Anyukám hét éve döntött úgy, hogy nem akar tovább élni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert már felnőtt voltam, amikor öngyilkos lett. Így is hatalmas feladat elfogadni a döntését, megérteni, hogy ő ebben az életben eddig juthatott csak. És persze nem dolgoztam fel végleg a történteket. Eljutottam egy pontig ebben, aztán megszületett a fiam. Új kérdéseim lettek: hogyan fogom elmondani neki, hogy a nagymamája öngyilkos lett? A fiam most kétéves, egyre többet ért az őt körülvevő világból, megnevezi a nagyszüleit, felismeri a hálószoba falára kitett fényképet a nagymamájáról, aki már nincs velünk – én pedig egyre bizonytalanabb és bátortalanabb vagyok, mit és milyen szavakkal mondhatok el neki, kimondhatom-e például az öngyilkosság szót. Szörnyű lenne, ha ezt is ismételgetné, mint minden új szót.
Tabunál is tabubb
Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy el kell mondanom a fiamnak a nagymamája történetét, amely a mi közös történetünk is. „A legfontosabb, hogy mindig a gyerek életkorának megfelelő módon kell beszélni a halálról” – mondja Révész Renáta Liliána gyászterapeuta, a Tábitha Ház pszichológusa. „Nem kell részletesen beszámolni az öngyilkosság hogyanjáról, de ki kell tudni mondani: ő döntötte el, hogy véget vet az életének. Mert, ha később tudja meg a gyerek az igazságot, az trauma lesz számára” – folytatja. Akkor miért nem találok egyetlen könyvet sem, amely segítene szorongással teli helyzetemen? Pedig a boltok tele vannak pszichológiai önsegítő könyvekkel, illetve a halál, az elengedés és más tabutémákat körüljáró kortárs mesékkel. A leghasznosabb tanácsot egy pszichológus baráttól kapom: a saját érzéseimen keresztül beszéljek a történtekről. Ezt erősíti meg Kádár Annamária pszichológus, a Mesepszichológia szerzője: objektív értelemadás helyett a szubjektív élményeket, érzéseket kell mozgósítani, ez egyénivé teszi az értelmezést. Kádár könyvének második kötetében kényes nevelési helyzetekhez ad gyakorlatias és hasznos tanácsokat, de a gyász és halál fejezetnél az öngyilkosság nem kerül szóba. „Nem tárgyaltam a specifikus eseteket, mint például a testvér elvesztése vagy az öngyilkosság, mivel ezek a témák meghaladták volna a könyv kereteit. Kisgyermekkorban a gyermek egyébként is inkább a veszteség élményére és ennek jelentésére fókuszál, mint a halál okára.”
Valószínűleg hasonló indokokból nem került be a Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és azután? – Segítség a gyászban – foglalkoztatókönyv gyerekeknek és szülőknek (Móra, 2011) című kiadványba sem az öngyilkosság mint a halál lehetséges oka. Singer Magdolna hiánypótló és a magyar piacon egyedülálló könyve direkten fogalmaz, kérdései vannak a gyerekekhez, alapvető funkciója a családtagok közötti beszélgetés elindítása – de ha az öngyilkosság felől közelítünk mindahhoz, amit ír, akkor összezavarodunk. Singer szerint a harag természetes érzés, nyugodtan megengedhetjük magunknak, hogy haragudjunk az elhunytra, de hozzáteszi, hogy a halott nem tehet róla, hogy meghalt. Ami igaz az idős korban bekövetkező halálon kívül a betegségre és a balesetre, de nem igaz az öngyilkosokra. A laikus számára nem egyértelmű, amire Révész Renáta felhívja a figyelmet: „Az is egyfajta öngyilkosság, ha valaki nem törődik a betegségével, és a gyász szempontjából nincs különbség harag és harag között, akár tehet róla az illető, akár nem.” Ráadásul nem tesz jót sem az egyéni traumafeldolgozásnak, sem a társadalmi szintű prevenciónak, hogy az öngyilkosságról nem ír nyíltan egy ilyen könyv.
„Bár Magyarország különösen érintett öngyilkosságok tekintetében – mondja Révész Renáta –, a halál és a gyász eleve tabu, az öngyilkosság pedig tabu a tabun belül. Holott majdnem minden család érintett, a terápiában kiderül, hogy a felmenők között vannak öngyilkosok. Az öngyilkosságot a zsidó-keresztény kultúrkörben a társadalom többsége mélyen elítéli. Az élet szentség, ajándék, amit nem dobhatunk el.” Soha addigi életemben nem éreztem magam annyira elszigetelve, mint az anyukám halálát követő egy évben. Senki nem mert kérdezni tőlem, a legközelebbi barátaim sem találták az utat hozzám, én pedig nem értettem, miért nem kíváncsiak arra, hogy mit érzek.
