Csak nehogy azt higgye valaki, hogy az amerikai elnökválasztás és a melegek házasságáról szóló, 11 államban megtartott népszavazás véletlenül, netalán költségtakarékossági okokból esett ugyanarra a napra. Bush és republikánus barátai közel egy éven keresztül tartották napirenden a homoszexuálisok frigyének témáját - mégpedig egy jól átgondolt stratégia részeként. A jobboldalnak ugyanis találnia kellett egy olyan belpolitikai üzenetet, amelylyel a szavazók többsége szimpatizál, a demokraták viszont nem tehetik meg, hogy megkötések nélkül egyetértsenek vele.
A homofób népérzület
politikai hasznosítása mellett döntöttek végül ("Na nehogy má' a buziknak is lehessen esküvõjük!"). Részben azért, mert egy efféle hecckampánynak könnyen megadható a családbarát, társadalom- és erkölcsféltõ olvasata, másrészrõl éppen kapóra jött - már ha egyenesen nem az adta az alapötletet - egy 2003. novemberi legfelsõbb bírósági döntés Massachusetts államból. Ez kimondta, hogy az állam alkotmányával ellentétes, ha az azonos nemûek számára nem biztosítják a házasságkötés jogát. No nem azért, mert a meleg pároknak is joguk van cuki ruhácskákban az oltár elõtt parádézni (egyházi frigyrõl ez esetben szó sincsen, bár az episzkopális egyház részérõl gyakorlatilag okés lenne a dolog), hanem mert az egybekeléssel több száz (!) törvényileg garantált kedvezmény és könnyebbség jár, és ezt jogtalan volna a homoszexuálisoktól megtagadni. A határozat valóságos lavinát indított el; San Franciscóban, Floridában, Oregonban, New Jerseyben és Nebraskában ezerszámra adták össze a párokat - és a helyileg illetékes legfelsõbb bíróságoknak is akadt dolguk bõven (San Franciscóban például 4000 februári melegházasságot érvénytelenítettek augusztusban). Bush az ABC-n röviddel a massachusettsi döntés után már arról beszélt, hogy akár az alkotmányba is bekerülhetne, hogy a házasság kizárólag férfi és nõ köteléke lehet, valamiféle törvényesített élettársi kapcsolatot viszont elképzelhetõnek tart. (Valószínûleg a vermonti példa lebegett a szeme elõtt, ott ugyanis 2000 nyarán a legfelsõbb bíróság kimondta: diszkriminatív, hogy a melegek nem házasodhatnak, ezért megalkottak egy új regisztrált kapcsolatformát, a "civil közösség" intézményét.)
Hogy miért beszélhetett Bush ilyen egyértelmûen a homoszexuálisok frigye ellen? Mert stratégáival rápillantott a közvélemény-kutatási adatokra, ezek pedig azt mutatták, hogy a szavazók kétharmada elutasítja az azonos nemûek házasságának ötletét. Ehhez a számhoz képest nem sok súlya maradt annak az érvnek, hogy 4 éve közel 1 millió meleg szavazott rá. Már csak azért sem, mert saját szavazóinak több mint négyötöde is a konzervatív választ akarta hallani. Mivel azonban mind a szenátusban, mind a kongresszusban kétharmados többség kell a szövetségi alkotmány módosításához, a javaslat - a republikánus fölény dacára - végül már a szenátusban sem ment át. Ezt nyilván Bush is tudta (ha másért nem, hát azért, mert a republikánus képviselõk egy része ellenezte, hogy egy ilyen döntéssel csorbítsák a tagállamok szuverenitását), de eltökéltségét hiba lett volna nem megmutatni pár hónappal az elnökválasztás elõtt. Mindenesetre megígérte, hogy újra-választása esetén ismét elõveszi majd a kérdést. Kihívója, John Kerry és a demokrata párt is két szólamban beszélt a kérdésrõl. Bush ugyebár kategorikusan nemet mondott a melegházasságokra, tudván, hogy ez nem több merõ szimbolikus tettnél, de a bejegyzett élettársi viszonyt elképzelhetõnek tartotta. Nos, Kerryék gyakorlatilag ugyanezt mondták, csak pepitában. Rossz ötletnek tartották az alkotmánymódosítást (Kerry maga nem is szavazott a szenátusban), mondván, nem ezzel kellene foglalkozni a kampány évében, de azért nem hagytak kétséget afelõl, hogy a házasság szerintük is egy férfi és egy nõ kötelékét jelenti. Ezzel egy idõben a melegek jogegyenlõségérõl beszéltek, és bírálták az intoleráns republikánusokat. Bush nem akart szembemenni az emberi jogok minimálkövetelményével, Kerry pedig a demokrata tábor konzervatívabbjainak elvárásaival. Kerryék is a közvélemény-kutatási adatokat használták iránytûként finoman szólva is inkoherens álláspontjuk kialakításakor, hisz az amerikai nép elsöprõ többsége ellenezte ugyan az azonos nemûek házasságát, Bush kezdeményezését mégis inkább rossz, mintsem jó ötletnek ítélték. Ezért választhatta Kerry azt az igencsak kényelmes pozíciót, hogy az egyes államok maguk döntsék el, miként szabályozzák a kérdést.
