A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága november végén sürgősséggel tárgyalja Karsai Dániel ügyét. A praxisában maga is emberi jogi esetekkel foglalkozó, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő ügyvéd azt szeretné jogi úton elérni, hogy amikor már nem tud emberhez méltó életet élni, szabadon dönthessen a befejezésről. A jogász a nyilvánosság elé lépve most társadalmi párbeszédet kezdeményez e sokakat megosztó témában.
Magyar Narancs: Alig egy hete, hogy közösségi oldalán írt az állapotáról, illetve arról, hogy nemzetközi bírósághoz fordult. A visszajelzésekből ítélve sokkolta a közvéleményt, talán a tárgyilagossága miatt is. Mióta tudja, hogy ilyen súlyos beteg?
Karsai Dániel: Visszatekintve, az első tünetek 2021 júliusában jelentkeztek, de egy éven át a legkülönbözőbb vizsgálatok sem tudták egyértelműen megállapítani, hogy mi lehet a baj. Múlt év júliusában még egy teljes ju-jitsu edzőtábort végigcsináltam, majd augusztusban elmentem egy magashegyi túrára, ahol jött egy hidegfront, nulla fokig hűlt a hőmérséklet, ami azzal járt, hogy veszélyes mértékig ügyetlen lett mindkét kezem. Megszakítottam a túrát, majd itthon egy újabb alapos kivizsgálás után, augusztus 25-én kimondták a verdiktet, hogy ALS-em van. Az elmúlt egy évben az állapotom romlása felerősödött. Most ott tartunk, hogy rollátor nélkül állni vagy járni már nem tudok, de nagyobb távolság megtétele ezzel az eszközzel sem lehetséges. Ezért, tetszik, nem teszik, a kerekesszék fel lett avatva, hogy ha például tárgyalásra megyek, ne kimerülve érkezzek meg. A kézügyesség hiánya miatt enni nem tudok egyedül, de nyelési problémám nincs, tegnap például pizzát ettem. Viszont tisztálkodni egyedül már nem tudok. Olyan vagyok, mint egy kétéves kisgyermek, meg kell fürdetni.
Ez egy folyamat, lehetnek benne szünetek, illetve nyilván mindenkinél valamennyire más a lefolyása, de alapvetően mindennap egy picivel rosszabb az állapotom. Mindennap kicsit nehezebben emelem fel, mondjuk, a tabletemet. És már nemcsak kettő, hanem három ujj kell hozzá. Aztán egy nap már nem elég az egyik kezem, hanem mindkettőt kell használnom a művelethez. Ez így megy fokról fokra a teljes lebénulásig. Viszont a szellemi képességeket nem érinti ez a betegség.
MN: Így, mint írta, továbbra is praktizál.
KD: Teljesen aktív szakmai életet élek, s ha nem is mindennap, de bejárok az irodába.
A mai technikai eszközökkel nagyon sok logisztikai akadály leküzdhető, a kollégáim pedig mindenben segítenek. Tehát azért speciális a helyzetem, mert tiszta tudattal kell végignéznem a testemben lezajló folyamatot: hogy mindennap valami fricskát ad az élet, a legvégén pedig a teljes fizikai bénultság állapotába kerülhetek, amelyben már képtelen leszek a kommunikációra. Az ember mindenekelőtt társas lény. A fizikai aktivitás hiányával azt még el tudom fogadni, hogy nem mozdulhatok ki a lakásból, de ha bejönnek hozzám a szobába és én már tényleg csak hallgatok… Szeretek beszélni, megosztani a gondolataimat másokkal. Ha ez elvész… Az az életem, hogy az eszemet használom. Ügyvéd vagyok, veszekszem, vitatkozom, nyerek, vesztek, amit az élet hoz. De ha már semmi ilyesmit nem tudok csinálni… Szerintem nem nehéz átérezni, hogy ez mennyire méltatlan helyzet.
MN: Ön évekig dolgozott a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB), így jártas a működésében. Mikor döntötte el, hogy nemzetközi fórum elé viszi az ügyét?
