Stressz, depresszió - milyen kezelési módok hozhatnak eredményt?

A folyamatos stressz kimeríti a lelkierőnket, és nem gondolunk bele, hogy amikor magunkra fordítunk időt, azért, hogy jobban érezzük magunkat, az befektetés. A depresszió okairól, következményeiről és a lehetséges kezelési módokról beszélgettünk Cserép Edina pszichiáterrel. 

Magyar Narancs: Carl Jung jóslata szerint a 21. században a háborúknál és járványoknál is nagyobb gondot okoznak majd az emberi psziché zavarai. Hogyan látja, milyen mentális állapotban van a magyar társadalom?

Cserép Edina: A borzasztóan felgyorsult világ, a hatalmas követelmények, és az, hogy nincs időnk megnyugodni, nincs időnk töltődni, folyamatos teljesítménykényszerben, stresszben tart bennünket. Márpedig a nyugalom és a pihenőidők nélküli lét egy idő után tarthatatlan lesz. Mindenkinek megvan a maximális terhelhetősége. Az elmúlt tíz-tizenöt évben klasszikus deszenzitizációs folyamat zajlik: az emberek először csak egy kis problémát kapnak a nyakukba, majd megint egy kicsit és megint egy kicsit… Nem hirtelen jön egy komolyabb nehézség, amin kiakad az ember, hanem fokozatosan kapjuk a terhelést, és így szép lassan beletanulunk abba, hogy ne verje ki a biztosítékot egy-egy probléma.

Ám a gondokat csak egy darabig tudjuk elpakolni „a fülünk mögé, a kispolcra”, az a polc egyszer csak megtelik, és elkezdenek lepotyogni róla a dolgok – ekkor szoktak jelentkezni a tünetek. Lehetnek ezek pszichés jellegűek, de sokan a testükkel panaszkodnak. Ha nem veszek tudomást a kimerültségemről, akkor a test elkezd tüneteket produkálni, ezzel vesz rá arra, hogy igenis foglalkozzak vele. Sok nehéz élethelyzetben érezhetjük úgy, hogy abba nincs beleszólásunk: ki vagyunk szolgáltatva a munkáltatónak, egy rokonnak vagy egy házasságnak, amit már csak a hitel tart össze. A mindezekkel járó folyamatos stressz nem csak a daganatos betegségek kockázatát és a fertőzéseknek való kitettséget növeli, de kimeríti a lelkierőnket is. Kifut az életenergiánk, hangulati problémáink lesznek, s ha ez tartósan fennáll, végül depressziósak leszünk.

A pszichés zavarok világszerte egyre gyakoribbá válnak, Jung mellett a WHO előrejelzése szerint is 2050-re a legnagyobb problémát fogják jelenteni a kardiovaszkuláris és a tumoros betegségek mellett. Ebben Magyarország sem kivétel, sőt európai összevetésben az átlagosnál rosszabb a magyar társadalom lelkiállapota. Nyilván van mindennek egy anyagi vetülete, de ez hozzáállás kérdése is, márpedig ebben mi magyarok elég gyengén állunk. Ha van munkánk, akkor a munkahelyi nehézségek jelentkeznek, sokat dolgozunk kevés pénzért, több állásban, közben felelősek vagyunk a családunkért, gyerekeinkért, szüleinkért. Vagy ha nincs munkánk, akkor a munkahelykereséssel szenvedünk.

Tehát iszonyat teher van rajtunk, és amit elfelejtünk: a mérleg másik serpenyőjébe is tölteni. Az élet dob elénk jót is, rosszat is, és az utóbbiban hajlamosak vagyunk elmerülni, míg ha valami jó dolog történik velünk, elfogadjuk, majd lépünk is tovább. Nem hagyunk időt magunknak örülni. Nem gondolunk bele, hogy amikor magunkra fordítunk időt, energiát, azért, hogy jobban érezzük magunkat, az egy befektetés. Mert több erőnk lesz, kiegyensúlyozottabbak leszünk, jobban fogjuk tűrni a nehézségeket, türelmesebbek leszünk a környezetünkkel. Sokszor azt hallom, hogy „arra nincs idő, nincs pénz”. A magyar ember lelkiismereti kérdést csinál ebből, azt mondja, „nem tehetem meg”. Pedig semmiből sem tart felülni egy buszra, kimenni a zöldbe, egyedül vagy a párunkkal, leülni egy fa alá – és ha már tíz percet csendben tudunk lenni, az nagy áldás.