Ezt az elszigeteltséget élem át újra, amikor keresgélek a könyvesboltok polcain, és kézbe veszem a halállal foglalkozó gyerekkönyveket. A választék elég nagy, a legtöbb könyv igényes tartalmilag és vizuálisan is, és van egy-két kiemelkedő kiadvány. Nekem mégsem jók, hiszen mindegyik az élet részeként, természetes folyamatként ír a halálról – de hogyan mondhatnánk az öngyilkosságra, főként egy gyereknek, hogy természetes, és el kell fogadni? „A gyerekek körülbelül 9–10 éves korban értik meg, hogy a halál végleges és elkerülhetetlen, és ezzel egy időben válnak fontossá az ok-okozati viszonyok is” – magyarázza Peer Krisztina klinikai gyermek-szakpszichológus. „Először az idősek és a betegek halála válik érthetővé számukra, később terjesztik ki ezt a tudást arra, hogy bárkivel bármikor megtörténhet” – teszi hozzá Révész Renáta.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy az érintett kisgyerekekkel ne kéne beszélni az öngyilkosságról, ami sajnos nem is annyira ritka. A World Health Organization 2012-es adatokat összegző elemzése szerint a világon évente több mint 800 ezer ember vet véget önkezével az életének, Magyarországon 2015-ben 1870-en, közülük 1391 férfi és 479 nő. A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján tehát 100 ezer főre 19 öngyilkosság jutott, ez a szám Európán belül csak Litvániában nagyobb. Hol vannak azok a könyvek, amelyek az öngyilkosokat gyászoló családtagokat segítik?
Huss, halál!
Sehol, de nézzük, hátha segítenek nekünk a halállal foglalkozó gyerekkönyvek. Brigitte Labbé író és Michel Puech filozófiatanár Élet és halál (Bencés Kiadó, 2015) című, 8–10 éveseknek szóló ismeretterjesztő könyve humorral közelít a témához, de aztán eluralkodik rajta a teljesítményelvűség. Az egzisztencialista szemléletű könyvecske alapgondolata az élet nagy körforgása, és hogy a személyiség valamilyen formában nyomot hagy, és ez a nyom a lélek. Egyesek tehát elégedettek lehetnek a haláluk pillanatában, mert letettek valamit az asztalra, mások viszont begyulladnak, és legszívesebben visszaforgatnák az időt. Igyekezzünk hát „eredményesebbé” tenni az életünket! És minek van eredménye? A munka, gyakorlás, alkotás, ezek a kizárólagos értékek a könyv szerint. Ez bűntudatkeltő, hiszen mi van azokkal a gyerekekkel, akik nem képesek jól teljesíteni, például a rossz családi körülményeik miatt? (Arról nem is beszélve, hogy a szemlélődés is lehet érvényes életstratégia.)
Polcz Alaine könyve még ennél is ijesztőbb. Az Élet és halál titkai (Pont, 2001) első kötete az 5–7 éves korosztályt célozza, és már a borítón tisztítótűzzel riogat. Itt is alapgondolat az élet nagy körforgása, de szó esik a halálközeli élményekről is, amelyek azt bizonyítják, hogy a lélek létezik a test nélkül is. Itt jön be a képbe „mennyország és pokol”. „A jó és a rossz, minden bennünk van. Rajtunk múlik, hogy hová kerülünk” – írja Polcz, és ezzel igen nagy terhet rak a kisgyerekekre a keresztény teológia nevében. „Ráadásul egy óvodás gyerek – mondja Peer Krisztina – amúgy is amiatt szorong leginkább, hogy a halál tényét összeköti a saját halálával.” Az öngyilkosságról mint a halál lehetséges okáról egyik könyvben sem esik szó. A francia szerzőpáros az öregkori halálon kívül a balesetet és a betegséget említi meg, Polcz Alaine a háborúval és az éhhalállal bővíti a listát.
Az élet olyan, mint a szél (Kolibri, 2014) kellemes átmenet az ismeretterjesztő és a fikciós könyvek között. Az ausztrál klinikai és törvényszéki pszichológus szövegét Varró Dániel fordította, ez sokat hozzátesz a szöveghez: „Az élet az egy különös holmi. A testben szokott ficánkolni.” Az óvodás korosztálynak szóló képeskönyv nem válik „megmondókönyvvé”, Shona Innes éppen azt beszéli el, milyen sokféleképpen gondolkoznak életről és halálról az emberek. Egyszerű szimbólumokat használ (szél – mozgás – élet, szélcsend – mozdulatlanság – halál), amelyek Agócs Írisz bájos rajzain konkretizálódnak. „Egy élet, ha elégedett, a testtel marad, míg lehet. De mikor mennie muszáj, a testből akkor huss, kiszáll” – az oldalpáron épp piros lufikat eresztenek szélnek roppant cuki koalák. Ezt biztosan megveszem a fiamnak.