KD: A diagnózis közlése után azonnal felmerült bennem a gondolat, de az első három és fél hónap mással telt: elég mély depresszióban voltam. Fantasztikus szakemberek és gyógyszer segítségével sikerült ezen úrrá lennem, és amikor kicsit magamhoz tértem, elindult egy gondolkodási folyamat, végül idén márciusban döntöttem el, hogy lesz beadvány. Mivel ez egy bonyolult szakmai kérdés, az elkészítése hosszabb időt vett igénybe. Közben elgondolkodtam, hogy nemcsak beadom a kérelmemet, hanem az ügy jelentősége és sokakat érintő volta miatt a nyilvánossághoz is fordulok, abban bízva, hogy az életvégi döntések rendkívül nehéz és érthetően megosztó témájában értelmes, a különböző álláspontokat tiszteletben tartó párbeszédet indíthatok el. Végül idén augusztus 10-én nyújtottam be a beadványt, s miután a strasbourgi bíróság megadta a sürgősséget, tettem közzé a betegségem tényét és magát a pert. Tehát nem volt emögött különösebben kidolgozott kommunikációs stratégia, a lényeg az volt, hogy a beadvány a lehető legjobb legyen. Elkészült, amikor elkészült.
MN: Segíti a mindennapjai elfogadását, hogy közben viszi az ügyét Strasbourgban?
KD: December 21-én, a téli napfordulókor valahogy belül elkezdett kisütni a nap, és azóta lelkileg jól vagyok, boldog életet élek. Nyilván nem pszichoterápiás célzattal fordultam Strasbourghoz, hanem a jogaim védelme érdekében. De tény, hogy hihetetlen sok pozitív visszajelzést kaptam az elmúlt egy hétben ismerősöktől és ismeretlenektől is, amiért nagyon hálás vagyok. Alkotmányjogászként és emberi jogi ügyekre szakosodott ügyvédként pedig számomra ez egy kiemelt ügy, amelyet szakmailag nagyon élvezek.
MN: Strasbourgi évei alatt, vagy aztán itthon ügyvédként találkozott hasonló esettel?
KD: Itthon még egyáltalán nem volt ilyen. Az EJEB-en van számos, életvégi döntéssel kapcsolatos ügy, tehát nem nulláról kell kezdenünk, viszont az én ügyem kicsit tovább megy. Strasbourg egyébként azt már kimondta, hogy a gyakorlatban ténylegesen érvényesülő életvégi döntés meghozatalához való jog az emberi méltóságból fakad, ami az emberi jogi egyezmény nyolcadik cikkéből van levezetve – de hogy ez pontosan mi, azt nem mondta ki a bíróság még eddig soha. Nem tudom, hogy ebben az ügyben megteszi-e, egyelőre végtelen számú forgatókönyv lehetséges.
MN: Ezek szerint nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is precedensértékű lehet majd az ön ügyében hozott döntés?
KD: Fontos tudni, hogy de facto precedensrendszer van, tehát Strasbourg a korábbi döntéseit és az azokban foglalt érvelést követi. Ez nem csak az adott állam tekintetében meghozott döntésekre vonatkozik. Így ebben a magyar életvégidöntés-ügyben belga, francia, svájci, német eseteket fog idézni a bíróság, a későbbi nem magyar perekben pedig valószínűleg az én ügyemben hozott ítéletre is hivatkoznak majd.
MN: Mi lehet az oka, hogy magyar beteg hasonló keresettel eddig nem fordult még Strasbourghoz?
KD: Azoknak, akik hozzám hasonló helyzetben vannak, érthető okból nem jut eszükbe, nincs hozzá energiájuk, hogy jogi csatározásokba kezdjenek, hiszen az életükért küzdenek. Ha lehet mondani, bizonyos értelemben szerencsés helyzetben vagyok, mert a kilátások ugyan sötétek, de komoly erőfeszítéssel, sok-sok segítséggel a mindennapjaimat meg tudom oldani, így képes vagyok az időm egy jelentős részét arra fordítani, hogy mást is csináljak, mint a betegséggel való megküzdés. Itt jegyzem meg, hogy az ALS-re jelenleg semmilyen gyógymód nincs, tehát én most semmilyen direkt kezelést nem kapok, gyógyszert nem szedek. Nem azért, mert visszautasítom, hanem mert nincs mit. E tekintetben más a helyzetem, mint mondjuk egy rákos betegé, hiszen számára lehetnek élethosszabbító kezelések. Számomra nincs kezelés, viszont nem fáj semmim. Teljesen abszurd érzés, hogy most innen nem tudok fölkelni, mivel nem érzem azt, hogy rosszul lennék. Ilyen szempontból speciális az esetem: azért vállaltam, hogy sorstársaimat is képviselem, mert én fizikai értelemben is képes vagyok erre, remélhetőleg.
MN: Lehet tudni, hogy Magyarországon körülbelül hányan élnek olyan betegséggel, amelyre vonatkozhat majd az ön ügyében hozott döntés?
