Egy nagy és rohadt lakatlan bolygót érzek a torkomban most, hogy próbálom összerakni ezeket a sorokat, próbálom, próbálgatom bevezetni a szövegbe a múlt időt.
David Bowie rossz pojácaként megkísérelte előadni a Földre pottyant embert, de Artner Iván valóban egy idegen volt, aki valahogy itt rekedt, csak félig-meddig értette a híreket, és ahogy elfogadható mennyiségű bizonyíték gyűlt össze egy - talán - a Földhöz hasonló bolygó létezéséről az univerzumban, nem várt egyetlen percet sem.
Amikor a Tilos Rádiót elkezdték összerakni a kifinomult és hatékonyságban alulmúlhatatlan bölcsészek, Artner Iván volt az, aki frekvenciát adott vágyaiknak. Még évekkel később is, amikor már magam is részt vettem a munkában, tanúja voltam egy beszélgetésnek (na jó, nemcsak tanúja, hanem aktív részese), melyben azt próbáltuk tisztázni, hogy a frekvenciák valóban úgy lógnak a dróton, mint a száradó ruhák, egymás mellett, vagy benne vannak a drótban, hosszában elhelyezve.
Szerencsére nem volt ott, mert ideges lett volna.
Volt mit idegeskednie itt, a Hülyék Bolygóján, mert az általános hülyék mellett általában olyanokkal érintkezett, akik csak matematikai (műszaki) hülyék voltak, és ezt értelmiségi gőggel álcázták.
Bízvást állíthatom: ha egyáltalán találkozott, hülyékkel találkozott.
Rég nem találkoztunk már.
Egyik határozott emlékem, amikor előhozta a házból a Tilos az Á utolsó megmaradt székét, amit az átalakításkor mentett meg, és azon tanakodtunk, mit csináljunk vele.
Felgyújtottuk, rátettük a tűzre.
Nagy, nyeldeklős csönd volt, amíg leégett, csak néha igazította meg, hogy egyenletesen lángoljon: először a lábai, aztán az egész.
Nem hatódtunk meg, öreg punkok nem olyanok, csak kussoltunk, és néztük, ahogy leégünk, beleroskadunk a kémiába.
A Flash zenekar basszusgitárosaként tevékenykedett egy ideig, abban a szerencsétlen korszakban, amikor már semminek nem volt tétje, és Barcs doktor csoportja, mint egy zárvány az időben, a megszokott számait nyomta a megszokott közönségnek.
A Flash zenekarról annyit mindenképpen tudni kell, hogy valamikor a kilencvenes években kiesett az időből, és azóta kívül is maradt, teljesen értelmetlen und értelmezhetetlen tevékenységét a tagok legnagyobb meglepetésére folytatja, tulajdonképpen senki sem sejti, miért is létezik, létezett, de fel-felmerül, és akkor lehet örülni.
De annak a korszaknak is vége lett, az értelmetlenség heroizmusa is unalmas lesz egy idő után, főleg, ha valaki rendszeresen az őrrel társaloghat a padlásán, mint tette azt Artner Iván.
Volt egy doboza, amiben drótok voltak, és a drótok végén fémdobozok, és a dobozokban más emberek, más bolygókon, más időkből, halott és élő emberek, akik néha megszólaltak egzotikus, kihalt nyelveken.
Velük tudott igazán társalogni, élőhalott dobozemberekkel.
Egy idő után már nem kellettek hozzá drótok és dobozok.
Egyszer a Rác-kert előtt ült, kezében egy üres whiskysüveggel, és mikrofon nélkül értekezett az űrben tartózkodó haverjaival egészen hajnalig. A felületes szemlélő azt hihette, hogy részeg, pedig dehogy. Létrejött az összeköttetés, és ki kellett használni a kedvező feltételeket, beszélgetni kellett, mindegy, hol volt, mindegy, mit csinált előtte.
Csak arra vagyok kíváncsi, bekapcsolódott-e ő is a kórusba, hogy amikor szöszmötölnek majd más rádiósok a frekvenciák között (melyek lógnak a dróton, akár a zoknik, esetleg benne vannak a drótban, hosszában, összezsúfolva), elcsípik-e a hangját, bejelentkezik-e.
Pontosan ez az a bölcsészlocsogás, amire legyintene, lehülyézne, és nem is magyarázná tovább a nyilvánvaló igazságot: a dobozban csak az van, amit beletesznek, és csak az jöhet ki belőle, ami benne van, és a hangok élnek, a halottak pedig beleroskadnak a kémiába, hogy a biológián keresztül végül matematikává váljanak, és az egész nyavalygás tipikus pótcselekvés, önigazolás és önfelmentés, mert aminek vége van, annak vége van, kár hazudozni.
De én csak ehhez értek, hazudozáshoz és önfelmentéshez.
Tudom például, hogy most már egészen bizonyosan van a Földön kívül élet.
- Hülye! - mondja erre Artner Iván -, aminek vége van, annak vége van.
Rádiócsönd.
