A Mozgó Világ legutóbbi számában A depresszióipar címmel megjelent tanulmányát egyesek botrányosnak, mások új kapukat döngetõen merésznek tartják. A tanulmány fõként Amerikában publikált esetekre és kutatásokra támaszkodva megkérdõjelezi az antidepresszáns gyógyszerek hatékonyságát. Az 50 éves pszichológus tíz éve
a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének tudományos munkatársa.
Magyar Narancs: Többségükben amerikai esetekrõl írt, de lehet-e a tanulmányát úgy értelmezni, hogy depressziósként ide-haza is túl vagyunk gyógyszerezve?
SZG: Lényegében igen. Azt nem állítom, hogy az antidepresszánsok hatására nem gyógyulhatnak meg emberek, de a pszichoterápiás rendelõkben mégis inkább olyanokkal lehet találkozni, akiknek a gyógyszerektõl évek múltán sem javult az állapotuk.
MN: A depresszió népbetegség. Mi a baja az antidepresszánsokkal?
SZG: Ez a történet ott kezdõdik, hogy míg az 1950-es években a világon ötven depressziós beteg jutott egymillió emberre, addig ma ez a szám meghaladja a százezret. Hogy lehet az, hogy egy betegség 50 év alatt a kétezerszeresére nõjön? Pláne, hogy ez idõ alatt a gyógyítására újabb és újabb gyógyszereket dobtak piacra. Hát úgy, hogy a depresszió fogalmát a gyógyszergyárak szinte parttalanul kitágították. Ez is az oka a sok negatív eredményû gyógyszervizsgálatnak. Ma már általános dolog az, hogy ha a depressziós tünetegyüttesbõl a páciensre 3-4 ráillik, akkor az orvos nagy valószínûséggel felír neki valamilyen pirulát.
MN: Mihez hasonlítaná az antidepresszánst?
SZG: Leegyszerûsítve szerintem olyan, mintha egy szobában sörétes puskával lõnénk valamire, amirõl jó esetben sejtjük, hogy merre van, de nem tudnánk pontosan, hogy mekkora. Könnyen lehet, hogy csak egy légyrõl van szó. És sok esetben még el sem találjuk! A nemzetközi szakirodalomban döbbenten szembesültem azzal, hogy az antidepresszánsok gyógyszergyári kutatásainak metaanalízise szerint ezek a szerek a vizsgálatok felében valójában hatástalanok voltak. Ahol pedig hatásosnak bizonyultak, ott csak statisztikai ér-telemben mutatható ki a fölényük a placebóval szemben. Ezt nem én találtam ki, hanem például Irving Kirsch professzor és sok más elemzés tanúsítja: az USA Szövetségi Gyógyszerészeti Hivatalához (FDA) benyújtott klinikai vizsgálatok elemzésébõl ez jön ki. Az eltitkolt vizsgálatokkal még rosszabb volna az arány.
MN: Azt állítja a cikkében, hogy ez úgy lehetséges, hogy egyes gyógyszergyárak a számukra kedvezõtlen klinikai kísérleti eredményeket eltitkolják. Miért tennék?
SZG: Nem kérdéses, hogy az antidepresszánsok hatnak, mert nem hatástalan vegyületekbõl állítják elõ õket. Az a probléma, hogy a sokszor dollármilliárdokra rúgó kutatások miatt a gyógyszergyár érdeke, hogy akár adott betegcsoporton hatástalan anyagot is minél nagyobb tömegben piacon tartson. Ennek egyik lehetõsége a szelektív publikáció, ami azt jelenti, hogy a gyógyszergyárak a sikeresnek tûnt vizsgálataikat megjelentetik, a nem sikerülteket évekre elhallgatják. Egy felmérés szerint a futó vizsgálatoknak kis hányadát jelentették be. Az eltitkolt vizsgálatokra véletlenül szokott fény derülni, valaki például a lelkiismeretére hallgatva beszélni kezd. Amerikában ezért állami törekvés van arra, hogy megszigorítsák a szabályokat, és azoknak érvényt is szerezzenek. Az FDA újraelemzi az összes, eddig befolyt, benyújtott vizsgálatot. Egyébként szakfolyóiratokban most már azt írják, hogy épeszû kutató nem épít csak arra, amit a gyógyszergyárak által is pénzelt szakfolyóiratokban közöltek. Mert több írásról is kiderült, hogy függetlennek tûnõ szerzõje valójában az adott gyógyszercég érdekeltségi körébe tartozik, és a pozitív eredményrõl beszámoló publiká-ciója a bemutatott szer hatástalanságát vagy negatív hatását elhallgatja. Az egyik, egyébként idehaza is ismert gyógyszergyártót éppen azért pereli New York állam fõál-lamügyésze, mert eltitkolta azokat a vizsgálatokat, amelyek igazolták, hogy a fõként fiatalokat célzó antidepresszánsuk fokozza a korcsoportnál az öngyilkossági veszélyt.
MN: A pszichés meddõség és a pánik tanulmányozása után mi késztette az antidepresszánsok vizsgálatára?