KD: Nem végeztem ilyen kutatást, nem az én szakterületem. Annyit tudok mondani, hogy itt egy egyéni jogsérelem orvoslására irányuló beadványról van szó, amelynek önmagán túlmutató jelentősége lehet. Azokat érintheti, akik, hozzám hasonlóan, olyan betegségben szenvednek, amelyre a tudomány mai állása szerint nincs terápia és életmentő beavatkozásra sincs szükség, tehát nincs mit visszautasítani. Én egyébként életben tartó gépekre sem leszek kapcsolva: ennek a betegségnek a vége ugyan a légzésleállás, de nem hirtelen, hanem egy lassú folyamatként, azaz nem lesz szükség lélegeztetőgépre, amit visszautasíthatnék. Tehát az esetem nem egy általános életvégi döntéssel kapcsolatos beadvány, hanem csak egy konkrétan behatárolható érintetti körre vonatkozik – olyan emberekre, akik teljes belátási képességük birtokában egy gyógyíthatatlan betegség utolsó, teljesen méltatlan létállapotával néznek szembe, és ezt így nem akarják. Persze most a közbeszédben más esetek is felmerülhetnek. De ha már az én ügyemet megoldja a kormányzat, az egy nagy előrelépés lehet a sorstársaim számára. A jövőbeli csatákat pedig majd a jövőben kell megvívni. Most ezt lehet. Egyesével kell lépdelni.
MN: Hányan és kik dolgoztak a beadványa megfogalmazásán?
KD: Egy fantasztikus, szűkebben véve nyolcfős ügyvédi stáb vesz körül, a két vezető Stánicz Péter és Frank Evelyn. Emellett más forrásokból, jogászoktól, orvosoktól is kapunk szakmai segítséget, inspirációt.
MN: Innentől mi az ügy menetrendje?
KD: A strasbourgi bíróság elküldte a keresetet (Statement of facts) az ellenérdekű fél, azaz a magyar kormány részére, amelynek három hét áll rendelkezésére az észrevételei megfogalmazására. Ez a határidő október 17-én jár le. A strasbourgi bíróság egyébként nagyon jól összefoglalta keresetében a beadványom tartalmát. Bizakodásra ad okot, hogy az összes, általam panaszolt egyezményes jog alatt kommunikálták az ügyemet (lásd a keretes írást). Ha megérkezik az észrevétel, arra mi, szintén írásban, szintén három hét alatt, reagálhatunk (Counter-observation). Majd november 28-án, élőben sor kerül a tárgyalásra, ahová feltett szándékom, hogy elmegyek, és ha megadatik, hogy életem legnagyobb ügyében felszólaljak, akkor megteszem. Mindez nyilván a beszédkészség és az általános fizikai állapot romlásától függ majd. A sors, Isten, Buddha, Jehova, Allah kezében vagyunk. De akárhogy is, azt kell mondjam, a beszédkészségem az elmúlt időszakban a sok beszéd miatt, javult. Ez is egyfajta gyógytorna.
Strasbourgban egyébként nem a Nagykamara, hanem a Kamara elé került az ügyem, kvázi első fokon. Elsőfokú ügyekben általában nem szokott tárgyalás lenni, most lesz. Ez azt is jelenti, hogy nemcsak a tárgyaláson, hanem előre is kapunk a bíróságtól kérdéseket, amelyekre ott helyben adhatunk majd válaszokat.
MN: Kimondva, kimondatlanul, Magyarországon is létezik eutanázia. Mennyire foglalkoztak ezzel a kérdéssel, amikor a beadványt fogalmazták?
KD: Azzal, hogy a szürke vagy a jelenlegi jogrendszerben fekete zónában mi történik, mi nem foglalkoztunk. Nem az a célom, hogy streaming szolgáltató által imádott filmsorozatba illő jelenetek közepette oldjam meg a problémámat. Hanem az, hogy teljesen fehér, „unalmasan” tiszta, egyértelmű módon, az esetleges visszaéléseket elkerülendő, kellő jogi biztosítékok mellett lehessen méltóságteljes életvégi kérdéseket felvetni és életvégi döntéseket hozni.
MN: Milyen visszaélések lehetnek?
KD: Nem szeretnék tippeket adni, de például a legutóbbi, életvégi döntéssel kapcsolatos strasbourgi ügyben az érintett édesanyja nagyon súlyos mentális betegségtől szenvedett évtizedekig. Az asszony megkapta az engedélyt az eutanáziára, majd a gyereke Strasbourghoz fordult azzal, hogy elfogadhatatlan, hogy elvették az édesanyja életét. De a bíróság kimondta, hogy a belga jogrendszerben olyan megfelelő védelmi mechanizmusok, eljárásjogi garanciák vannak, hogy nem sérült a panaszos édesanyjának élethez való joga.