A Nagypapa szigetén sírtam – messze a legszebb mese a halálról a magyar gyerekkönyvpiacon (Móra, 2016). A brit Benji Davies története a 3-tól 6 éveseknek szól, itt is csak egy-egy mondat jut az oldalpárokra, annál találóbb azonban a szimbolika, amivel dolgozik. „A szimbólumokat a gyerekek jobban értik, mint a felnőttek” – mondja Révész Renáta, amikor arról faggatom, kell-e a halálról szóló mesének direkten fogalmaznia, nevükön neveznie a dolgokat. A szimbolikus mesék ráadásul könnyebben elkerülik azt is, hogy didaktikusak legyenek. Képzeljük el a világ legcukibb nagypapáját (fehér szakáll, kalap és papucs) és a világ legcukibb kisfiúját (fitos orr, rövidnadrág, meztelen tappancsok), amint hajóútra indulnak. Nagypapa padlásán ugyanis van egy ajtó, amely egy hajó fedélzetére nyílik. A sziget, ahová érkeznek, paradicsomi – nem csoda, hogy Nagypapa nem akar hazatérni. Peti ettől szomorú lesz, de – amikor Nagypapa megnyugtatja, hogy nem lesz egyedül, elindul, és maga kormányozza haza a hajót – megbirkózik a gyásszal. Amikor legközelebb elmegy Nagypapához, a házban nem talál senkit. Felmegy a padlásra, de az ajtó nincs sehol. Egy madár repül az ablakhoz, és levelet ad át Petinek. A borítékban fénykép, s azon Nagypapát orangután haverja karolja át, a fején két papagáj csücsül.
Hasonló szimbolikával dolgozik Kiss Ottó Ati és a holdvilág (Cerkabella, 2013) című meséje, ebben a nagypapa maga építi meg az autót, amellyel aztán elrepül a Holdra, és Atira hagyományozza az autó elkészítésének leírását. A történet elég problémás genderszempontból – mert képzeljük csak el ugyanezt nagymamával a főszerepben –, mégis megnyer magának a könyv. Nádori Lídia Sárkány a lépcsőházban (Naphegy, 2008) című kötetének egyik meséje szintén az idős nagyszülő halálát tematizálja, és itt is egy utolsó közös kalandot él át a kisfiú és a nagymama: egy kihalt lépcsőház ablakában találnak egy papírsárkányt, az repíti el a már beteg és öreg nagymamát. Hiányzik viszont a mese végéről a feloldás. Szulyovszky Sarolta A hálás virág (Móra, 2010) című meséje is ebbe a típusba tartozik, de egyrészt a virágmetafora kissé elcsépelt, másrészt képtelen vagyok rájönni, miért művirág a nagymama által gondozott, majd vele együtt meghaló-eltűnő különleges növény.
A direkten fogalmazó mesék általában az idősebbeknek szólnak, közöttük már több olyannal is találkozni, amely keményebb témához, a szülő elvesztéséhez nyúl. Ilyen a Bátky András – Takács Mari író-illusztrátor szerzőpáros Morci (General Press, 2011) című könyve, itt az anya elvesztésének történetét ismerjük meg apa és kisfiú beszélgetésén keresztül. Az ovisoknak-kisiskolásoknak szóló könyv nem ad világnézeti magyarázatot, bevállalja, hogy az apa nem tudja a választ a legfontosabb kérdésekre, de helyenként így is didaktikusnak és pszichológiailag kifogásolhatónak éreztem a szöveget. Florence Jenner-Metz Neked írok, Apu! (Csimota, 2009) című, naplóformában írt története sokkal inkább lehetőséget teremt az azonosulásra. A kiskamasz lány a nyári kalandokról és az első szerelemről ír leveleket halott apjának, és közben szépen lassan megbirkózik az elvesztésével.