SZG: Mindig az agy és a pszichés mûködések kapcsolata érdekelt. Ebbe az ügybe csak belecsöppentem, aztán már nem lehet belõle kihátrálni. Több mint 180 megabitnyi adatot, dokumentációt és forrást gyûjtöttem össze, többnyire Amerikából. Úgy dolgoztam fel ezeket, hogy napilapokra meg általában a sajtóra csak a gyógyszergyári leleplezések és manipulációk kapcsán hivatkoztam. Az általam idézett adatok a szaksajtóból valók, csak szakemberek elemzéseire támaszkodtam. A adatok helyességét többször is ellenõriztem, és ha az a következtetés jött ki, hogy a gyógyszergyárak generálják a nagyobb antidepresszáns-fogyasztást, akkor nem mondhatom azt, hogy ugyan már, felejtsük el az egészet. Az igazság kimondásától nem félek, ennyi az egész.
MN: Négy éve hét, tavaly mintegy 12 milliárd forintot költöttünk antidepresszánsokra, és a KSH legfrissebb adatai szerint a lakosság 13 százaléka a klinikai depresszió állapotában érzi magát. Tehát a téma valószínûleg idehaza is feldolgozandó lehetne. Szándékosan nem került a tanulmányába magyarországi eset?
SZG: Szándékosan. Meg azért, mert ennek a területnek még nincs itthon irodalma. Tudtommal én írtam meg az elsõ összefoglalót ebben a témában. De nem akarom magam úttörõnek beállítani, mert semmi mást nem tettem, mint hogy összefoglaltam azt, mit gondolnak és mit írnak errõl a témáról Nyugaton a szakmai körök és fórumok. Az esetek, melyekre hivatkozom, csak itthon tûnnek egyesek szemében vérlázítónak, Amerikában rendszeresen jelennek meg ilyen írások. Ami a cikkembe került, azt egyszerûen tudományos és erkölcsi érzékem mondatta velem.
MN: Veér Andrást, Németh Attilát és Rihmer Zoltánt is kértük, mondjon az ön tanulmányáról véleményt, de mindhárman elzárkóztak ettõl. Összefügg ez azzal, hogy a tanulmány nem a szaksajtóban, hanem a Mozgó Világban jelent meg?
SZG: A tanulmány öt hónapig várt arra, hogy a szaksajtóban megjelenhessen. A Pszichoterápia visszautasította azzal, hogy elsõsorban a pszichoterápiás elméleteket és eseteket preferálják, és ez nem fér bele ebbe a kategóriába. Így benyújtottam az Addiktológiához, ahol többször is átíratták velem a tanulmányt annak ellenére, hogy Buda Béla, mint az egyik lektor, elsõre is nagyon jónak találta. A másik lektor szerint viszont hiányos volt, mert nem szerepeltek benne fontos kutatási eredmények - az övéi. Elõször azt gondoltam, akár igaza is lehet, ezért a tanulmányokat megszereztem és elolvastam. Ám azt találtam, hogy több állítása (például, hogy az új típusú antidepresszánsoknak - SSRI - köszönhetõen csökkent Magyarországon és a világban az öngyilkosságok száma) nem helytálló. Ezt beleírtam a tanulmányba, hivatkozva és cáfolva az õ vizsgálatait. Így a megjelenésbõl ott nem lett semmi. A Mozgó Világba viszont az eredeti munkától egy kicsit populárisabb, kevésbé szaknyelven írt változat került. A stílust utólag csak azért bánom, mert többen felhívtak azzal, hogy jogosnak találták az érveimet, de nem kellett volna olyan gúnyos és ironikus stílusban megjelentetni az anyagot. Azt gondoltam, hogy az iróniát is használó publicisztikában az igazságot így is ki lehet mondani. A cikk provokáló, sõt néhol személyeskedõnek is lehet olvasni. Ezt így utólag sajnálom, mert támadhatóvá tettem az írást. De az eredményeimet és az állításaimat nem vonom vissza.
MN: Sejthette, hogy nem lesz visszhang nélküli a megjelenés. Nem tart a szakma retorziójától?
SZG: Tudtam, hogy ha megjelenik, fenyegetések fognak érni. Legutóbb például azt hallottam, hogy ki fognak rúgatni a novemberi klinikai szakpszichológusi államvizsgámról. Lehet, hogy tényleg meg kellene engem buktatni, hiszen csak vörösdiplomával végeztem az ELTE-n a pszichológiai szakot, van egy programozó-matematikus diplomám is, és csak 11 éve vagyok tudományos kutató, de lehet, hogy ezzel együtt nem vagyok képes átmenni egy szakvizsgán. De attól még semmi nem áll majd helyre. Attól még Amerikában nem vonják vissza az általam hivatkozott cikkeket, nem szûnnek meg a gyógyszergyárak elleni perek, idehaza pedig nem fogják bezúzni a Mozgó Világot. A megjelenés után sok hívást és levelet kaptam, kollégáktól is. Ezek alapján azt mondhatom, hogy többeknek jelzés volt, hogy ilyesmi Magyarországon megjelent. Úgy gondolják, hogy ezek után nem lehet majd errõl nem beszélni.
Szabó M. István
