Szót se róla!

A prüdériával elegy diszkréció hagyományosan sokkalta jellemzőbb a magyar politikatörténetre, semmint a mégoly botrányos magánéleti-érzéki kilengések kiteregetése. De mégis, hogyan lett egy pap-miniszterből Mamuska, és hogyan szállították a nőket Tutusnak?

Szóbeszédre vagy épp felháborodásra okot adó, skandalózus magaviselet, aztán néminemű, legalább informális nyilvánosság, meg persze érdemi politikai élet együttes megléte szükséges ahhoz, hogy egy szerelmi vagy pláne szexbotrány egyáltalán kipattanhasson, és aztán a hír jelentőségre szert tehessen. S habár az első összetevőből sohasem volt hiány magyar földön, e hármas együttállásnak nem­igen kedvezett dicsőséges történelmünk. Így hát nem meglepő módon először a reformkorból bukkanhatnak a kandi utókor tekintete elé politikai vonatkozásokkal is bíró esetek – természetesen az évszázadok óta országló arisztokrácia köreiből.

Az ő magánéletük ugyanis hagyományosan közélet is volt egyszersmind, de ez azért nem kölcsönzött valódi politikai jelentőséget mindahány kilengésnek és párkapcsolati botránynak. Így például az angol származású Zichy-Ferraris Emánuelné (született Charlotte Strachan) viszonya Andrássy Manóval nem vált politikai üggyé, sem akkor, midőn a grófi csábító állandó szobát kapott a házaspár oroszvári kastélyában, sem amikor Charlotte végül elhagyta férjét a szeretőjéért, majd öngyilkossá lett. Annál egyértelműbben politikai botránnyá kerekedett Szapáry Antal és Antalné (született Keglevich Auguszta), valamint Bat­thyány Kázmér 1846–1847-es szerelmi háromszöge. Ha igaz, a házasságtörő viszony kide­rül­­tét követően ugyanis a Szemere-kormány majdani külügyminisztere a párbaj helyett inkább az ironikusan „érett hölgy” gyanánt emlegetett Auguszta nőül vételét vállalta. A váláshoz és az új házasságkötéshez mindketten protestáns hitre tértek át: az ügy épp ezáltal tett szert közéleti jelentőségre. Merthogy az újraházasodott asszonyt sokan – Széchenyi rosszmájú szavával – csupán „quasi Frau”-nak tekintették, s ami ennél is fontosabb: 1848 februárjában nem hívták meg a nádor pozsonyi báljára. Ez pedig ellenzéki liberális üggyé emelte a Guszti grófnő melletti kiállást, s az eset bekerült az Országgyűlés menetét figyelemmel kísérő angol kiküldött, Blackwell jelentésébe is: „A liberálisok Madame Szápáry (!) ügyéből politikai kérdést csináltak, és visszaküldték meghívóikat (egy csomagban) néhány órával a bál előtt.”