Ilyen elõzmények után érkezett el november 2., a népszavazás napja. 11 államban szavaztak a republikánusok alkotmánykiegészítési tervezetérõl, és mindenhol a melegházasságok engedélyezése ellen voksoltak az emberek. Oregonban volt a legszorosabb az eredmény, de még ott is 14 százalék volt a különbség a melegfrigyek ellenzõi javára. A fentebb vázolt okokból a népszavazások végkimenetele nem jelentette egyértelmûen a demokraták kudarcát (elég volt nekik Bush újraválasztása), Bushnak viszont nyilván jól jött, hogy a melegügyben mellette ikszelõknek néhány pillanat múlva még az elnökjelöltek közül is választaniuk kellett. A fõ tanulság mégis az, hogy a szabadság hazájának hitt Amerikában - úgy tûnik - sokáig kell még várnunk arra, hogy a melegházasságok törvényesítésének törekvése a szövetségi politika szintjén is megjelenjen. És ez függetlennek látszik attól, hogy éppen melyik oldal vezeti az országot.
Mindeközben Európában
sorra válnak legálissá a melegházasságok, sõt egyre több helyen már gyermeket is örökbe fogadhatnak a homoszexuális párok. E téren tehát mostanság egyértelmûen a vén kontinens számít a szabadság és a jogegyenlõség úttörõjének. A világon elsõként 1989-ben, Dániában ismerték el a homoszexuálisok házasságát - igaz, bejegyzett élettársi kapcsolatként átkeresztelve. Ott már az egyházi esküvõért lobbiznak a baloldali liberálisok. Hollandiában 2001 áprilisa óta, Belgiumban pedig 2003 júniusa óta házasodhatnak a melegek - ezen országokban gyakorlatilag ugyanolyan jogokat élveznek az egynemû párok, mint a heteroszexuálisok. Hollandiában bizonyos feltételek teljesülése esetén még gyermeket is örökbe fogadhatnak. Svédországban és Finnországban is létezik a regisztrált párkapcsolat intézménye. 2001 nyarától Németországban is köttethetnek melegfrigyek, és bár a jogegyenlõség még nem tökéletes, a lakhatás és az öröklés szabályai már mentesek mindenféle diszkriminációtól. Az adókedvezmények és az örökbefogadás terén azonban van még mit tenni - jelenleg is napirenden van az adoptáció szabályozásának módosítása oly módon, hogy a meleg párok akadálytalanul örökbe fogadhassák az egyik fél gyermekét. Franciaországban (ahol egyébként már buzizni is bûncselekmény, mi több, a fõváros polgármestere is nyíltan homoszexuális) 1999 óta lehetõség nyílik arra, hogy a párok a bíróságon bejegyezzék kapcsolatukat, vagyis "civil szerzõdést kössenek". Melegek és nem melegek egyaránt, hiszen sok olyan heteroszexuális is akad, aki a klasszikus házasság formuláját nem akarja, viszont valamiféle hivatalossá tett partneri viszonyt igen. Idén júniusban a Bordeaux környéki Begles polgármestere még tovább ment, és összeesketett egy férfipárt, mondván, ugyan ezt explicit módon egyetlen passzus sem engedélyezi, de nem is tiltja semmi. A házasságot a bíróság - az igazságügyi miniszter asszisztenciájával - érvénytelenítette, a jogvita az Emberi Jogok Európai Bíróságán folyik tovább.
A közelmúlt fejleménye, hogy Európa egyik legvallásosabb országa, Spanyolország is törvényesítette a melegek házasságát. A bal-oldali miniszterelnök, José Luis Zapatero egyik kiemelt kampány-ígérete volt ez, és áprilisi gyõzelme után nem is habozott megvalósítani vállalásait (öröklés, örökbefogadás). Felmérések szerint a spanyol férfiak 8-10 százaléka (a franciákhoz hasonlóan) a saját neméhez vonzódik. Ez év nyara óta Svájcban is létezik a bejegyzett társkapcsolat jogi kerete, örökbefogadásra azonban ez jelenleg nem jogosít. (Idén januárban néhány baloldali képviselõ Lengyelországban is beterjesztett egy törvényjavaslatot a melegek házasságának engedé-lyezésérõl, de ezt a parlamenti felsõház lesöpörte.) A jelenlegi brit kormányfõ, Tony Blair is a meleg-jogok harcos szószólója; volt idõ, amikor kormánya férfitagjainak egynegyede deklaráltan meleg volt. (Összehasonlításképpen: a tengerentúlon Ralph Nader állandó és örök vesztes elnökjelölt vitte eddig a legtöbbre a politikában melegként, ha az FBI transzvesztita alapítóját, J. Edgar Hoovert nem számítjuk - õróla ugyanis csak halála után derült ki e mókás adalék.) Blair toleranciája persze nem merült ki humánpolitikájában; kormányprogramjában is szerepel az azonos nemû párok házasságának engedélyezése, eddig azonban semmi ilyesmi nem történt. Mindössze annyit sikerült elérnie, hogy - második nekifutásra - megszüntetett egy paragrafust, amely a melegkapcsolatok iskolákban történõ népszerûsítését tiltotta. Az inkriminált 28-as szakasz még a Thatcher-kormány idején született, megszüntetésével természetesen nem a meleggé nevelés állami programja indul meg, hanem csupán annyi változik, hogy ezentúl már az azonos nemûek kapcsolatáról sem lesz tilos elfogadólag szólni. A felsoroltakon kívül Horvátországban is elismerik a homoszexuálisok élettársi kapcsolatát, Argentínában pedig regisztrálhatják is magukat az együtt élõ melegek. 2003 nyara óta Kanadában (illetve annak három tartományában) a belga és a holland modellhez hasonló megoldás született, vagyis a meleg házastársak jogai a lehetõ legközelebb kerültek a többséget megilletõkhöz. Magyarországon is elismeri a jog az egynemûek élettársi kapcsolatát, és az új szabályozás is készülõben van (errõl bõvebben lásd keretes írásunkat). Ázsiára áttérve: Tajvanon is küszöbönáll a melegházasságok legalizálása, sõt az örökbefogadás engedélyezése is.