MN: Az ország keleti régiójában ez fokozottan így lehet.

CSE: Itt Borsodban nagyon sok a mélyszegénységben élő család, a halmozottan hátrányos helyzetű gyermek. Főleg a régi bányászfalvakban semmilyen munkalehetőség nincs, sokszor generációk nőnek fel úgy, hogy nem láttak olyat, hogy valaki dolgozik a családból. A terheket megélik, de alig van esélyük, hogy ebből a helyzetből kimozduljanak. Több és jóval rosszabb állapotban lévő pszichiátriai beteg van ebben a régióban.

MN: Mi az a lelkiállapot, amikor már ajánlott szakemberhez fordulni, és merre induljon el az ember?

CSE: Aki felismeri, hogy tartósan rossz a kedve, indokolatlanul szomorú, semminek se tud örülni, és saját erőből nem moccan pár hét alatt, annak érdemes segítséget kérni. Ahogy az idős emberek szokták mondani, „már az unokáknak sem tudok örülni”. Ez társulhat azzal, hogy valaki egyáltalán nem tud aludni, vagy épp ellenkezőleg, egész nap aludna az elsötétített szobában, inaktív, nincs kedve semmihez. Az étvágy is változhat mindkét irányba, valamint gyengül a koncentráció, romlanak a kognitív képességek: a tanulás, a tájékozódás, a memória. Mindez a munka- és az életkedv elvesztésével jár, súlyosabb esetekben pedig öngyilkossági gondolatok is megjelenhetnek a páciensnél.

Aki szakember segítségét kérné, első útja mindig a háziorvoshoz kell, hogy vezessen, aki ilyenkor általában beutalót ad a területileg illetékes pszichiátriai gondozóba. Itt a pszichiáter eldönti, szükséges-e kezelés, s ha igen, milyen: gyógyszeres vagy pszichoterápia, illetve mindkettő. OEP-finanszírozással is elérhető a pszichoterápia, de nagyon alacsony finanszírozottságú, és távolról sincs annyi szakember, mint amekkora társadalmi igény lenne a munkájukra. Ez igaz a pszichiátriai osztályokra is: nagyon kevés a pszichiáter. Eleve kevesen választják ezt a szakterületet az orvosi egyetemről kikerülők közül, de ez egy generációs probléma is: a mostani fiataloknak rosszabb a stressztűrő képessége. Amikor elkezdik a pszichiáteri pályát, abba csöppennek, hogy kevés a kolléga és sok a munka, és mivel nincs összehasonlítási alapjuk, azt gondolják, máshol könnyebb lesz, így továbbállnak. De sajnos máshol sem lesz könnyebb. A szakemberhiány másik oka, hogy nagyon sokan dolgoznak külföldön. Akikkel anno a debreceni klinikán kezdtem, azoknak a hetven százaléka már nem idehaza praktizál.

 

Forrás: Cserép Edina

MN: Igény pedig lenne rájuk. Gyakran halljuk, hogy önismereti céllal minden embernek hasznos lehet a pszichoterápia.

CSE: Ha valaki „beszélgetős” terápiát szeretne, akkor ne pszichológust, hanem kimondottan pszichoterapeutát keressen. Aki lehet pszichológus és lehet orvos is. Azt kell nézni, hogy „ki van-e írva a rendelője ajtajára”, hogy pszichoterapeuta. Mert sokan úgy hirdetik magukat, hogy pszichoterápiás tanácsadást vagy pszichoterápiás szemléletű betegvezetést nyújtanak, de csak az használhatja a pszichoterapeuta megnevezést, aki valóban az. Akinek inkább csak arra van szüksége, hogy kicsit ventiláljon, kibeszélje magából a dolgokat, annak nem is kell okvetlenül pszichoterapeuta, de akinek valóban szüksége van rá, annak egy ilyen „sima” támogató beszélgetés már nem elegendő, sőt, akár árthat is.

