Magyar Narancs: Másban is ilyen sikeresek lettetek volna?
Polgár Judit: Apunak meggyőződése, hogy igen. Én is úgy vagyok vele, hogy hasonlóan nagy eredményhez alapvetően munka, kitartás, szorgalom és megfelelő környezet kell. Matematikával kezdődött, de apu nagyon szeretett sakkozni, és volt otthon egy készlet, amit Zsuzsi megtalált úgy háromévesen, s elkezdtek sakkozni. Négyéves koráig párhuzamosan ment a matek és a sakk, de akkor apu eldöntötte, specializálódni akar. Úgy volt vele, hogy a sakkban jobban lehet mérni, értékelni az eredményeket, mert mégiscsak valaki ellen játszol: ha rosszul, akkor veszítesz, ha jól, akkor nyersz. Később persze ő is rájött, ez nem teljesen így működik... De a matematikát abbahagyták, csak a sakkra koncentráltak, amit anyu is támogatott, mert azt látta, mikor hullafáradtan hazajön a tanításból, a négyéves gyerek ott ül, sakkozik az apjával, apuval, és nyugalom van a lakásban.
MN: Neked lett volna más választásod?
PJ: A szüleim jó pedagógusok. Tudták, hogyan kell fölcsigázniuk az érdeklődésemet. Én akartam bemenni abba a szobába, ahol ők játszottak. "Bejöhetsz, ha megtanulod a lépéseket" - mondták, és így lassanként belehúztak a sakkba. Választhattam volna mást is, ha nem lett volna sikerélményem. De tíz-egynéhány éves koromig szinte csak az volt. Egy-egy partit vesztettem, de a versenyeket általában megnyertem. Zsuzsit apu még olyan versenyeken is játszatta, ahol utolsó lett, Zsófinál és nálam már figyelt arra, hogy inkább azokon induljunk, amelyek sikerélményt adnak. Az igazi krízis 19-20 évesen jött el, hogy mi lesz az életemmel, milyen jó volna egy partner. De az én életvitelem mellett ez nem volt könnyű. Adott egy közösség, amiben a napjaid nagy részét töltöd - onnan választhatsz. Kicsit kevesebbet edzettem, de erős versenyekre mentem. Eljutottam egy szintre, a középmezőnyben voltam, kimagasló eredmény nélkül, és nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. De sikerült "helyrebillennem" a szüleim és a nővéreim segítségével, velük voltam és vagyok igazán jóban. Most már elég távol élünk egymástól, mindegyikünknek saját családja van, szűkösebb az időnk, de amíg egyikünknek sem volt gyereke, napi szinten beszéltünk azután is, hogy Zsuzsi 94-ben, Zsófi 95-ben elment Magyarországról. Nyilvánvalóan ez is megviselt engem, hogy magamra maradtam.
MN: Nem hiányoztak a közösségi élmények?
PJ: Nekem soha, mert zárkózottabb gyerek voltam, de Zsófi néha mondogatta, "hú, milyen jó volna iskolába járni...". Mi úgy nőttünk föl, hogy nem sokat jártunk közösségbe, csak később, amikor pingpongozni kezdtünk. Elég hamar felnőttünk, érettebbek voltunk a korosztályunknál, mert felnőttekkel voltunk körülvéve. Olivér fiam kapcsán sokan mondják, hogy jaj, megfosztom a közösségtől azzal, hogy nem jár bölcsődébe. Nem mondom, hogy ott nem kapnak pozitívumokat a gyerekek, de ha összevetem a negatívumokkal, akkor az jön ki, hogy alapjában véve több plusz jár azzal, ha itthon van, és felnőttek foglalkoznak vele. Már tudja a figurák nevét.
MN: A papáddal soha nem harcoltál?
PJ: Harcok nem voltak, inkább konfliktusok. De ez a sikerek miatt alakult így. Zsuzsival több olyan dolog történt, ami nagyon megzakkantotta. Például adtak mindenkinek 100 világranglistapontot, hogy ne ő vezesse azt. De még így is második lett... Csomó dolgot nehéz lehetett feldolgozni apuéknak. El tudom képzelni, miért volt feszültebb a hangulat. Olyat csináltak, amit előtte soha senki, és amikor időnként meginogtak, vajon tényleg jó úton járnak-e, nem volt kibe-mibe kapaszkodniuk.
MN: Miért fogadtak titeket ennyire negatívan?
PJ: Engem már nem annyira érintett ez, mert amikor ötévesen belekeveredtem a sakkba, Zsuzsi 12-13 éves volt, s rajta csapódott minden. Én már semmit nem észleltem abból, hogy apuékat börtönbe akarták csukni, minket pedig intézetbe rakni, mert a szüleinket őrülteknek tartották. Valahogy túléltük, mert akadtak páran, akik kiálltak mellettünk, mondván, nézzük meg, mi lesz belőlük. A Magyar Sakk Szövetség ellenezte, hogy férfiakkal versenyezzünk, mert micsoda dolog ez!
MN: És miért kellett férfiakkal versenyeznetek?