A nagyszülők és szülők halálán kívül más tabutémákkal is foglalkoznak már magyar szerzők meséi. Tóth Krisztina két könyvet is írt, az egyik, az Anyát megoperálták (Móra, 2015) a rákról beszél humorral és őszintén, a másik az örökbefogadásról szól. A lány, aki nem beszélt (Móra, 2015) a cigány népmesék nyelvén és motívumaival-szimbólumaival meséli el szívbemarkolóan, ugyanakkor nyersen és a témához illő keménységgel egy kislány történetét. Elekes Dóra A muter meg a dzsinnek (Csimota, 2015) című könyve a kiskamasz lány szemszögéből mondja el, milyenek a mindennapok egy alkoholista anyával – a szülei válása után magára maradó lány története szélesebb problémahorizont felé is nyitott, fontos szöveg. A könyvesboltokban még nem kapható a Lili és a bátorság, Paulik Móni és Vincze Zsuzsi szociológusok könyve, amelynek témája a szexuális abúzus, minden tabu közül talán a legelhallgatottabb. A kérdésem egyre égetőbb: hol vannak akkor az öngyilkossággal foglalkozó könyvek? Vagy legalább egyetlenegy.
A mosómedve és a meghívott halál
Amikor barátoknak felvetem, hogy szükség lenne olyan mesére, ami az öngyilkosság témáját dolgozza fel, néhány kivételt leszámítva elkerekedett szempárok néznek rám. „Ki venne meg egy ilyen könyvet a gyerekének? Én biztos nem!” – jelenti ki határozottan egy ismerősöm. Holott Peer Krisztina szerint igenis bárki olvashatna a gyerekének az öngyilkosság témáját feldolgozó mesét, nem csak az, aki érintett. Szerinte fontos a gyerekekkel tabutémákról beszélgetni, és a közös meseolvasás remek lehetőséget ad erre. Persze attól is függ, mennyire jó a mese, teszi hozzá. Egy jól megírt mese a szülőnek is segít feloldani a hallgatást, és közelebb hozni magához egy traumatikus tapasztalatot vagy tabutémát, folytatja. Mindenesetre, ha a család nem érintett, Peer inkább csak óvodáskor vége, iskoláskor eleje táján ajánlaná az ilyen mesét. Révész Renáta Liliána szerint viszont inkább csak azok a gyerekek olvassanak-hallgassanak ilyen mesét, akik valamilyen módon érintettek. Szerinte is nagy szükség lenne ilyen történetre, hiszen a meseolvasásnak fontos szerepe van abban, hogy a gyerek kialakítson valamilyen viszonyt a halálhoz, és a gyászfolyamat során jelentkező tüneteket, mint harag, szomorúság, félelem, is segít kezelni. Mint mondja, a felnőttek általában azért félnek az öngyilkosságról beszélni a gyerekeknek, mert attól tartanak, hogy mintaként fog szolgálni. Holott ennek az ellenkezője igaz, az ilyen beszélgetéseknek preventív hatása van. A pszichológus szerint azt kell hangsúlyozni, amikor a meghívott halálról beszélgetünk a gyerekkel, hogy „nem jó, ha valaki ennyire végletesnek látja a problémáit”, és „kár, hogy így érezte, nem szabad ide eljutni, mindig van kiút, fel lehet állni, lehet segítséget, segítőket találni”.
Ha magyarul nincs is, angol nyelven létezik az öngyilkos családtagot gyászolókat segítő, szülőknek szóló kézikönyv (After a parent’s suicide – Helping children heal; But I Didn’t Say Goodbye – Helping Children and Families After a Suicide), gyászoló gyerekeknek készült foglalkoztató könyv (After a suicide: An Activity Book for Grieving Kids), szülőknek és gyerekeknek szóló illusztrált beszélgetéselindító történet (Someone I Love Died by Suicide – A Story for Child Survivors and Those Who Care for Them), és a halálról szóló ismeretterjesztő könyvek némelyikébe is belefér egy mondat az öngyilkosságról (When Dinosaurs Die: A Guide to Understanding Death).
A Terrible Thing Happened, vagyis Valami szörnyűség történt – ez a címe a bármilyen traumát (bántalmazás, iskolai vagy bandaerőszak, baleset, gyilkosság, öngyilkosság, természeti katasztrófa) átélt gyermekeknek szóló mesekönyvnek. Hőse, Sherman Smith, a mosómedve nem tudja elfelejteni, amit látott, és egyre rosszabbul érzi magát, fáj a hasa, rémálmai vannak, bajba kerül a suliban – mígnem találkozik Ms. Maple-lel, aki beszélget vele, sőt lerajzoltatja vele az érzéseit. És ami a legfontosabb, elmondja neki, hogy nem az ő hibája, ami történt. Sherman Smith pedig elkezdi jobban érezni magát. Még felnőttként is jólesik hallani, hogy bármit tettem volna, nem tudtam volna megmenteni az anyukámat. Remélem, Sherman Smith története egyszer eljut a magyar gyerekekhez.