Az Európai Parlament
is foglalkozott a kérdéssel 2003 februárjában; az Alapvetõ jogok az Európai Unióban, 2002 címû brosúrában felszólított minden tagállamot, hogy a házasság és az adoptáció terén számoljanak föl minden, a melegeket sújtó hátrányos megkülönböztetést. 2003 õszén a Miniszterek Tanácsa visszavett a tartalomból, és tovább lebegteti a kérdést, hogy vajon az azonos nemû partner is házastársnak minõsül-e a gyakorlatban, vagyis ugyanolyan feltételek mellett követheti-e társát egy másik országba, mintha férj és feleség volnának. Ennek ellenére a tendencia világos, és a folyamat egyre inkább megállíthatatlannak látszik. Míg az Egyesült Államokban újraválasztották a melegek jogegyenlõtlenségének garanciáit kutató Busht, addig - az amerikai választásokkal egy idõben - az Európai Unió igazságügyi biztosjelöltjének, az olasz Rocco Buttiglionénak éppen azért kellett kivonulnia a közösség közéletébõl, mert becsmérlõen beszélt a melegekrõl. Amiért az óceán egyik partján jutalom, azért errefelé piros lap jár. Míg Amerikában az emberek kétharmada elutasítja a melegek házasságát, addig a 15 tagú EU lakosainak 57 százaléka támogatja, az örökbefogadást pedig 42 százalékuk. (Magyarország a maga 37, illetve 34 százalékával még viszonylag jól áll az újonnan csatlakozottak között.)
A minden idõk legkonzervatívabb elnökeként emlegetett Bush és a nagy egyensúlyozásban arcukat vesztett demokraták némi túlzással tehát a Vatikánnal kerültek egy platformra a melegek házassága ügyében. Velük szemben - megint csak egy kicsit, de csak egy kicsit sarkítva - az Európai Unió (Kanadáéhoz és Svájcéhoz hasonló) progressziója áll - állami és közösségi szinten azonos tendenciákkal. Beelõztünk egy csöppet.
Bugyinszki György
Hozomány
Magyarországon az Alkotmánybíróság 1995-ben kimondta: nemcsak egy férfi és egy nõ, hanem bármely két ember tartós együttélése élettársi viszonynak tekintendõ, egyben felszólította az Országgyûlést, hogy így módosítsa a polgári törvénykönyvet. Ez meg is történt. Ezzel egy idõben azonban a taláros testület egy másik határozatot is hozott (amelyet nem jogi, hanem történeti és "kultúrantropológiai" érvekkel támasztott alá), amelyben expressis verbis kimondta, hogy a házasság csak egy férfi és egy nõ köteléke lehet. Napjainkban a bejegyzett élettársi kapcsolat honosításán dolgozik a szaktárca, Göncz Kinga többször is nyilvánosan elkötelezte magát amellett, hogy a kormány az azonos nemû párok számára megkönnyíti majd az örökösödést és a hitelfelvételt. Jelenleg is folyik egy precedensértékû per, amelyben egy magyar férfi azt sérelmezi, hogy lengyel állampolgárságú élettársa nem kaphat egyszerûsített eljárásban letelepedési engedélyt. Hisz ha különnemûek volnának, egyszerûen csak összeházasodnának, és minden megoldódna - a jelenlegi szabályozás viszont sérti az egyenlõ bánásmód elvét. Arra még nem volt példa, hogy vállaltan meleg párok gyermeket fogadhattak volna örökbe, egyedülálló személyek viszont adoptálhatnak gyermeket, akár melegként is, sõt akár párkapcsolatban élve is - ha ez utóbbit nem kötik a hatóságok orrára. A szexuális orientációt önmagában nem, csak a gyermeknevelésre való alkalmasságot vizsgálják ilyenkor, bár volt rá példa, hogy az elõzõ ciklus családügyi minisztere személyesen ment utána egy esetnek. Az ügyben próbált intézkedni, hogy egy transzszexuális személy ne fogadhasson örökbe egy gyermeket.