MN: Amennyiben a strasbourgi bíróság kimondja, hogy sérültek az ön alapvető emberi jogai, milyen jogszabályokat kellene módosítania a magyar kormánynak?
KD: A hozzám hasonló helyzetű emberek általában abba ütköznek bele, hogy a büntető törvénykönyv (Btk.) tilalmazza, hogy például valaki engem kijuttasson Svájcba, ahol a segített öngyilkosság legális, és ahol vannak ezzel foglalkozó, kulturált körülményeket biztosító intézmények. Aki nekem ebben segítene, az ellen Magyarországon vádat emelnének.
MN: Tud ilyen jogesetről?
KD: Nem, mivel az emberek a büntetés súlya miatt nem is nagyon vállalják. Vagy ha vannak is ilyen esetek, radar alatt maradnak. De újra hangsúlyozom: nekem nem az a célom, hogy valahogy kisurranjak az országból. Nem sunnyogva akarom befejezni az életemet, hanem a szeretteim körében, emelt fővel. És ha nem muszáj, nem külföldön szeretnék meghalni. Magyar vagyok és büszke vagyok rá. Szeretek magyar lenni, szeretem Magyarországot. Itt élned, halnod kell… Na de akkor hagyják!
A végrehajtás tekintetében pedig az egészségügyi törvényt kellene módosítani. Ez viszonylag egyszerűen megoldható, hiszen csak Európában már öt országban, illetve tizenegy amerikai tagállamban, továbbá Ausztráliában, Kolumbiában, Új-Zélandon a teljes életvégi döntéshozatal legális. Tehát a legkülönbözőbb jogrendszerekben találhatunk irányadó példákat, a legrégebbiek immár két évtizedesek.
MN: Szokott gondolni az utolsó pillanatra?
KD: Még nem, mert még nem vagyok ott. Minden orvos ezt tanácsolta: mindig csak a következő lépést tekintsem. Ugyanígy azt, hogy milyen életvégi döntést fogok hozni, majd akkor meglátom. Emberhez méltatlan létezést nem akarok. Amit tudok, hogy ma még nem akarok meghalni, és holnap sem. De hogy egy év múlva milyen állapotban leszek, nem tudhatom. A döntési szabadságot viszont nemhogy kérem: jogot formálok rá, azaz követelem.
Azt kell látni, hogy ellentétben más megosztó kérdésekkel, itt az esetleges engedélyezés a más nézeteket vallók jogait nem sértené. Mert kötelező nem lesz. Az, hogy esetleg az érzékenységüket sérti… Érzékenységvédelem nincs. Mint ahogy ahhoz való jog sincs, hogy a világban csak olyan dolgok legyenek, amik nekem tetszenek.
De továbbra is bárki meggyőzhet engem vagy mást arról, hogy dacára a jogi védelemnek, mégis csináljam végig, mert „Isten a keblére ölel és megsegít”. Ezt hinni teljesen rendben van – csak én nem osztom ezt a nézetet. Vallásos emberként úgy gondolom, hogy kapjuk a feladatokat, de melléjük döntési szabadságot is. Egy ilyen szabályozás esetében, egymást tiszteletben tartva, a különböző vallási és egyéb nézeteket valló emberek között szerintem nem lenne konfliktus.
MN: Van az a gyakori érv, ami az abortuszvitában is megjelenik, miszerint azért nem dönthetünk szabadon, mert a testünk és az életünk nem a mi birtokunk.
KD: Miért, kié?
MN: Az Istené.
KD: Aki kicsoda? Akik ezt mondják, azok ebben hisznek. De pusztán vallási meggyőződésre alapozott érvelés a közügyekben nem elfogadható. Azért „találtuk föl” a felvilágosodást, hogy racionális érvekkel győzzük meg egymást. Teljesen tiszteletben tartom, ha valakinek az a véleménye, hogy az életünk nem a miénk, hanem Istené. Csakhogy ez egy mindenfajta bizonyítékot nélkülöző állítás. Én ebben nem hiszek.
MN: Megtörténhet, hogy a strasbourgi bíróság, majd a magyar kormány is megteszi az ön által kért jogi lépéseket, majd úgy dönt, hogy mégsem él a lehetőséggel?