PJ: Apunak az volt az elképzelése, hogy ők magasabb szinten vannak, és ha magasabbak a célkitűzések, akkor tovább jut az ember. A lányokkal többnyire most is az történik, hogy tízévesen nagyon jól játszanak, harcba szállnak a fiúkkal, de mivel a fiúknak az a céljuk, hogy férfi világbajnokok legyenek, ami pontszámban mondjuk 2800, a lányok meg a női világbajnok szintjét szeretnék elérni, ami 2500-2550 pontot jelent - borzasztó nagy a különbség. Tehát magasabbra kell tenni a lécet, és ahhoz közelíteni, még akkor is, ha esetleg nem sikerül.
MN: A fiúk okosabbak?
PJ: Nem hiszem, nem is hittem soha, nyilván a nevelésem miatt sem. De azt elismerem, hogy mások.
MN: Miben?
PJ: Így, hogy van egy lányom és egy fiam, abban reménykedem, hogy majd rájövök.
MN: Miért pont te jutottál a legtovább?
PJ: Mert a harmadik gyerek voltam, én belekerültem egy rendszerbe, a negatív dolgok is csak töredékükben érintettek, főleg Zsuzsihoz képest. Zsófi más karakter, ő a lázadó, a művészlélek. Nála 1986-ban volt a fordulópont, amikor 12 évesen elment Kanadába nyelvet tanulni, én pedig itthon voltam, és mindennap játszottam. Előtte 10 játszmából megvert mondjuk 7-3-ra, mire viszont hazaért, fordult a kocka, ami neki sem volt túl jó érzés, már nem volt annyira lelkes. És a viszonyok is összehasonlíthatatlanok voltak: kint palotában élt, itthon meg a nedvesedő házunk várta, zsíros kenyeret ettünk pirospaprikával megszórva, hagymával. A húsleves pedig csontból készült. Nehezen szokott vissza. Persze ezt követően is produkált óriási eredményeket: 89-ben Rómában sok nagymester előtt 9 játszmából 8-at megnyert, letarolta a mezőnyt, rekord volt, sokáig senki nem döntötte meg.
MN: És a felnőttek mit szóltak hozzátok?
PJ: Kilenc-tíz éves koromig kijártunk apuval a térre sakkozni. Ment az, hogy "ja, majd a kislány, persze". Nyertem 30 forintot, amiből utána megebédeltünk. De általában nem irritáltak a megjegyzéseik, mert a sikerek kompenzáltak.
MN: És mit mondtak, miután kikaptak?
PJ: Amikor az első nagymesteremet megvertem, állítólag a falba verte a fejét. Én nem láttam. Volt olyan, aki épphogy kezet fogott, olyan is, aki egyáltalán nem, és elrohant, vagy mégis, de a játszmalapot már nem írta alá. Sok időbe telt, amíg elismerték, hogy én tényleg oda tartozom. De most már abszolút kollégának tekintenek, ugyanúgy néznek rám, mint egy másik éljátékosra.
MN: Hogyan készülsz fel egy partira?
PJ: A sakk annál inkább pszichológia, minél magasabb szinten játszol. Kigondolod, milyen állapotban lehet az ellenfeled, melyik megnyitást akarja majd választani, hogyan akar ellened játszani, mit gondol, mi a gyengéd. Aztán megnézed a versenyszituációt, hogy elég-e neki a döntetlen vagy nyernie kell, milyen típus, mindig küzd vagy hajlamos a döntetlenre, szolidabb vagy agresszívabb állásokat játszik-e. Ezeket persze nem kell mindig kielemeznünk, mert azért a tudatalattinkban ott van már, mire számítsunk. A legtöbb éljátékos 70 százalékban a megnyitással foglalkozik, mert azt lehet a legjobban előkészíteni. Van hozzá számítógépünk adatbázissal, gyakorlatilag az összes játszmáját ismerjük az ellenfélnek, melyik lépésre mit lép, azon belül melyik változatot. A táblánál a partik általában 35 és 55 lépés között vannak, nagyon gyakori, hogy az első 15-17 lépést, ha nem is tesszük meg olyan gyorsan, mégis ismerjük, mert megnéztük otthon. Közben persze gondolkozunk, mert több dolgot néztünk meg, és választani kell, hogy melyik volna jobb. A középjáték manapság már egybefolyik a megnyitással, végjátékról pedig akkor beszélünk, ha már a vezér, a bástya és több figura lecserélődött. Ha hosszú a végjáték, 70-90 lépésig is elhúzódhat a parti. De sokszor a végjátékig nem is jutunk el. Vagy nem egyenlő esélyekkel. A technikán is múlik, sikerül-e az előnyt a nyerésig fokozni.
MN: De itt mi a technika?
