Gyász

Meghalt Seres Mariann

  • Narancs
  • 2017. április 23.

Lélek

Velünk volt. Akkor is velünk volt már, amikor még nem volt velünk. Akkor is velünk volt, amikor mindennap köztünk volt. S aztán is velünk volt, hogy elment tőlünk. Most is velünk van, mi meg magunk alatt, mert meghalt.

Amikor még nem volt velünk, úgy mentek a dolgok, hogy az ember direkt szívesen járt a Toldi moziba, mozizni is, meg volt alatta sokáig valami csehó is, amolyan tipikusan kilencvenes évek eleji formátum. Bármelyikbe mentél, számíthattál rá, hogy Mariann ott lesz és segít: eligazít a mozi s a kocsmászat dolgaiban, adott esetben csak azzal, hogy köszön, mosolyog, megismer. Az ember egy moziban nem nagyon szorul segítségre, de az, hogy engem itt ismernek, nos, különös élvezet: nála volt kapható ingyért, egy másik mosolyért, olyanért, ami tényleg nem kerül semmibe. Előbb a moziban volt valamilyen hátramozdító, majd a moziban székelő Balázs Béla Stúdióban. Bementél, ott volt, s a dolgok piszkosul rendben voltak. Csevegtetek.

Aztán valami film- és videóforgalmazónál kavart, ott is velünk volt. Amikor odakerült, még frissen élt új kollégái körében a lapunkkal folytatott, s számukra bukovári sajtópör emléke, nevetve mesélte, hogy milyen rossz a hírünk arrafelé. Mert velünk volt, akkor is velünk.

Aztán idejött dolgozni a Magyar Narancshoz. Örömmel, jókedvvel, tenni akarással, embert úgy örülni e közösségnek nemigen láttunk, mint őt. Büszke volt, ragyogott, s szó szerint enyhülést hozott: nyár volt, negyvenhét fok árnyékban. Másnapra lett egy raklapnyi munkavédelmi ásványvíz a legdrágábbikból. Kapott egy önálló irodát, még a főszerkesztőnek sem volt olyanja, mit nem adtunk volna érte, de ő nem szerette, mert mindig ott akart lenni, ahol… ahol… mi is? Ahol mi is akartunk, ahol történik valami, ahol van még valaki. Volt egy nézése, egy arckifejezése, ami minden körülmények közt azt hozta ki az emberből, hogy meg kell mutatnia a tőle telhető legjobbat, el kell intézni, amit kér, tudni kell a kérdésére a választ, el kell kicsit kápráztatni, mert az nála elvárás. A tekintet, ami egy percre különbbé tette az embert önmagánál. Igyekeztünk megtenni tehát, ami tőlünk tellett, ő cserében elintézte a dolgokat, mint azt a rohadt vizet. Lett ez, lett az, legfőképpen lett olvasói kártyánk, csak csodák nem lettek. El is ment egy idő után.

De ott volt a Verziónál, az emberjogi dokufesztiválnál, ahol ugyancsak az volt a feladata, hogy elintézze a dolgokat. Közel volt, régi harcostársunknál, karnyújtásnyira, csak fel kellett hívni, de jelentkezett ő magától is, s akkor a telefonon is átjött az a tekintet, ami kihozta belőled a legjobbat.

Aztán kisvártatva már a könyvszakmából, marketingvonalról jelentkezett. Ott is velünk volt, egyengette utunkat az Írók Boltjában, a könyvfesztiválon, összehozott pár könyvbemutatót, ezt-azt. Olyan volt, mint anno a moziban – maga a bizonyosság, a biztos tudat: ott a Mariann.

Ma reggel ez a bizonyosság omlott össze, s tűnt el a semmibe. Kevesebben lettünk, kevesebbek lettünk, és gyászolunk.

Figyelmébe ajánljuk

És meghalni a gyönyörtől

„A fájdalom politikai kérdés, a gyönyör politikai kérdés” – okítja a haldokló Mollyt (Michelle Williams) egy gyönyörű leszbikus (Esco Jouléy), aki egy személyben radikálisan szabad szexuális felfedező és empatikus szociális munkás is.

Végtére is a gyerek az első

Lehet-e hazugságra építeni értelmes életet, főleg másokét, a családtagjainkét, a gyerekünkét? Persze kizárólag az ő érdekükben! Van-e olyan érdek, ami fontosabb, mint az igazság?

Kísérleti fizika

Öveges József fizikus, piarista szerzetes, tanár, mondhatni mé­dia­­sztár volt a hatvanas–hetvenes években. Közvetlen stílusban, élvezetesen előadott ismeretterjesztő előadásai és a közben bemutatott kísérletek tették ismertté.

Micimackóék felnőttek

Ládaasztal a fő díszletelem a Három Holló pincehelyiségének apró színpadán, olyan, amilyenek mellett a fesztiválokon szoktunk iszogatni. Körülötte jégkockához hasonló, hol egységes kékben, hol különböző színekben pompázó ülések. Gyerekként nem egészen így képzeltük a Százholdas Pagonyt.

A ház torka

Egy Pireneusok mélyén megbújó faluban, a Clavell házban a család egyik nőtagja éppen haldoklik. Hörgő, bűzölgő, démonisztikus tusa ez, pokoli gyötrelem. Nem véletlenül gondolunk a pokolra és érezzük meg egy földöntúli lény jelenlétét.

Mi a művészet?

Hazánk kulturális miniszterének, Hankó Balázsnak – aki a 2023-as és a 2024-es szja-bevallásának „munkáltató” rovatába is „Kultúrális és Innovációs Minisztériumot” írt – érezhető, napi gondjai vannak a nyelvhasználattal.

A javaik és az életük

Válaszolnak… Az a legjobb ebben a szánalmas bolhacirkuszban, hogy válaszolnak, és megmagyarázzák. Hogy az nem is úgy van, mert nem is az övéké, csak épp náluk van, valahogy. Bérelték, lízingelték, amikor egy percre nem figyeltek oda, a nyakukba akasztotta valaki vagy valami. Néztem a tájat, és rám esett, a Jane Birkin meg a táskája, szerencsére nem az egész Gainsbourg család, gyerekkel, kutyával, szivarral.

Honfiak  

–Librettó–

(A helyszín az első négy felvonásban mindvégig a miniszterelnök dolgozószobája.)

Nemcsak a hősök arcai

82 éve, 1943. április 19-én kezdődött, és szűk egy hónapig tartott a varsói gettófelkelés. Miközben a nácik leszámoltak az alig felfegyverzett lázadókkal, porig rombolták a zsidók számára kijelölt városrészt, a túlélőket pedig haláltáborokba küldték, Varsó többi része a megszállás hétköznapjait élte. Hogyan emlékezik ma Lengyelország a világháború alatti zsidó ellenállás legjelentősebb mozzanatára?

„A legkevésbé sem keresztényi”

A nyugati populista mozgalmak és pártok a kereszténység kifacsart értelmezését használják fegyverként a hatalomért folytatott harcban, miközben a hagyományos kereszténydemokrácia identitásválságba került. A Princeton University professzora arra is figyelmeztet: legalább mi ne beszél­jünk szélsőjobboldali „hullámról”.

Mindenki hibázhat

Nem állítható, hogy a KSH direkt hamisítana adatot a szegénységi mutatók kiszámításánál. Mégis, valahogy mindig a „kellő” irányba mutatnak a számok.