KD: Igen. Ezt nevezik az életvégi döntés szabadságának.
MN: Számít ügyében a kormány jóindulatára?
KD: A józanságára számítok.
Névjegy
Karsai Dániel 1977-ben született. Az ELTE Jogtudományi Karán végzett 2001-ben, ezután az Alkotmánybíróságon Czúcz Ottó alkotmánybíró személyi titkáraként, majd az Igazságügyi Minisztérium közjogi kodifikációs főosztályán dolgozott. Közben három hónapos szakmai gyakorlatot teljesített a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán. A gyakorlat után az EJEB-nél állásajánlatot kapott, négy évig dolgozott Strasbourgban, ahol több mint ezer angol, illetve francia nyelvű határozattervezet elkészítésében vett részt. 2009-ben, hazatérése után egy nemzetközi ügyvédi irodában kezdte meg ügyvédi pályáját, majd 2011-ben önálló irodát alapított. A Karsai Dániel Ügyvédi Iroda elsősorban alkotmányjogi, illetve emberi jogi problémákat felvető ügyekkel foglalkozik. Fő feladatának tekinti a tanácsadást, az alkotmányjoggal és az emberi jogokkal kapcsolatos ismeretek lehető legszélesebb körű terjesztését. Ennek érdekében számos jogvédő civil szervezettel működik együtt.
Az iroda tízéves működése alatt számos ügyben képviselte ügyfeleit mind az Alkotmánybíróság, mind az EJEB előtt. Karsai a munkatársaival sikerre vitte Strasbourgban a „98 százalékos különadó” ügyét, emellett számos fogva tartással kapcsolatos panasz, a státusuktól megfosztott kisegyházak, valamint tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítéltek, polgári és büntetőeljárás elhúzódásával kapcsolatos sérelmek nyertek általuk jogorvoslatot, de a bíróság Nagykamarája előtt megvédték a „molinózós” ellenzéki országgyűlési képviselők szólásszabadságát, valamint az adóslistára került személyek magánélethez való jogát is. Az elmúlt években Karsai Dánielnek számos tanulmánya és cikke jelent meg, ezek némelyikét lapunk közölte.
Hogyan kell (jól) meghalni?
„Az ALS – Stephen Hawking legendás fizikus is ilyen betegségben szenvedett – úgynevezett moto-neuron betegség. Az orvostudomány számára ismeretlen okból az izmokat mozgató idegsejtek elsorvadnak, emiatt az izmok is, ami teljes lebénuláshoz vezet. A betegség végén a légzési funkciók is megszűnnek, és a halál fulladás miatt következik be. A betegség ugyanakkor a mentális képességeket nem érinti, a fentieket teljesen tiszta tudattal kell végigélni” – írta le helyzetét közösségi oldalán Karsai Dániel.
A szeptember 28-án kelt bejegyzésben az ügyvéd megfogalmazza: „Az ALS rendkívül megalázó, az önállóságtól egyre jobban megfosztó élethelyzetbe sodor. A betegség utolsó szakasza gyakorlatilag vegetatív létezés, bármiféle tudatos aktivitás vagy kommunikáció lehetősége nélkül. Ebben a helyzetben szilárd meggyőződésem szerint joggal igényelhető, hogy az embernek legyen joga az értelmetlen szenvedés helyett méltósággal befejezni az életét.
Magyarországon a hozzám hasonló helyzetben lévő, gyógyíthatatlan kórban szenvedő betegeknek nincs erre lehetőségük. Mi több, arra sincs módjuk, hogy ebből a célból külföldre távozzanak és ott fejezzék be emberhez méltón az életüket. Ennek oka, hogy a hatályos jogszabályok alapján Magyarország extraterritoriális hatállyal, azaz külföldön is büntetőjogi eszközökkel üldözheti a méltóságteljes eltávozásban segítséget nyújtókat, azaz családtagokat, barátokat, orvosokat.
Személyes és szakmai véleményem szerint az életvégi döntések meghozatalának teljes magyarországi tilalma alapvető emberi jogaimat sérti, így különösen az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jogot, az embertelen, megalázó bánásmód tilalmát és a világnézeti meggyőződés szabad megválasztásához való jogot. Minthogy Magyarországon ezen jogsérelem orvoslására jogi út nem áll rendelkezésre, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultam.”
Az EJEB, helyt adva a sürgősség iránti kérelemnek, az ügyben 2023. november 28-ra nyilvános tárgyalást tűzött ki.
Közreműködött: Bojtár B. Endre
