazam van?
- Forró - mondom, erre nevetni kezd: - Én sem tudom, hogy csinálom.
Már indulna, amikor bevillan a halaszthatatlan kérdés:
- Mi a titkod?
- A titok talán az, hogy vegetáriánus vagyok, nem dohányzom, tornázom, pozitívan gondolkodom, jó vagyok az emberekhez, szeretem az állatokat, ez a titok, mind együtt. A kis dolgok csinálnak egy jó életet, nem gondolod?
*
"Most rajtatok a sor, hogy kiválasszátok, ki lesz az utódom!"
A show előtti fél órában Uri következő heti klipjét forgatják, a közönség tapsol, nevét skandálja, kicsit hitgyülis a hangulat. A hatodik sorban ülök, Geller épp előttem ül egy fotelban, jegyzetel, mellettem egy kamaszlány furán vihog, bár semmi vicces nem történik. "Benne van mindenben, nagyon közvetlen, magyar származású, de Izraelben is élt, azt hallottam, nem, Petra?", darálja egy női hang mögöttem, de már jön a tapsolóember, aki több néven is bemutatkozik. "Ha már itt vagyunk, érezzük jól magunkat! Itt fogok állni, és segítek mindenkinek spontán örülni, jó?", üvölti, majd megáll mellettünk, innen fog előtapsolni. Legalább nem leszünk benne a tévében.
Bemutatják a négy, még versenyben lévő jelöltet, majd: "Hölgyeim és uraim, A kiválasztott stúdiójában Uuuuri Geller!"
Az első jelölt az állatok nyelvén beszél. "A pszichikus erőimet fogom generálni, és ahogy ezek az energiák mozgósulnak, minden érzékem ki fog élesedni" - mondja nyújtott hangon a Panthera művésznév tulajdonosa, miközben kezét egy üveg fölé helyezi. Azt kell kitalálnia, melyik színt választotta a paraván mögött az egyik sztárvendég. "Piros, piros, kék, kék, sárga, sárga, lila, lila. Lila, lila. Lila."
A következő, bizonyos Lui sósavval trükközik, majd Geller bemutatja, hogyan tud három ember a két ujjával felemelni valakit - egy másik sztárvendéget -, székestül. "Ez az emberi potencia. Otthon vegyétek videóra, küldjétek el, bemutatjuk." Uri szerint ez ugyanaz az energia, mint mikor Amerikában egy anyáról cikkeztek, aki egymagában felemelt egy BMW-t, mert alatta volt a gyereke.
Danny Blue, a kedvencem lép színpadra, egy videós játékkal. "Ma este a szabad választás lehetőségét kapjátok meg." Igaz, lelepleződik a trükk, mégis jól szórakoztunk, Danny Blue profilja megér egy bakit, különben is, utána úgyis Uri szokásos pozitív üzenetét hallhatjuk: "Keljetek fel, és érintsétek meg a tenyeremet. És induljatok el egy egészséges élet felé. Tenyereket a tévéképernyőre, nézz mélyen a szemembe! Az elhízás pont olyan veszélyes, mint a dohányzás. De csak döntés és akaraterő kérdése ez is. Ne felejtsd!"
A műsor után hívom anyámat, benevezett-e a programba. Azt mondja, nem - a keresztgyerekek tenyerétől az övé már sehogy sem fért volna el a tévén.