PJ: A legfontosabb gyakorlati része talán, hogy úgy próbálj előrehaladni és egyre közelebb kerülni a nyeréshez, hogy egy irányba szépen legyűröd a másikat. Sokszor van a végjátékban, hogy nem a legjobb lépést keresem meg, hanem lavírozok, idegesítem az ellenfelet, aztán picit előrelépek, és javítok a helyzetemen, majd megint erre-arra. Fárasztom a másikat, aztán lépek egy konkrétat, ahol számolni is kell. Amikor már kevés az ideje, akkor esetleg ideges lesz, begörcsöl. Sokszor úgy állsz jobban, hogy objektíve nem nyernéd meg, de addig lépegetsz ide-oda technikásan, cseréled le a figurákat, hogy nyerésig vezeted.
MN: Tudatosan vagy ösztönösen?
PJ: A parti inkább az intuícióról szól, akármennyi időnk van, akármennyit számolunk, a vége többnyire az, hogy két lépés közül a megérzésünk alapján választunk. Ahogy fogy az idő, egyre inkább.
MN: Ezt a fajta nyomást hogyan lehet megszokni?
PJ: Rengeteg gyakorlópartival. Persze nincs az a felkészülési mennyiség, amitől nyugodt leszel, amíg nem fejeződik be, addig felpörgött állapotban vagy. Én elég jól összpontosítok, nagy küzdő vagyok, ki tudom magam kavarni a rossz állásokból is esetleg.
MN: Mondják, hogy nő létedre agresszív is vagy.
PJ: Már közel sem annyira, mint régen. Tízévesen még valóban csak vittem előre a figurákat, áldoztam be őket, most már szolidabban játszom, felmérem a helyzetet, és egy döntetlenért esetleg behúzom fülem-farkam.
MN: Mitől szép egy parti?
PJ: Ha erős játékos ellen nyerek, mert gyengébb ellen könnyebb taktikai szépséget produkálni. 99-ben Anand ellen egy érdekes nyitásválasztás volt, anyagi áldozatot hoztam, a középjátékban olyanokat léptem, hogy nem tudott kijönni a szorításból, konkrétum helyett nyugodt, halk lépésekkel erősítgettem az állásaimat, míg végül fel kellett adnia, vissza kellett áldoznia az anyagot, ami pluszban volt neki. Amikor 94-ben Sirov ellen nyertem egy partit, az nagyon szép, váratlan gyalogáldozat volt, utána még egy, majd egy vezéráldozat, amit ha leütött volna, nagyon szokatlan mattot kapott volna. Nem ütötte le, ami anyagi veszteséghez vezette. Csernyin ellen nyertem 90-ben úgy, hogy támadtam, támadtam, egyik figurát a másik után áldoztam be. Amikre büszke vagyok, azokban általában anyagi áldozatok vannak.
MN: És a jelenlegi világranglista-vezető Topalov elleni győzelmeid?
PJ: Az elsőben nagy küzdelem volt, de mégse akkora, mert kisiklott, és onnantól nem volt akkora ellenállás. Nem volt óriási harc, mint sok más partiban, ami tényleg fej fej mellett ment. A 2. játszmában is úgy éreztem a nyitásból, hogy jól állok, aztán rosszul álltam, de utána ő elnézett valamit. Ilyenkor azért mindig veszít a dolog az értékéből, ha elnézés történik. Aztán én néztem el, neki nyerő esélye volt, majd döntetlenre állt. A vége szép lett, mert szokatlan volt, ahogy a királlyal átmentem a tábla egyik végéből a másikba. Vannak bizonyos részek, amikre büszke vagyok, de az egészre nem.
MN: És 2005-ben Kaszimdzsanov ellen?
PJ: Az jó volt, de ott is volt egy szépséghiba. Ugyanaz a megnyitás volt, mint az Anand elleni anyagi áldozatos. Nagyon jól játszottam, ki is számoltam, hogy nyerek, de még jobbat akartam lépni, hogy finomítsak a helyzeten, és ezzel odáig jutottam, hogy ha ő egy lépést másképp lépett volna, akkor veszítek. Rosszat lépett, és befejezhettem szépen a játszmát.
MN: Céljaid közt szerepel még a férfi világbajnoki cím?
PJ: Egy szép álom. Nem tudom, mi lesz, de az biztos, hogy jelenleg nem dolgozom annyit, és nem úgy áll az életem, hogy világbajnok legyek. Most is közel vagyok, a 12-14. helyen, csak itt már minden egyes helyezés egy nüanszon múlik. Ahhoz, hogy az a nüansz az én oldalamon legyen, nagyon sokat kell dolgozni.
MN: Hiányzik?
PJ: Nem. Egyfelől jó lenne, de számomra ugyanolyan volna, mint annyi más siker, egy nagy verseny, egy nagy győzelem. A legfontosabb az lenne, hogy magamnak megmutassam. Tudom, hogy ha nem szülök gyerekeket, és előtte is kicsit másképp csinálom a dolgokat, benne lett volna a pakliban. De nem kell olyan nagy csodákat várni ezektől a címektől. Nem tudom, ki mondta, de igaz: az út a lényeg, és nem a cél. Hogy hogyan éred el. Azért ízes, mert verejtékezve jutottál el odáig. Az életemet nem változtatná meg.