A pszichoterápia ugyanis alapvetően különbözik egy általános beszélgetéstől: utóbbi esetben a saját tapasztalatunkból, személyiségünkből merítkezve adunk tanácsot másnak, noha az kizárólag a mi megoldásunk. A pszichoterápia abból indul ki, hogy mindenki saját magának a legjobb „tudója”, és különböző technikákkal abban segít, hogy a páciens önismeretet szerezzen arról, hogyan vált olyanná, amilyen, s hogy jelenleg ő maga hogyan működik. Miután mindezeket feltártuk, meg lehet határozni azokat a pontokat, ahol be lehet avatkozni, s átkeretezni, átalakítani benne azt a szemléletmódot, ami őt újra és újra a problémás helyzetekbe sodorja.

A pszichoterapeuta egy ülés alatt rengeteg mindent megfigyel a páciens viselkedésében. Iszonyatos agymunka ez: nézem, hogy mozog a szeme, merre tekint, jobbra vagy balra, milyen a testtartása, milyen a légzése, milyen a pupillája, mi az, amit konkrétan mond, és mik azok az általános viszonyulások, amelyek a szavai mögött elbújnak. Eközben jár az agyam, hogyan tudok neki segíteni abban, hogy amit érzékelek, azt ő magától felismerje. Próbálom kérdésekkel segíteni, vagy csak finoman tükröt tartok.

Ám nem mindenki alkalmas pszichoterápiára. Kell hozzá egy alapintellektus, továbbá képesnek kell lennie arra az embernek, hogy felismerje az érzéseit. Rengetegen vannak, akik képtelenek erre. Sokszor azzal kell kezdeni a terápiát, hogy ezt megtanítsuk a kliensnek. A sikeres terápiához a legfontosabb motiváció az, hogy legyen egy szenvedésnyomás. Már szenvedett annyit az illető, hogy úgy érezze, muszáj valamit tennie, és igenis akarja a változást. A pszichoterápia nem valamiféle varázspálca, nem abból áll, hogy eljárok terápiába, aztán majd egyszer csak történik valami. Aktív energiabefektetést igényel a terapeuta és a kliens részéről is. Egy-egy ülés 45–50 perces, mivel az ember figyelmi kapacitása nagyjából ennyi. A pszichoterápia elköteleződés is, és ezt nem mindenki tudja vállalni. Hiszen a terapeuták is munkaidőben dolgoznak, és van, aki nem tud eljönni a munkahelyéről az ülésekre. Ráadásul pszichoterápia közben feljönnek a nagyon nehéz dolgok is a páciens életé­ből, s ez átmenetileg állapotromlással is járhat, amit sokan nem szeretnének átélni.

MN: Súlyossága szerint hogyan kategorizálható a depresszió?

CSE: Enyhe, közepes és súlyos fokú depresszióról beszélhetünk. Az utóbbi lehet pszichotikus tünetek nélküli vagy pszichotikus tünetekkel járó. Az enyhe és közepesen súlyos eseteket ambulánsan lehet kezelni, a súlyosakat jobb kórházi osztályon. Ha rendszeresen arról beszél a beteg, hogy nincs értelme az életé­nek, reménytelennek lát mindent, és nincs körülötte védő környezet, együttműködő család, amely folyamatosan tud figyelni a betegre, vagy egy pici gyermek, ami szintén védő tényező, akkor biztonságosabb osztályon kezelni. A pszichózis pedig azt jelenti, hogy elvész a realitáskontroll. Ilyenkor jelentkezhetnek például téveszmék, vagyis olyan téves gondolatok, melyeknek a valótlanságáról nem lehet meggyőzni a beteget. Ezek általában a hangulattal egy irányba mozognak, ilyenek például a bűnösségi vagy önvádlásos téveszmék.

MN: A patikákban több mint százféle hangulatjavító gyógyszer érhető el. Ez sokat elárul a keresletről.

CSE: Legalább húsz-harmincféle hangulatjavító hatóanyag létezik, és ezekből a gyógyszergyártók legalább százféle terméket kínálnak. Ha már elkezdtük a gyógyszeres kezelést, fontos, hogy azt terápiás dózisban adjuk, a fokozatosság elvét betartva. Kisebb dózissal kezdünk, és ahogy emeljük, figyeljük, hogyan hat. Azért említem ezt, mert a betegek hajlamosak rá, hogy egy kis javulás után nem szedik az ajánlott dózist, mondván, „jó volt az úgy”. De ha nincs terápiás dózisban, akkor feleslegesen szedik a gyógyszert. Ha pedig nem mondja a páciens, hogy nem az előírt dózist szedte, és nem javul az állapota, akkor azt fogom gondolni, hogy másik szer kell neki. Ezért nagyon fontos a beteg és orvos közötti őszinte kommunikáció. Én mindig megbeszélem a pácienssel azt is, hogy a dózis beállítása közben, emeléskor esetleg milyen tünetekre számíthat: mi az, amitől megijedjen, mi az, amitől ne, körülbelül mikorra várható javulás, és ha gond lenne, hol talál meg engem, vagy hol tud segítséget kérni. Biztos recept nincs arra, hogy kinek melyik hangulatjavító válik be. Sok múlik az orvos ráérzésén, tapasztalatán. Ezek a gyógyszerek egyébként akár élethosszig szedhetők.

MN: Laikusként ez inkább szomorúan hangzik, mintsem megnyugtatóan.

CSE: Ha az első depressziós epizódkor elkezdjük a gyógyszer szedését, egy hónap, míg hatni kezd, és a második hónap végére fejti ki a hatását teljesen. Itt általában már jelentős javulás látható, akár tünetmentes is lehet a páciens. Ám, ha valaki ekkor abbahagyja a szedést, az rohamosan vissza tud esni, mivel még nem stabil az állapota. Ezért a protokoll szerint még három hónap fenntartó terápiát szoktak javasolni, és utána lehet fokozatosan elhagyni a gyógyszert. A második depressziós epizód után négy évig tartó szedést ajánlanak. A harmadik epizód után pedig el kell fogadnunk, hogy valószínűleg alkatilag hajlamos a depresszióra a páciens, vagyis, ha bármi nehézség történik az életében, akkor valószínűleg vissza fog zuhanni. Ilyen esetben már élethosszig javasolják a gyógyszerszedést.

MN: A szakirodalom és a szakma szerint a gyógyszeres kezelés mellé erősen ajánlott a pszichoterápiás is.

CSE: A vizsgálatok azt mutatják, hogy a gyógyszerrel elért pozitív változásokat a pszichoterápia tudja igazán stabilizálni. A legteljesebb és legtartósabb hatást a kettő együtt adja. A gyógyszeres terápiával önmagában is szép eredményeket lehet elérni, de van, aki nem szeretne gyógyszert szedni, vele pszichoterápiával kezdjük. De ha valaki már nagyon szenved, és az állapota korlátozza a mindennapi tevékenységében, nem érdemes hónapokat várni, míg a pszichoterápia javulást hoz. A súlyosabb állapotokban beszűkült, negatív világlátás és gondolati élet jellemzi a beteget, a pszichoterápiás munkát hatékonyan el sem tudnánk kezdeni. A gyógyszer kiválasztásánál elmondom a páciensnek az adott szerek előnyeit, hátrányait, hiszen mindenkinek joga van döntést hoznia, hogy számára melyik szer a szimpatikus.

Amikor a gyógyszer hatására jobban kezd lenni a beteg, az hihetetlen minőségbeli változás lesz. Fél év után meg szoktam kérdezni, hogy csökkentsük-e, hagyjuk-e el – de vannak, akik ilyenkor még nem szeretnék elhagyni, mert továbbra is sok a nehézség az életükben, és gyógyszer nélkül tartanának a visszacsúszástól. Számukra biztonságot ad a gyógyszeres védelem. Később, amikor rendezettebbek lesznek az életkörülményeik, visszatérhetünk a leállásra.

MN: Mit tudunk e gyógyszerek mellékhatásairól?

CSE: A hangulatjavítók nem mesterséges jókedvet csinálnak, nem „drogot” adunk. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy azokat az ingerületátvivő anyagokat, amelyek a hangulatért felelnek, és amelyek vagy a tartós stressz hatására, vagy alkatilag alacsonyak, az egészséges szintre módosítjuk. Ezzel késszé tesszük a pácienst arra, hogy ha van minek örülnie, akkor képes legyen rá, ha pedig problémája adódik, akkor azzal könnyebben megküzdhessen. Attól még, ha rossz dolog történik vele, ugyanúgy fog szomorkodni, mert az az egészséges reakció. Tehát nem „rózsaszín ködöt” idézünk elő, hanem normális, közepes érzelmi, hangulati állapotot állítunk be a gyógyszerrel.

A gyógyszervizsgálatok szigorúak, így csak olyan gyógyszer kerülhet forgalomba, amelyek szedésekor az életminőségben, élethosszban kapott nyereség egyértelműen nagyobb, mint a lehetséges mellékhatások. Biztonságos szerekről beszélünk, a mellékhatások általában enyhék és ritkák. A gyógyszerszedés első napjaiban bizonyos mellékhatások markánsabban jelentkezhetnek, de ahogy beállítjuk a dózist, ezek oldódnak. Így például átmenetileg émelygés, esetleg feszültség tapasztalható. Ha pedig bárkinek új és kellemetlen tapasztalata van a gyógyszer szedése során, azt a kezelőorvosával beszélje meg. Hiszen többféle csoportja van a hangulatjavítóknak, s nem mindegy, melyiket választom. Ha aktivizálni szeretném a pácienst, mert túl sokat alszik, akkor ennek megfelelő szert választok neki, ha stresszes, kimerült az illető, akkor olyat, ami segíti az alvást. Van, amelyik javíthatja az étvágyat, vagy kicsit lejjebb tudja vinni a vérnyomást.

MN: Egyes tapasztalatok szerint az antidepresszánsok csökkentik a szexuális vágyat.

CSE: Többféle gyógyszerhatástani csoportja van a hangulatjavítóknak, közülük egy-két készítménynél valóban leírtak ilyen jellegű tapasztalatokat. Ezek azonban nem gyakoriak és nem is maradandók, a gyógyszer elhagyását vagy más típusra váltását követően megszűnnek. És azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy maga a depresszió viszont gyakran jár a libidó csökkenésével, de akár impotencia vagy orgazmuszavarok is megjelenhetnek. Ezen esetekben a megfelelő terápia nem rontja, hanem megoldja a problémát.

MN: A hangulatjavítókat időnként az öngyilkosságokkal is összefüggésbe hozzák.

CSE: Súlyos depressziós állapotban nemcsak a hangulat rossz, hanem a kezdeményezőkészség, az úgynevezett iniciatíva is. Ez döntésképtelenséggel járhat, valamint nehézséget okoz bármiféle tevékenységbe belefogni, akár az ágyból kikelni. Amikor elkezd hatni a gyógyszer, akkor előbb szokott javulni a döntéshozatali képesség és a tettvágy, és csak ezután a hangulat. Tehát még mélyen elkeseredett, szomorú vagyok, de dönteni már tudok: olyan rosszul érzem magam, hogy nincs értelme így tovább élni, és öngyilkos leszek. Ezért súlyos depressziós állapotokban és/vagy öngyilkossági gondolatok esetén a kezelést érdemes pszichiátriai osztályon végezni, ahol kellő figyelmet kaphat a páciens. Ma már sok depressziós ember kap ellátást, ennek köszönhetően az öngyilkosságok száma folyamatosan csökken. Ugyanakkor Magyarország továbbra is listavezető e tekintetben, mivel még mindig sok a kezeletlen depressziós ember.

MN: Mit tehetnek azok, akik szeretnék abbahagyni a gyógyszer szedését?

CSE: Az antidepresszívumokra nem lehet „rászokni”, szemben a nyugtatókkal, amelyek valóban komoly függőséget okozhatnak. Sajnos sokszor előfordul, hogy ha a panaszkodó beteg nem akar menni a pszichiátriai gondozóba, akkor a háziorvos saját hatáskörben nyugtatót ad, amelyet aztán a páciens úgy szed, mint a cukorkát. Hozzánk is sokszor kerülnek betegek már olyan függő állapotban, amely megnehezíti nemcsak az ő életüket, de a terápiabeállítást is. Ilyenkor fokozatosan „le kell szedni” őt a nyugtatóról, és ezzel párhuzamosan elindítjuk a megfelelő kezelést. Rengeteg gyógyszerfüggő ki is használja a rendszert: elmegy a háziorvoshoz, az felírja neki a nyugtatót; aztán felíratja a gondozóban is, meg egy olyan rendelőben is, aminek nincs területi ellátási kötelezettsége, meg még magánrendelésen is bepróbálkozik, így három-négy orvossal is felíratja a nyugtatóját. És mivel a nyugtatókhoz nagyon könnyen hozzá lehet jutni, sokan „öngyógyításként” kezdik el szedni őket. A szomszédasszony ad neki egy szemet, amikor épp ideges, aztán egyszer csak már minden nap szedi. Csakhogy ez elmaszkírozza a tüneteket: lehet, hogy látszólag könnyebbnek érzi magát az ember, de attól a depresszió még ott munkálkodik a háttérben.

MN: Munkáltatóként, munkavállalóként mivel szembesülhetünk a depresszió kapcsán?

CSE: A depresszió, főleg, ha tartós, a munkaképesség csökkenésével, akár munkaképtelenséggel is járhat. Ha megfelelő kezelést kap a páciens, akkor ebből azért szépen ki lehet jönni, és vissza lehet integrálódni a munka világába. Azt látom, hogy az állami szférában dolgozók könnyebben meg tudják oldani, hogy táppénzre menjenek, vagy rendszeresen visszajárjanak terápiára. A vállalkozásoknál viszont gyakori, hogy aki táppénzre megy, azt kirúgják. Multinál is, de a legrosszabb a helyzet a kisebb vállalkozásoknál. Nekik már nem fér bele, hogy egy munkavállaló átmenetileg kiessen.

 

A depresszióról

A statisztikák szerint minden harmadik ember tapasztal élete során extrém szorongást, depressziót. Korra, nemre, társadalmi helyzetre tekintet nélkül bárkit érinthet; szakemberek kutatják, de még mindig keveset tudunk a mibenlétéről; kezelik gyógyszerekkel, pszichoterápiával és egyéb, alternatív módokon – hogy mennyire eredményesen, arról megoszlanak a vélemények. Ez a „civilizációsnak” mondott mentális betegség egyre terjed világszerte, s a helyzeten csak tovább rontott a klímaszorongás. A hazai ellátórendszer alulméretezett, alulfinanszírozott és súlyos szakemberhiánnyal küzd, így nemcsak a kistelepüléseken, de a nagyvárosokban is nehezen hozzáférhető. Pedig a kezeletlen depresszió aláássa nemcsak az egyén magánéletét, de munkaképességét is, s problémát jelent a munkáltatók számára is.

A következő hetekben a depresszióval összefüggő jelenségeknek igyekszünk a mélyére ásni; megszólaltatunk depresszióval élőket, gyógyszerhasználókat, pszichiátereket, gyógyszerészeket, háziorvost, hr-est, gyerekpszichiátert, pedagógust.

Névjegy

A Debreceni Egyetem Általános Orvosi Karán diplomázott 2005-ben. Ezt követően a DE Klinikai Központ Pszichiátriai Klinikáján dolgozott tíz évig, majd elvállalta Miskolcon a megyei kórház pszichiátriai osztályá­nak vezetését. Mellette 2020-ig magyar és angol nyelven pszichiátriát oktatott a Debreceni Egyetemen, valamint megyei szakfelügyelőként is tevékenykedett. 2023-tól a pomázi Boldog Gellért Szakkórház orvos igazgatója, valamint heti pár órában a Népkerti Magánklinikán dolgozik Miskolcon.